Felhő úr Budapest utcáit immár több mint ötven éve rója, és azon már régen nem csodálkozik el, hogy a sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán oly országban szerencséltetett világra jőni, melyet modern barbárok népesítenek be, dacára annak, hogy őseik ezer évvel ezelőtt az igaz keresztény hitre térvén méltóztattak magukra valamelyest civilisalt arcot erőltetni. Egyes országlakosok hétköznapi szokásain évtizedek óta tűnődvén Felhő úr arra a conclusiora jutott, hogy bizonyos honfitársainak viselkedése a középkor emberéből sem váltana ki semmiféle csodálkozást oly specialis esetben, ha a Teremtő Erő a világot egyszerre csak talpáról a fejére állítná, és visszahelyezné a mostani népességet az ezer évvel ezelőtti universumba. A boldogtalan magyar societas usque tíz százaléka ugyanoly haszonleső és önérdekű volna, mint manapság – és ha eltekintünk a keresztény szentek idealisalt arcmásától, túlságosan sokan abban a megtartó hitben sem ismernének magukra, melyet éppen az ő boldogságuk végett erőltetett reájuk a boldog emlékezetű István király. Mit szólna hozzánk a Szent Király, ha a budai várban felállított szobra egyszerre csak élettel telne meg, majd megmozdulna és hatalmas reccsenéssel leugrana közibénk a magasból? Mit szólna, ha a szemünkbe nézne és látná nagy művének levitézlett maradékit?
Semmit, amici! Szóra sem méltatna minket, magyarok!
Erre jutott Felhő úr, midőn múlt héten az Ünnep alkalmából a budai várba szokása szerint felgyalogolt, hogy a nagy király szobránál tiszteletét tegye. Régi szokása ez neki, merthogy a magyar állam politicai jelesei közül Felhő úr egyedül István királyt tartja igazi státus férfinak, oly embernek, ki megérdemli, hogy e tájon szobra legyen. Mindenki másban, ki ebben a hazában az elit közelébe kapaszkodván saját magából először kiskirályt, majd bohócot csinált, Felhő úr a haszonleső és önérdekű szándékot kizárni nem tudja – egyedül István király az, kiben e tekintetben feltétlenül bizalommal látszik lenni. Arra érdemes politicusi főt egyet sem tud Felhő úr megnevezni, kinek kőszobrához minden évben patriota szívvel látogatna el – egyedül István király az, ki erre a hazafiúi szeretetre emeritáltatott!
Ott állott múlt héten Felhő úr a budai várban, és a Szent Király moccanatlan kőarcát nézte és az jutott egyszerre csak eszébe, hogy milyen kényelmetlen lehetett ennek a szegény férfiúnak a nyereg, mely egyben trónszéke is vala évtizedeken át, s melyben kötelessége vala neki megmaradni halála napjáig. Mennyit fáradozott, erőlködött, kínlódott, szenvedett és dolgozott ez a szegény ember, s ha tudta volna vajon, hogy mivégre! Tán akkor leszállott volna vajon a nyeregből, és hagyta volna ezt a barbár országot a barbár lakosaival veszni hagyni? Ha csak egyetlen ember volna e zsúfolt földtekén, kivel a múltból Felhő úr valamely csoda folytán összetalálkozhatna, az bizonyosan István király volna, élete derekán, valahol a Duna partján, a budai oldalon, hol a nagy király az augusztusi hőségben megállott kíséretével lovakat itatni és megpihenni kicsit. Ha akkor odamehetne hozzá Felhő úr, és mesélhetne neki Budapestről, az Aranycsapatról, Bartók Béláról és a paprikás csirkepörköltről! Meg a mellé feladott tejfeles uborkasalátáról! Hej, ha megtalálná vele a hangot, akkor milyen szépen elbeszélgetne a nagy királlyal a francia sajtokról, a fehér kisfröccsről és a szlovák juhtúrós sztrapacskáról, az emberi civilisatio ezen szentháromságáról, melyek úgy bevilágítják az amúgy barbaricusan sötétlő culturánk borús egét, mint a terek és az idők végtelen akadályait semmibe vevő, örökké fénylő csillagzatok! A culinaria tudományának révén segítene neki levenni és cipelni az a terhet, mit egy nomád tudatú ország lehetetlen kormányzásának gondja jelent, és a Duna partján oly mesés menüt állítana össze a nagy királynak, hogy az ebéd végeztével a király úrnak kedve támadna Magyarországot még egyszer megalapítani – hisz minő csodás egy szeglete lehet a világnak egy olyan ország, mely képes magából egy Bartók Bélát és a fehér kisfröccsöt kitermelni a tejfeles uborkasalátával egyetemben?! A problematicus ügyekről ugyanis Felhő úr mit sem szólna neki, nehogy az országalapítástól elmenjen a kedve : nem beszélne neki sem az első, sem a második világháborúról, sem Mohácsról, sem Trianonról, nem beszélne a Dunába lőtt mártírokról és hallgatna az országrabló tolvajokról. Jobb volna ezeket elhallgatni előle, különben a megelevenedett kőszobor képében István király visszamenekülne Keletre, ahonnan dédapja idejött.
Némán vágtatna át a nagy király Budáról Pestre, de mire átérne a Lánchídon, a kezéből bizonyosan kilopnák a kettős keresztet, a feje fölül lenyúlnák a glóriát, a lova szájából pedig a zablát – nem gondolja azonban Felhő úr, hogy István király a történteken felettébb csodálkozna. Itthon vagyok, mondaná és legyintene csonka jobbjával – ej, hiszen megfosztották attól is, és István király levágott kezét templomban mutogatják, méghozzá sötétben. Lámpafényt ugyanis csak pénzért bocsátanak reá.
