A gyerekek szeme még éles, ám a kivételes felnőtteknek is csak néha sikerül a hétköznapok fátylán keresztül a tárgyakban, a megszokott arcokban, az olyan semmiségekben, mint például egy tűzfal, meglátni, újra felfedezni a szépséget, a jellemzőt. Persze vannak egyértelmű szépségek, mint például Cindy Crawford vagy egy idilli táj. Csak épp őket, azokat fotózni, festeni úgy érdemes, hogy ne csak a szemnek szóljon a kép: látszódjon rajta a hangulat, látszódjon, ami fontos, de legalább jellegzetes. És a történelem, a privát történet is. Különben könnyen giccsé válnak, a nem egyértelmű szépségek pedig láthatatlan maradnak, semmitmondóvá lesznek. De kinek jutna eszébe egy olyan bumfordi bádogjáték báján elmerengeni, mint ami az 1970-es évek trafikjainak egyik állandó dísze volt, és a gyerekek rajongtak érte? A vásárló (fogyasztó) talán csak egyszer-kétszer csodálkozik rá, egy kézzel varrott bőrcipő milyen műgonddal készült. De ha két pár cipellőt este kissé hanyagul egymással szemben letesz, aligha képzel köréjük olyan mesét, hogy azok beszélgetnek éjszaka. (Pedig a babák birodalmában éjjel minden táncol.)
Anton Molnár (Molnár Antal) útinaplókat fest, olykor dokumetarista-szürrealista stílusban, vidám, eleven színekkel, máskor a fotorealizmust, a pop artot idézi, vagy épp festéket csurgat, fröcsköl. Sokszor a „flamand primitíveknek” nevezett reneszánsz mesterek, Van Eyck és Van der Weyden technikáját alkalmazza, rétegezve, fátyolosan festi meg képeit. Tisztelet Apámnak című alkotásán egy (feltehetően római) templom cosmata padlójának mintázatát örökíti meg, e képre felelnek a különféle színben pompázó skót whisky-s hordók. Kivarrt farmer és tornacipő őrzi viselője és a popkorszak emlékét. Egy másik festményen Madeira fővárosa, Funchal jellegzetes kikötője tűnik fel, ahol monokróm szellemként lebegnek föl a Monarchia korának fürdődresszes alakjai. (Madeira volt Erzsébet királyné egyik menedéke, itt van eltemetve IV. Károly is.) Egy-egy emberi arc is utazás: a szeretet egyszínű világa, néhány piros pöttyel, sok ránccal. Utazás egy-egy reggeli is a szabadban, vagy épp egy pőre asszony.
„Anton Molnár hedonista művész. Nem úgy, mint a Satyriconból ismert Trimalchio, a vagyonában féktelenül tobzódó római újgazdag, hanem miként Krúdy hőse, Szindbád, az utazó. Nem duhaj habzsoló, hanem szemlélődő ínyenc. Az ízek és illatok, a női szépség feltétlen csodálója, benyomások gyűjtője. Életképek, emlékek lenyomata kerül a vászonra. Saját élmények-e vagy inkább a nézők vágyai? Nem fontos” – írja Rockenbauer Zoltán művészettörténész, a tárlat csalhatatlan ízlésű kurátora a kiállítás katalógusában.
A festőművész 1988-ban került ki Párizsba, ahol hamar felfedezték. Rendszeresen vannak kiállításai Párizsban, Tokióban, Szingapúrban, New Yorkban, és persze Madeirán. Olykor Budapesten is. Művei bankok, alapítványok, híres magángyűjtemények termeiben vannak, többek között Jacques Chirac volt francia elnök, vagy Cindy Crawford tulajdonában – Anton Molnárnak több híresség is modellt állt.
Utazunk, amíg nyitottak a határok, a szemek, a lélek és a képzelet. A művészet hosszú, az élet rövid. Carpe diem, ragadd meg a napot. Az élet mindenek előtt – és mindenek ellenére – szép és jó, sugallják Anton Molnár festményei.
Infó:
Anton Molnár: Egyszerre minden
Pesti Vigadó, szeptember 15-ig
Kurátor: Rockenbauer Zoltán
