Előfizetés

Amikor a saját házad nem tudod eladni

Bíró Veronika
Publikálás dátuma
2020.08.30. 13:00

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
A banki ügyintézéstől kezdve a vérvételen át egyfajta megalázó vesszőfutás sok transznemű ember élete – a kormány ugyanis úgy tagadta meg a járvány közepén a nem- és névváltoztatás engedélyét, hogy sok transznő és transzférfi már elkezdte a hormonkezelést. Azaz a testük már változott, és a világ másképp tekintett rájuk, mint ahogy az állam nyilvántartotta őket. A hétköznapi példákból egyértelmű: hazugság az a kormányzati állítás, miszerint „Magyarországon mindenki a nemi identitásának megfelelően élhet”.
A transznemű embereknek Magyarországon már két éve nincs lehetőségük, hogy nemi identitásuknak megfelelően változtassák meg nevüket és nemüket. Az állam ugyanis 2018 júniusában felfüggesztette az ilyen kérelmeket, méghozzá a személyes adatok kezelésének, új, egységes európai szabályaira (GDPR) hivatkozva. Májusban a parlament szintet lépett és törvényt módosított, így az állam már csak azt tartja nyilván, hogy a megszületett gyermek biológiai értelemben milyen nemű – az elsődleges nemi jelleg, illetve a kromoszómaszám alapján. A nem ezt követően nem írható át az anyakönyvi nyilvántartásban. Ez végképp ellehetetlenítette a transznemű személyek nemváltoztatását. A módosítás nemzetközi felháborodást váltott ki. Korábbi döntéseiben az Alkotmánybíróság és az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) is kimondta, hogy a nem jogi elismerése az emberi méltósághoz tartozó alapvető jog. Áder János államfő mégis aláírta az ezzel ellentétes törvényt. (Ja, és Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter felháborodott azon, hogy a járvány elleni védekezés közepén a nemzetközi vélemény a transzneműeket érintő paragrafust nehezményezte. Arról hallgatott, miért volt szükség a módosításra a pandémia közepette.) A Transvanilla Transznemű Egyesület két érintett képviseletében panasszal fordult az Alkotmánybírósághoz, azt kérve: a testület mondja ki az új szabály Alaptörvény-ellenességét, semmisítse is meg – és szólítsa fel az Országgyűlést egy új törvény megalkotására.

Évekig húzhatják az időt

 Hidasi Barnabással, Orbán Krisztina Kolossal, az egyesület vezetőivel, illetve Bodrogi Beával, az egyesület jogászával beszélgettünk a helyzetről. Körülbelül 100 ember kérvénye ragadt bent, így a helyzet csak kerülőúton, az Emberi Jogok Európai Bíróságának bevonásával oldható meg. És a szisztéma működik is: az egyesület korábban 23 ember kérelmével az EJEB-hez fordult, azóta közülük öten megkapták az engedélyt. A többiek ügye folyamatban van a strasbourgi bíróságon. Ám a rossz hír az, hogy az EJEB ugyan konkrét ügyekben megállapíthatja az egyezménysértést, és kártérítés megfizetésére kötelezheti a magyar államot, de arra vélhetően még éveket kell várni, hogy a kormány benyújtson egy új, emberibb jogszabályt. És a késlekedést persze nemcsak a jogi huzavona miatt szenvedik meg az emberek. A hormonkezeléshez alapvetően arra van szükség, hogy szülessen egy diagnózis a transzszexualizmusról – így akinek van rá pénze, magánpraxisokban bármikor elkezdheti az orvosi folyamatokat. (A hormont a transzembereknek életük végéig be kell vinniük a szervezetükbe.) A transzférfiaknál fél év után is látványos lehet a különbség, míg a transznőknél lassabb a folyamat. – Mindenesetre most sokan nem úgy néznek ki, mint a dokumentumaikban szereplő fotókon, és ez mindennapos problémát jelent. Akadt, akire rendőrt hívtak, mert pénzt akart kivenni a saját számlájáról a bankban – érzékeltette a helyzetet Barnabás. Ráadásul a névhasználat is bajos. Magyarországon a keresztnévnek a regisztrált nemhez kell igazodnia. „A metrón vagy akár biciklikölcsönzéskor mutatni kell az igazolványt. Ez mindennapos tortúrát jelent” – magyarázzák.

Nem tudott tovább úgy

 A Népszavának két érintett nyilatkozott. A hormonkezelést már elkezdték, de nem tudják, hány évig kell várniuk, mire a személyi igazolványukban szereplő nevük és nemük a külsejükkel is összhangba kerül. Betti harmincas. Fiúnak anyakönyvezték, de már 10 éves korában meg tudta fogalmazni, hogyan lenne jó élni. Soha nem tudott beilleszkedni, mindig csúfolták, iszonyatos fájdalmat okozott neki ez a helyzet. Eldöntötte, hogy végigcsinálja a nemváltoztatást, mert másképp nem tud élni. Megcsináltatta a kérvényhez szükséges szakvéleményeket, Budapestre költözött. Munkahelyén napi nyolc órában férfiként élt, egyébként nőként. A hangján sokat dolgozott. Amikor férfiként működött, mélyebben beszélt. Nyolc év telt el így, de az állandó váltogatástól depressziós lett. Nem tudja így folytatni a munkát – ezzel állt tavaly júniusban a főnöke el. Aki azt válaszolta: segít, amiben tud. Utána már Bettiként dolgozott, elkezdett normalizálódni az élete. Fél éve szedi a hormonokat, már érzi a változást, főleg mentálisan: nyugodtabb, de érzékenyebb is. A teste is változik: nő a melle, és a kezeléstől a zsír átrendeződik. Az arcvonásai puhábbak lesznek, csípője szélesedik, combja is alakul. Genetikától is függ, milyen a kezelés hatása, de neki korábban is elég volt, ha átöltözött, és már nőként tudott kilépni az utcára. Amikor a szakvélemények miatt az endokrinológus először ránézett, azt kérdezte tőle, mikor menstruál. Ő visszakérdezett: „Ugye, tudod, miért vagyok itt?” Nem- és névváltoztatási kérvényét tavaly novemberben nyújtotta be, bízott benne, hogy lesz változás a papírjaiban. Az új törvény viszont a „földbe döngölte”. Nemrég vérvételre ment egy szakrendelőbe, nézték a papírjait, hogy kiét is mutogatja. Kérték a nevet, halkan mondta, hogy ne hallja az egész rendelő. Még párszor el kellett ismételnie. Az asszisztens hangosan mondta, hogy: „De hát maga nő!” Betti erre azt válaszolta: „Én tudom, de a kormány nem!” Mire végzett, már mindenki tisztában volt a tömött váróteremben azzal, mi is a helyzet. Volt, hogy Betti nem használhatta a saját bankkártyát – még nem volt PayPass –, nem engedték fizetni a „férje kártyájával”. Van olyan ismerőse, akinek rendőri igazoltatáskor a mellpótlékát kellett mutogatnia. Amikor Betti a kormányhivataltól megkapta az elutasító választ kérelmére, a postás nem akarta átadni neki a levelet. Kérte a személyijét, végül Betti már az összes igazolványát átadta. Jellemzően minden küldeménnyel ez a menet. „Neki ehhez semmi köze, se a vérvételen senkinek. Nem rejtegetem ezt az információt, de nem szeretném, hogy ez határozza meg az életet”, hangsúlyozza. Úgy véli, a jogalkotók túlegyszerűsítették a problémát: „Nekem mikor vizsgálták a kromoszómáimat? Születésemkor úgy döntöttek, hogy férfi vagyok, de ez hiányos információ volt, és megbélyegeztek egy életre. Úgy tűnik, ebből most évekig nem szabadulhatok.” Rengeteg energiájába került korábban, hogy tudjon élni, dolgozni. Azért kezdte el a hormonkezelést, noha tudta, hogy fel van függesztve az engedélyezés, mert érezte, egyszerűen kell a lelki nyugalmához. És orvosilag is jobb, ha minél fiatalabb korban zajlik le a folyamat. „Ha itt nem lesz változás két éven belül, akkor külföldre költözöm. Nem tettem semmi rosszat, fizetem az adókat, fizetem a tb-t. Nagyon zavar az a gondolat, hogy engem ezzel elüldöznek itthonról” – jelentette ki.

Szeretné feleségül venni társát

 Máté negyvenes. Boldog párkapcsolatban él, lányként anyakönyvezték. Gyerekként nem értette, miért kell dresszt viselnie a tornaórán. Sortot és trikót nem vehetett fel, de dressz­ben is a fiúk közé állt. Nemtelennek érezte magát, nem tudta, hogy mi nem stimmel. Már felnőttként, egy terápián értette meg a helyzetét. Szuicid hajlam alakult ki nála, függőségekkel küzdött, több év alatt jutott el odáig, hogy ki tudta mondani: ő transzszexuális. Két éve van hormonon. Mióta tesztoszteront szed, kevésbé érzékeny. Eltávolították a melleit, változik a teste, a hangja, a külvilág egyértelműen férfiként tekint rá. A hangja két hét alatt elkezdett mélyülni, a testzsír is „átrendeződik” rajta. Ahogy mondja, könnyebb markánsodni, mint puhulni. Kérelmét – amit visszautasítottak – azért adta be már a felfüggesztés után 2018 októberében, mert tudta, hogy ő férfi, és papíron is az akart lenni. „Ha ehhez egy kérelem kell, akkor legyen beadva a kérelem.” Úgy véli, ezzel nem árt senkinek, viszont a jelenlegi helyzettel nagyon megzavarja a külvilágot. Elmesélte, hogy nemrég eladta a lakását, szólt a vevőnek, hogy a tulajdoni lapon női néven lesz, mert benne van a tranzícióban, és még a régi nevén fut. Jött az adásvételi pillanata, ahol ott volt ő, a vásárló, az ügyvéd, az ügyvédbojtár, az ügyvéd pedig kereste az eladót. Mondta neki, hogy ő az. Minden igazolványt elkértek tőle, várakoztatták, majd az ügyvéd visszatért, egy A4-es lapra ki volt nyomtatva Máté arcképe, és az arca mellé tette. Lekérték a Belügyminisztériumtól az adatait, de a jogász így sem akarta elhinni, hogy Máté a tulajdonos. A vevő közölte, hogy Máté mutatta meg a házat, az első találkozáskor elmondta, hogy mi a helyzet, ezért végül egy külön papírt írtak a szerződés mellé, így sikerült eladnia a saját lakását. A hormon miatt háromhavonta jár vérképre. A rendelőkben nagyon nehezen kapja meg a leletét, neki is azt kell mindenki előtt bizonygatnia, hogy transzszexuális. Nemrég az autója forgalmiját át kellett íratnia az okmányirodában. A biztonsági őr szólította a nevén, jelezte, hogy ott van. Elismételte az őr, Máté megint jelentkezett. Elkérte a papírjait, az őr vitte be azokat az ügyintézőhöz. Az ügyintéző kijött, zavartan méregette, kérdezte, hogy övé-e az autó. Ekkor már a tele váróteremben mindenki őt figyelte. Levetették vele a maszkot is, majd nagy nehezen elintézték a forgalmit. Volt olyan eset a bankban, hogy a saját pénzét akarta kivenni, hogy az új házukat kifizesse. Minden iratát átadta már, de az ügyintéző türelmet kért. Máté látta, hogy a kamera ráfordult. Később kiment hozzájuk a fiókvezető, kért aláírásmintát azzal, hogy „annyira régi a fotó a személyijében”. Elmondta, hogy lekérték az adatait, de a fotók megegyeztek, ezért kiadják a kért összeget. Ezután odaszólt az ügyintézőnek, hogy szolgálja ki „az ügyfelet”. „Az uram vagy hölgyem már nem fért bele” – jegyezte meg Máté. Nagyon szabálykövető, eddig azért nem ment férfi mosdóba, mert „hivatalosan” nem férfi. Idén januárban váltott mosdót. Azután döntött így, hogy egy gyorsétterem női mosdójában üvöltött vele egy nő, hogy az a női mosdó, majd ráhívta a biztonsági őrt. Úgy érzi, ezek a helyzetek mindenkinek nagyon kellemetlenek voltak, mert a közigazgatás nincs arra felkészülve, hogy őt és társait kezelje. Máté is azt szeretné, hogy a mindennapjaiban ne kelljen ezzel foglalkoznia, emellett nagyon szeretné feleségül venni élettársát.

Heti Abszurd: Az államkapitalizmus emberei

Nagy B. György
Publikálás dátuma
2020.08.30. 08:45

Fotó: Németh Dániel / Átlátszó
„A miniszter megóvja őket attól, hogy látszatérvek miatt korlátozzák személyes és munkavégzési szabadságukat. Vélhetően az sem érv a külügy urának, hogy odahaza gyerek van – például azért, mert az iskola hazaküldte, mert a járványveszély okán digitális oktatásra állt át.”
A legfőbb érték az ember – hirdette fennkölt elvtársi szóval az államszocializmus, és látszólag, azaz látszólag legalább részben hitt magának (vagy egyszerűen nem akart végbél-kimeneteli nyílást csinálni a szájából, de ez a történet szempontjából mindegy is), így összevissza tutujgatta polgárait: úttörőtáborban zengték a dalt üde mámoros arccal a szegényebb sorsú gyerekek; nullszázalékos lakáshitelt adott sok-sok állami cég; vállalati üdülőkben szusszant a család ba­góért; a központi tarifák okán bármelyik melós taxizhatott – meg ilyesmik. És hogy mindez mire volt jó? Hát semmire. A kemény munka ethosza elkopott; az önerőből előbbre jutás vágya aludni ment; mindenki várta száját tátva az állami sült galambot. Egyszóval valamiféle anyámasszony katonája lett a magyar. Csak ezt senkinek nincs mersze kimondani, pontosabban eddig nem volt. De most színre lépett az államkapitalizmus prófétája, ki már nem bírta tovább nézni, miként dagonyázik tovább a kádári nosztalgia lehúzó iszapjában egy ország, és deklarálta – ha áttételesen is –, hogy ő bizony új embertípust nevel (de legalábbis képvisel). Olyat, amelyik önálló. És független. És nem, nem csak látszólag. Úgyhogy azt mondta Szijjártó Péter, hogy ő nem engedett a „home office” varázsszónak, és világossá tette: lényegében kirúgja, aki holmi vírushelyzetre hivatkozva kényelmes nappalijából szolgálná a magyar külpolitikát. És ez nagyon helyes, hiszen hiba lenne arra kondicionálni az állampolgárokat, hogy a legkisebb nehézségre visszahúzódjanak csigaházaikba, hiszen ebben az esetben nem autonóm lények lennének, hanem a sors játékszerei. Egyszerűen senkik. De a miniszter megóvja őket attól, hogy látszatérvek miatt korlátozzák személyes és munkavégzési szabadságukat. Vélhetően az sem érv a külügy urának, hogy odahaza gyerek van – például azért, mert az iskola hazaküldte, mert a járványveszély okán digitális oktatásra állt át. Először is, holmi tanodaigazgatók nem packázhatnak egy külügyi munkatárssal (lásd: a függetlenség meg nem sértése). Másodsorban pedig a kormány nem véletlenül döntött úgy, miszerint normál menetrend szerint startol a tanév. A sok-sok gyerekfejbe majd bevésődik, hogy a kötelességet minden körülmények között teljesíteni kell – és hogy attól önálló az ember, hogy nem enged semmilyen körülménynek. Amennyiben pedig a nebulók tömegével fertőznék egymást, akkor legfeljebb kialakul (legalábbis ebben a körben) a nyájimmunitás, és vakcina nélkül is ellenállóvá válik a jövő nemzedéke. Amelynek tagjai persze hazavihetik a koronát, de egyrészt korántsem biztos, hogy a szüleik ágynak dőlnek, másrészt, ha mégis, akkor majd lesznek szívesek kilábalni a bajból a betegszabadságuk alatt, és amennyiben erre képtelenek, hát lapátra velük. Hiszen – visszakanyarodva az első tételre – olyan ember az államnak nem kell, ki a körülállások játékszere. Éppen ezért nagyon helyes az a szijjártói mondás, miszerint a tárcájánál eddig sem játszottak szakszervezetesdit, és ilyesmi a jövőben sem lesz. Mert milyen ember az olyan, akinek mindenféle bérérdekvédő járja ki a fizetésemelést, az otthonlétet – aki mással jobbíttatja az életét, az nem független ember, hanem leginkább csicska. Ilyen meg egy magyar nem lehet, azaz a kormány mindent megtesz annak érdekében, hogy senki ne süllyedhessen ebbe a tudat- és létállapotba. Ezért szüntette meg a kormány például a szociális üdültetést. Az aljas rágalom, hogy azért, mert kell a hely a Balaton mellett a luxusstandoknak. Azért tett ilyet a kabinet, hogy mindenkit rászorítson arra, hogy jól fizető munkát szerezzen magának, hogy aztán tehetős, független emberként dönthesse el, hova akar menni nyaralni. És hogy ez a döntés több tízezer nyugdíjas nyaralását lehetetleníti el (lényegében örökre), nos, ez külön öröm. Hisz létezik-e átütőbb üzenet, mint hogy valaki egész életében robotol, aztán egy hét klassz nyári lazulásra sem futja, azaz a sorsa csicskája. És pont ezt az állapotot akarja sok százezer ember esetében elkerülni a kormány. Nem a szívtelenség, hanem az öngondoskodási tudatosság pallérozása vezeti a kormányt, amikor nem hajlandó három hónapnál tovább folyósítani az álláskeresési támogatást, és így majdnem 200 ezer munkanélküli nem kap semmilyen ellátást. De a kabinet tudja, hogy az ínségnél nincs nagyobb motiváló erő. A Gyurcsány-kormány álhumánus és voksmaximalizáló megfontolásokból segélyt adott volna ennek a tömegnek, de ez a kabinet nem a népszerűségre hajt, hanem arra, hogy senki ne legyen közpénzszívó pióca, hanem független polgárként szolgálja a hazát. Hiszen az önállóság ott kezdődik, hogy valaki mer igent mondani – a kormány összes kívánalmára. 

Kötéltánc a biztonsági háló fölött

Markotay Csaba
Publikálás dátuma
2020.08.30. 08:00

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Hozzátartozik a nagyvárosokhoz a hajléktalanság, de az egyáltalán nem mindegy, hogy hol milyen gyorsan bukkan rá az ellátórendszer a krízishelyzetben élőkre, és mit kínál nekik. Bécs jól áll: sok-sok szociális munkás és program segít a fedél nélkülieknek, illetve a hajléktalanlét határán egyensúlyozóknak. Igaz, a bőkezűségnek ára van: tavaly úgy 30 milliárd forintot költött erre az osztrák főváros.
Richarddal egy, a turisták által kevésbé látogatott bécsi városrészben találkoztunk. A 13. és 15. kerület határán a színes kirakatokat egyszerűbb falatozók, giroszosok, szerényebb üzletek váltják, a kereszteződés szélén magasvasút robog, a parkok tiszták ugyan, de távolról sem olyan gondozottak, mint a belvárosban. A férfi párjával és 10 éves, apró termetű, Molly nevű kutyájával él itt. Hajléktalanok. – Most már nem adom fel, juszt sem! – dacol az élettel a szlovákiai magyar férfi, amikor arról faggatjuk, hogy mióta él a bécsi utcán, és meddig tart ki, ha nem lesz szállása. Két éve lakik itt, előtte évekig Olaszországban próbálkozott. Salgótarján közeléből, a szlovák oldalról költözött el, de településnevet nem említ, talán attól tart, ismerősei nem vennék jó néven, ha így hallanának szülőfalujukról. A szakmája géplakatos, de otthon semmilyen munka nem akadt. Bécsben két hete van állása egy takarítócégnél, mindennap hajnali 5-től fél 3-ig tart a „meló”, havi 1300 euróért. Többször lakott ideiglenes szálláson, három hónapig például a Caritas nevű humanitárius szervezet közvetítésével jutott lakáshoz, de nemrég ott kellett hagynia. Épp akkor, amikor végre lett állása. Kis sátor alatt húzzák meg magukat egy nagyobb, füves terület szélén, a környező utcákból nézve alig észrevehetőek. Közelről viszont az a feltűnő, milyen rendezett a környezetük, és ők sem piszkosak. – Itt a közelben mindennap tudunk tisztálkodni, a város és a segélyszervezetek is segítenek – magyarázza Richárd.
Richárd és párja, Molly nevű kutyájukkal
Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava

A határon egyensúlyoznak

 Természetesen sok hajléktalan él Bécsben is, itt ez ugyanúgy hozzátartozik a nagyvárosi léthez, mint máshol. „Mi olyan támogató szolgáltatásokat próbálunk kialakítani és ajánlani, amikkel elkerülhető, hogy valakinek az utcán kelljen élnie. Aki pedig már ott van, annak ellátást és szállást keresünk” – erről már Kurt Gutlederer beszélt lapunknak. A Bécsi Szociális Alap hajléktalanokat segítő osztályának vezetője adatokat is említett: tavaly nagyjából 12 600 emberrel került­ a szervezet kapcsolatba. Ők egyrészt haj­léktalanok, másrészt olyanok, akik nehéz anyagi helyzetbe kerültek és saját otthon híján barátoknál, rokonoknál húzták meg magukat. Ha úgy tetszik, utóbbiak a hajléktalanlét határán egyensúlyoznak. Ahogy nálunk, úgy Ausztriában is legfeljebb becslések vannak a hajléktalanok tényleges számáról. (Magyarországon körülbelül 15 ezer hajléktalanról tudnak, kétharmaduk különféle szállókon él a tavalyi adatok alapján, ötezren pedig közterületeken laknak.) Bécsben az átmeneti szállásokon nagyjából 6500 embernek van hely, emellett igénybe vehető 900 szükséglakás, 1300 – szociális ellátással egybekötött – otthon, csaknem 1800-an lehetnek a mobil támogatási programban, és 1500-an az Új Esély Házában. Utóbbi kétéves program, amelyben előzetes feltételek nélkül részt lehet venni, és három hónap alatt az érintettel közösen kitalálják, hogyan lehet az életkörülményeken javítani. Várólista nincs, kivéve persze, ha valaki speciális programba akar bekerülni.

„Mindig van egy hely”

 Bécsben így meglepően kevés hajléktalannal találkozni, bár itt-ott a belvárosi utcákon vagy parkokban előfordul, hogy ruhákkal és személyes tárgyakkal telerakott szatyrok és pakkok (esetleg bevásárlókocsik) mellett üldögél valaki a padon, az épületek tövében. Az ellátórendszer pedig gyorsan reagál. – A fő probléma a szegénység, ennek legextrémebb formája a hajléktalanság – magyarázza Kurt Gutlederer. Arról beszélgetünk épp, hogy mi a hajléktalanná válás leggyakoribb oka: a kilakoltatás, a munka elvesztése, családi problémák, válás, esetleg valami más. Nem vitatja, hogy mindegyik említett gond közrejátszhat a folyamatban, de szerinte a kérdés mégis alapve­tően az, hogy valaki hozzá tud-e férni egy lakáshoz vagy sem. Bécs helyzete azért sajátos, mert rengeteg az önkormányzati bérlakás, és ezeket az ingatlanokat megfizethető áron kínálják. – Ha valaki az osztrák fővárosban hajléktalanná válik vagy ennek határára kerül, több lehetősége is van – folytatja az osztályvezető. „Van ügyfélfogadás a Bécsi Szociális Alapnál, be lehet jönni, meg lehet beszélni a helyzetet, ha valaki a lakását nem tudja fenntartani vagy attól tart, hogy elveszíti azt, és az utcára kerül.” A Caritasnál is működik olyan központ, amit a nehéz helyzetbe került emberek felkereshetnek. Sőt Bécsben létrehoztak két, a kilakoltatások megelőzésével foglalkozó osztályt, ahová például akkor lehet bekopogni, ha a lakás bérbeadója felmondja a szerződést és a bírósági eljárás végén kirakja az illetőt az ingatlanból. „Rendszeresen keresnek engem is” – erősíti meg az odafigyelésről szóló osztályvezetői beszámolót Richard, hozzátéve, hogy az utcán élők kapnak ételt, ruhát, és moshatnak is. „Mindig van egy hely, ahova mehetünk” – fogalmazott, bár szavai némiképp ellentmondanak annak, hogy éppen egy kopár tisztás közepén beszélhetünk egy otthonnak használt színes sátor tövében. A férfi ezzel vélhetően inkább ar­ra célzott, hogy még az is megtalálja az ellátások valamilyen formáját (mosási lehetőség, étkezés, tisztálkodás), aki épp az utcán él.

Nehéz sorsok

Valterral a Karlsplatz közelében találkoztunk. Az ősz hajú, szakállas férfi egy buszmegálló közelében lévő padon húzta meg magát. Németországban élt egy ideig, és bár korábban volt lakása, de azt az ingatlant le kellett bontani, így neki is mennie kellett. Utána szociális bérlakásokban élt, most viszont különféle jogvitákban nem tud dűlőre jutni a hatóságokkal – ez utóbbi alátámasztására rengeteg hivatalos iratot vesz elő, de az ügyeket egy rövid beszélgetés alatt nehéz átlátni. Azt viszont megtudjuk tőle, hogy őt is keresik időnként a szociális alaptól. Ehhez persze az kell, hogy valaki elfogadja a helyzetét. A Stephansdom mellett például találkozunk egy idős hölggyel, aki nagy csomagjaival foglalja el a padot. Amikor megkérdezzük, hogy mióta él az utcán, azzal válaszol, hogy ő valójában nem hajléktalan. Akár igaza is lehet, csak épp nem ezt támasztja alá az a helyzet. Az életkörülményei bővebb kifejtésébe viszont nem akar belemenni. – Azok, akik bejönnek hozzánk és segítséget kérnek, jól együttműködnek, de nyilván vannak olyan személyes történetek, sorsok, amelyek kihívást jelentenek – fogalmazott diplomatikusan Kurt Gutlederer. Sokszor lelki betegségek állnak a háttérben – mondja –, és ilyenkor az utcai szociális munkásainkra van szükség. Ám így is akadnak, akik a személyiségük miatt nem tudják igénybe venni a szolgáltatásainkat, részben ezeket az embereket láthatjuk az utcán – tette hozzá.

Két év vagy kevesebb

„Nem tudunk mindenkit ellátni, és nem csak az említett okok miatt, hanem azért is, mert vannak bizonyos feltételei a szolgáltatásoknak” – mondja Kurt Gutlederer. És hogy melyek ezek? Azon túl, hogy segítségre szorulónak kell lenni (ami nyilvánvalóan adott a legtöbb esetben), feltétel, hogy az illető Bécsben éljen, illetve, ha még van otthona, akkor oda legyen bejelentve. „A fő szabály, hogy annak tudunk lakhatást biztosítani, aki legalább két éve itt él, mégpedig életvitelszerűen. Ilyenkor világos a helyzet.” De, mint megtudtuk, a két év sem kőbe vésett. Előfordulhat – mond konkrét példát –, hogy valaki a párját követte ide és csak 6 hónapot töltött Bécsben, de különváltak útjaik, és az egyik fél hajléktalanná válik. Ilyenkor alaposabban is megvizsgálják a körülményeket és „személyre szabottan” próbálnak segíteni, különféle ellátásokat, szolgáltatásokat felajánlani. A Bécsi Szociális Alapnál mindig a megelőzés, a tanácsadás az első lépés, aki pedig már utcára került, azt felkeresik a szociális munkások és tájékoztatják arról, hogy milyen ellátásokat és támogatott lakhatási formákat vehetnek igénybe – sorolja precízen a lépéseket.

Nincs ingyen ebéd

Bécsben sem lehet a közterületeken élni, de ez egy általános, mindenkire vonatkozó előírás, és nem a hajléktalanok megrendszabályozása a célja. Előfordulhat az is, hogy valaki rend­őrt hív, mert úgy érzi, az otthona közelében „zaklatják” a hajléktalanok, de a rendőrség csak akkor lép közbe, ha valamilyen bűncselekményről van szó, különben a szociális munkásoké a terep, hiszen a hajléktalanság ténye nem rendészeti kérdés – reagál Kurt Gutlederer arra, hogy az osztrák fővárosban miként kezelik a fedélnélküliséget. (Magyarországon majdnem két éve hatályos az a rendelet, amely szabálysértésnek minősíti az életvitelszerű közterületen tartózkodást.) Arra a korábban megfogalmazott magyar javaslatra pedig, amely alapján éjszakára lezárták volna a nagyobb budapesti aluljárókat, hogy a hajléktalanok ne éjszakázzanak ott, úgy reagált: ilyen terv Bécsben elképzelhetetlen lenne. A hajléktalanságról Ausztriában nincsenek politikai viták. Vannak olyanok, akik kábszerfüggők vagy büntetett előéletűek, de az élethelyzetük a szegénységgel függ össze, és ez vezethet el oda, hogy az illető függő lesz vagy hajléktalan. „A hajléktalanellátás intézményét itt alapve­tően­ egy biztonsági hálónak tekintjük, ami talán az utolsó kapaszkodó, ami azoknak segít, akik életük sok területén kudarcot vallottak” – fogalmaz. A magyar szemmel nagyvonalú bécsi hajléktalanellátás nincs ingyen: tavaly 88 millió euróba (bő 30 milliárd forintba) kerültek a különféle programok, segélyek, ellátások. – A város állja a költségeket, és ezzel támogatja azt a biztonsági hálót, amit létrehozunk – fogalmazott Kurt Gutlederer. A most éppen dolgozó, de még hajléktalanként élő Richard pedig arra a felvetésre, hogy az említett 1300 eurós jövedelméből tud-e félretenni, azzal válaszol: eddig nem volt munkája, így spórolni sem tudott, de talán most másként alakul. Majd hozzáteszi: „akár az is meg tud élni itt, aki nem dolgozik. Jó itt hajléktalannak lenni”.

Időt nyertek

 A bécsi hajléktalanok körülbelül harmada külföldi, legalábbis a különféle szociális ellátásokat, szolgáltatásokat ilyen arányban veszik igénybe az Ausztrián kívülről érkezők. A magyarok létszáma nagyjából állandó. Két éve, amikor a hajléktalanságot szabálysértéssé minősítő magyar rendelet megszületett, arra számítottak, hogy sokan költöznek majd az osztrák fővárosba, de nem emelkedett nagy mértékben a magyarok száma. Ahogy nincs változás a koronavírus-járvány tavaszi kitörése óta sem, annak ellenére, hogy azóta nyilván többen veszítették el állásukat Ausztriában is, mint korábban. A lakástulajdonosok egy része haladékot adott a bérlőknek. Igaz, idővel azoknak is fizetniük kell majd, akik most időt nyertek.