Előfizetés

Lebontott és felépített világok - Szálinger Balázs az Atlantisz-eszméről

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.09.05. 13:40

Fotó: Béres Márton / Népszava
Inspiráló, hogy emléket állítsak ennek a víz alá került múltnak, és mégis megmentsem a jövőnek, konkrétan a saját gyermekemnek” – mondja Szálinger Balázs, akinek napló-útirajza Al-dunai álom címmel szeptember 8-án jelenik meg a dél-erdélyi Vaskapu környékéről. A most először nem verseskötettel jelentkező József Attila-díjas költőt álomról és valóságról egyaránt kérdeztük.
Rendszeresen jár Erdélybe, és nemcsak az irodalmi estjeire, Nagyváradon és Kolozsvárott huzamosabb ideig is élt. Mi vonzza, mi köti Erdélyhez?  Gyerekkoromban nagyon sok mondát és történelmi könyvet olvastam, többek között Lengyel Dénes Régi magyar mondáit, és mindig izgatott, hogy megnézzem, mondjuk, Gyulafehérvárt, Nagyváradot, hogy valamennyire beleképzelhessem a saját valóságomat. Ez nagyon inspiráló hatással volt rám. Egy dél-erdélyi falu történelmi töltöttsége egészen más, mint Szegedé vagy Debrecené, ahogy például a Hátszegi-medencében lévő demsusi román kori Szent Miklós-templom hol katolikus, hol görögkatolikus, hol ortodox volt, s ez mind tulajdonképpen a mi történelmi emlékünk, és nem kevésbé a másoké is – ez összeköt bennünket. Hogy a birodalmiság eszméje alatt több népnek közös hazája lehet, ez Magyarországon már nem tapasztalható, vagy legalábbis én nem érzékelem. Ebbéli érdeklődésében társra lelt, na de mégis, nem túlzás, hogy a hetedik hónapban lévő, várandós feleségét számtalan kirándulásra, hegy- és vármászásra, barlangászatra is magával vitte 2018 tavaszán a Vaskapu-közeli régi-új Ógradinára/Orsovára, ahol aztán egy hónapot töltöttek?  Nagy szerencsém van vele! Egyszer csak elkezdtünk Dél-Erdélybe járni, majd lesétáltunk a szokásos Erdély-túrák térképéről. Nyilván mindenki megnézi Váradot, Kolozsvárt, Székelyföldet, Vásárhelyt, de északra, Máramarosba vagy Dél-Erdélybe nem sokan mennek. A feleségemmel ugyanakkor belefeledkeztünk ezekbe a kirándulásokba, s amikor korábban szinte véletlenül odatévedtünk a Vaskapu környékére, annyira lenyűgöző volt, hogy elhatároztuk, valamikor hosszabb időt töltünk itt. S ennek a gyerekváráskor jött el az ideje. Mi volt ezen a többségünk által Az arany emberből ismert al-dunai részen, ahol egykor négy állam – Magyarország, Románia, Szerbia, törökországi enklávé – ért össze, annyira lenyűgöző?  A táj mindenképpen, az ötcsillagos. A történelmet csak odaképzelni lehet, nyilván nincsenek már tanúi, vagy nagyon kevesen, én is találtam egy nyolcvanéves bácsit, aki még emlékezett egykori otthonára, de vannak ott a vízi erőmű miatt odaköltözött magyarok is. Meg hát a temető – ahol a neveket látva a sírokon, jobban otthon érzi magát az ember. Az egykori város nincs már meg: egy világ lebontva és máshol, másképp felépítve, ez szintén lenyűgöző – ez az Atlantisz-eszme. Apropó, utolsó tanú: az idős Marosán Valér mérnök faggatása közben felvetült önben a lehetőség, hogy egy egész életinterjút kellene készítenie a múlt ismerőjével. Járt azóta nála, megvalósulni látszik a terv?  Amióta megszületett a fiunk, sajnos nem jártunk arra. Egyszer egészen Nagybányáig eljutottunk, de távolabb már nem – pedig mindössze ötórányi a távolság Budapestről, szinte végig autópálya, közelebb van, mint Kolozsvár –, a kicsi másfél-két óránál tovább nem alszik az autóban, így mostanság nincs hosszabb utazás. Címként is álomhelyként utal a helyre, ami azért térben-időben utazva az Al-Dunán nemegyszer rémálomként is aposztrofálható.  Hatalmas élménydózis, nem vitás. Legszívesebben csak hátradőltem és szívtam volna magamba az egészet. De elkapott az az érzés, hogy mindent tudni akarok erről a helyről. Egy olyan könyvre lett volna szükségem, amiben mindent megtalálok róla, de ilyen nem volt. Ezért nem dőlhettem hátra, „kénytelen” voltam megírni, elképzelhető, hogy magyar nyelven erről a vidékről ez a könyv az utolsó. Így aztán egyszerre kellett fél lábbal az álomban és a valóságban, a múltban és a jövőben állnom, hiszen a gyermekvárás is motivált – elég megterhelő volt. A motiváció tehát ennek a napló-útirajznak a megírására „útközben” született?  Naplórajongó igen, de naplóíró nem vagyok. Ezt megelőzően utoljára tinédzser koromban vezettem naplót. Míg például Petőfi, Széchenyi vagy Wesselényi csodaszép naplóit imádom. Mindig van nálam egy notesz, amibe az ötleteimet jegyzem fel, amik később jól jöhetnek a versírásnál, az utazásunk előtt viszont kaptam egy nagyméretű naplót – már az első nap elkezdtem írni bele, s velem párhuzamosan a feleségem is a magáéba…
Nem gondolták, hogy a kettőt együtt kellene közölni? Semmiképpen, nagyon ódzkodom a hasonló, művészházaspárok egymásba kapcsolódó könyveitől. Én nem is olvastam a feleségemét, ő viszont az enyémet igen, s jó néhányszor figyelmeztetett, amikor nem is az vagy nem is úgy történt, ő másként jegyezte föl – ilyenkor aztán gyorsan beleírtam azt az enyémbe. De a napló megírásakor még magam sem tudtam, hogy ezek a jegyzetek egyáltalán mi célt szolgálnak majd. Amikor aztán a kisfiunk már megszületett, s mi Sopronban laktunk ideiglenesen egy színházi megbízásomból kifolyólag, csak úgy elkezdtem begépelni a számítógépbe. Mikor aztán a feleségem belepillantott, megjegyezte, hogy de hiszen nem is bemásolom, hanem alakítgatom a mondataimat: „miért teszem ezt, ha nem azért, hogy mindezt más is olvassa majd?”, tette fel a kérdést. Ekkor határoztam el, hogy akkor valóban legyen belőle könyv. És nem bántam meg, mert a vele való foglalatoskodás, hozzáolvasás közben mintha újra átéltem volna mindazt, ami az egy hónap alatt történt – folytatódott az utazás!… Olvasóként kíváncsi lettem volna még egy képmellékletre is, ám az nincs. Gondolkodtunk rajta, de végül úgy döntöttünk, így, képek nélkül a könyv a turisztikai mű, az útinapló, a személyes napló, a szépirodalom súlypontján egyensúlyozik, a képekkel viszont elbillenne az útinapló felé. E sokműfajúság mellé még odatenném a munkanaplót is. Érdekes végigkövetni, ahogy egy Puccini-színdarab megírása mellett küzd a versírással, több vers a folyóban végzi – ám aztán, ma már tudjuk, a 361⁰ című kötet mégis elkészült. Mi lett a darab sorsa, illetve abban, hogy most először nem verseskötete jelent meg, közrejátszott az akkori „ihlettelenség”? Teljesen biztos – a közlekedőedények elve szerint: ha nem jön a vers, akkor is írnom kell valamit! Az egy hónap végére aztán a versek is megszülettek. A Krizantémok – avagy Liú halála című művet – a Turandot-ban lévő Liú áriája mögött sokak szerint a mesteréknél szolgáló Doria tragédiája áll. A féltékeny feleség megvádolta, hogy viszonyban áll Puccinivel, mire a lány mérget ivott és meghalt, de aztán kiderült, hogy szűz volt – Szilágyi Bálint rendezte meg csodásan, és 2019-ben az Eiffel Csarnokban mutatták be. Most tavaszra is kitűzték öt előadás időpontját, de elfújta őket a szél, ahogy egyébként az Al-dunai álom is már a könyvhétre megjelent volna. Azért szerencsére az új darabját augusztus 20-án bemutatták a Pécsi Nemzeti Színházban. A László király visszatér! című ifjúsági történelmi vígjáték – Tóth András Ernő rendezésében – a történelem, a történetírás, az emlékezet és a hatalom kérdésköreit feszegeti. Ahogy nem mentes ez alól az Al-dunai álom sem, ahol a sokféle politikai és államérdek ugyanúgy építőköve az emlékezetnek, mint a kényszerű felejtésnek. A darab Szent László tordai csatáját eleveníti fel. A harcok elültével Tordatúron megjelenik az udvari krónikás, aki a király vitézségét szeretné megörökíteni, s ehhez gyűjt anyagot, de a falu lakói mind másként emlékeznek az eseményekre. A krónikás azt szeretné sugalmazni, hogy László csodás képességei alakították a csatát és a tájat is, hiszen az ő kardsuhintása révén jött létre a Tordai-szakadék, de sokan úgy emlékeznek, hogy ott volt az már előtte is, míg érdekes módon mások elbizonytalanodnak e kérdésben. Igen, nyilván az írásbeliség dönt az emlék fennmaradásában. Hasonlóképp voltam az Al-Dunával is, egyszerre volt inspiráló, hogy emléket állítsak ennek a víz alá került múltnak, és mégis megmentsem a jövőnek, konkrétan a saját gyermekemnek is. Azt hiszem, ha annak idején a szüleim hasonlóképp megörökítettek volna egy tájegységet, amikor engem vártak, nagyon kötődnék ahhoz a helyhez. A jelenkori színházi élet átpolitizálódására még púpnak került a járványhelyzet. Színpadi szerzőként mennyire érzi ezt a saját bőrén? A legtöbb felkérésem bábszínházaktól van, többnyire mesefeldolgozások, vagy mint legutóbb Szombathelyen, az Árpád-házi királyok történeteit kellett színpadra állítani. Itt egyáltalán nem számít a politika, néha évente 2-3 bemutatóm is van. A felnőttdarabok esetében ez jó, ha évi egy. Idővel begyűrűznek a változások, kétségtelen, előbb-utóbb én is megérzem majd, mint mindenki. Szabadúszó vagyok, minden színházi előadást és fellépésemet elvitte a járvány, így ha nincs a Térey János-ösztöndíj, most a 30 ezer forintos gyesből élnénk.

+1 kérdés

Most a Szentendrei-szigeten élnek, ugyancsak a Dunánál, kell a folyófolytonosság? Majdnem minden nap lejárunk kavicsot dobálni, úszni a vízhez, és ilyenkor arra gondolok, ez a víz fog oda, a Vaskapuhoz leérni, szóval megvan az átkötés, a Duna-élmény. Amikor született, a gyerekünket is ide hoztuk haza.

szálinger Balázs

Al-dunai álom című könyvének bemutatója szeptember 17-én 17 órai kezdettel a budapesti Magvető Caféban lesz. Szálinger Balázzsal és Szávoszt-Vass Dániellel Turi Tímea, a Magvető főszerkesztője beszélget.

Klímaharc, metoo, gyűlöletbeszéd - egy helyben jár Európa

Tóth Krisztina
Publikálás dátuma
2020.08.29. 12:13

Fotó: Falus Kriszta
Ma zárul a szlovéniai Ptujban Közép-Európa egyik legismertebb költészeti fesztiválja, a Days of Poetry and Wine. A fesztivál az elmúlt években minden alkalommal egy meghívott kiemelkedő költőt kért fel arra, hogy „Levél Európának” címmel rávilágítson az európai közösség legsürgetőbb problémáira, Európa polgárainak és köztük az írók-költők jelen helyzetére, illetve arra, mit is tartogat a jövő. Az idei kiválasztott költő: Tóth Krisztina – kinek levelét 10 különféle országban, 10 különböző nyelven teszik közzé. Magyarországon, magyar nyelven a Népszava Nyitott mondat című irodalmi mellékletében.
Az orvos, aki a szívemet vizsgálta, nem hagyatkozott a leletekre és a modern képalkotó eljárásokra. Saját fülével akarta hallani a dobogást. Figyelmes, komoly arccal hallgatózott, fülében a fonendoszkóppal. Meg akartam szólalni, mondani valamit az időnként a reggeli buszon rám törő izzasztó szívdobogásokról, de csendre intett, és közben aprókat lépegetett a mellkasomon a hideg kis tölcsérrel. Amikor végzett, vissza­akasztotta a nyakába a fonendoszkópot és váratlanul megszólalt: – Én tudom ám, hogy maga kicsoda. Nagyon meglepődtem, úgy éreztem, valóban a lelkem rejtelmeit hallgatta ki, és most bizalmasan közli velem, hogy nincs többé titkom előtte, hallotta a vágyak surrogását, a rég őrzött haragok sistergését, a még a magam előtt is titkolt indulatok finom dobolását az érfalon. Folytatta: – Tudom ám, hogy maga író meg költő. Olvastam is valamelyik könyvét, azt a pixeleset. Akkor maga egy ilyen elvont nő? Döbbenten pillantottam rá. Tényleg azt hiszi, hogy akkora különbség van a mi kettőnk szakmája között? Hogy a költő, az valami életidegen lény, aki ül otthon elzárva a világtól, és bámul ki az ablakon, aki egész nap azt várja, hogy elmenjen végre a zörgő kukásautó és bekanyarodjon a sarkon az ihlet? Álljunk meg itt egy pillanatra. Fogadni merek, hogy önök is ezt képzelik! Vagy legalábbis van önök között olyan, aki így gondolja. Aki úgy gondol a költőre, mint valami torzonborz, világtól elvadult, magányos lényre, aki otthon gubbaszt, és alapvetően nem csinál semmit. Na jó, néha leír egy-egy sort. Mélyet sóhajtottam: mélyebbet, mint az imént, amikor megkért rá, hogy sóhajtsak. A vers ugyanis nem valami párlat, nem puszta absztrakció, hanem maga a párhuzamos, érzéki valóság, a vers a létezésünk esszenciája. A vers EKG-görbe. Azóta hónapok teltek el, kifordult sarkaiból a világ. Nagy baj gyógyítja a kis bajt – tartja mifelénk a mondás. Az én hirtelen szívdobogásaim is átváltottak egyenletes, fegyelmezett, kordában tartott szorongásra. Végigsöpört a világon egy járvány, és alázatra intett bennünket. Abban a pillanatban, amikor az ember kezdte elhinni, hogy mindenható, amikor már szinte mindent megtudott az emberi génekről, akkor jött egy aprócska vírus és megtanította félni. Itt, Európában a robbanásra kész feszültségek ellenére viszonylagos béke van. Klasszikus értelemben vett háború utoljára a Balkánon zajlott a kilencvenes években. Most, ezekben a hónapokban megtapasztalhattuk a szorongást, megtudhattuk, milyen az, amikor életünk kizökken a megszokott kerékvágásból, amikor félre kell tennünk apró sérelmeinket és össze kell fognunk, hogy túléljük, kibírjuk a csapást. A legszegényebbek, a periférián élők most menthetetlenül a társadalom legszélére sodródnak, elvesznek, utcára kényszerülnek, éhen pusztulnak. Rájuk kell odafigyelnünk leginkább. Évek óta beszélünk a környezetszennyezésről, a klímaválságról, a túlhajtott fogyasztásról, a felgyorsult világ gyilkos, mérgező hatásairól, de mintha ez a csapás kellett volna ahhoz, hogy felfogjuk, vége van. Gyökeresen át kell gondolnunk, hogyan is élünk. Rettenetes, ami történt, és történik még most is, de mintha ez kellett volna ahhoz, hogy elérje az emberek ingerküszöbét. Megtapasztalhattuk, milyen az, amikor az idegőrlő, állandó zsivaj után hirtelen fülsüketítő csend lesz az utcákon: mindenki döbbenten áll, forgolódik, hitetlenkedik, hogy ez megtörténhet. Vajon tényleg ez kellett ahhoz, hogy a sokszor ismételt szóhalmazok, klímaválság, klímaválság, klímaválság, túlfogyasztás, túlfogyasztás, túlfogyasztás, végre megértsük, és eredeti jelentésükön kezdjünk el töprengeni? Vajon el kell fogynia otthon az utolsó lekvárnak, ki kell halnia az utolsó szélesszájú orrszarvúnak és be kell telnie az utolsó, lélegeztetőgéppel még rendelkező kórházi osztálynak is, hogy végre értsünk a szóból? Vajon hány ezerszer hallottuk felnőtt, tudatos életünk során a szót, rasszizmus? George Floyd halála, egy konkrét ember konkrét, értelmetlen és brutális szenvedésének képsorai újból jelentéssel töltötték meg a szót, és a Black Lives Matter tiltakozómozgalma egy hurrikán erejével söpört végig az Egyesült Államokon, aztán rajtunk, ­Európán is. Éppen úgy, olyan erővel, ahogyan korábban a menekültválság és a #MeToo. Aztán ez is el fog csendesedni, ahogyan elültek a #MeToo hullámai is. Jövőre vajon mi marad ebből az érzelmekkel telített, harcos lendületből? Egy-két színes bőrű tévébemondó? A #MeToo után mi maradt? Örülhetünk, ha halkabban mesélik társaságban a szőke nős vicceket. Örülhetünk, mert ez is valami. De a költő az én hazámban, és még több más helyen, továbbra is szakállas, bajuszos, de legalább szemüveges férfi lesz, és az, hogy ez megváltozzék, még optimista számítás szerint is évtizedekbe fog telni. Sikerül-e átformálnunk a gondolkodásunkat az egymást követő mozgalmak és krízisek hullámai után? Halljuk-e a figyelmeztető jeleket? Egy olyan ország polgáraként írom ezt, amelyik nem ratifikálta az Isztambuli Egyezményt. Egy olyan ország polgáraként, ahol napi problémákat okoz a családon belüli erőszak, ahol a rasszizmus, elsősorban a romák elleni megkülönböztetés és a menekültek elleni gyűlöletbeszéd gyakran a hivatalos propaganda része. Ahol a parlamentben is nyugodtan lehet viccelődni a nőkön. Mond-e még nekünk valamit a sokat emlegetett szó, Európa? Van-e jelentése ennek a szónak, gondolunk-e valamire, amikor napjában tizenötször kimondjuk, vagy egy újabb kataklizmának kell bekövetkeznie ahhoz, hogy ez a betűsor ismét jelentéssel telítődjék? Egy olyan ország polgáraként kérdezem ezt, amelyik itt fekszik Európa beteg, koszorúér-szűkületes szívében, és csak 2004 óta része az Európai Uniónak. Akkor, abban az évben hirtelen megértettük mi, magyarok, mit is jelent nekünk ez a szó, de aztán ismét elhalványult a jelentése. Ha előkerül, többnyire csak uniós támogatások kapcsán. Európa egy csillagokkal díszített kék zászló, amit bizonyos eseményeken kifeszítenek. Földrajzi fogalom, nem pedig kultúrtörténeti és szellemi erőtér. Ha eredeti jelentésének szellem­alakja kísért, akkor többnyire valami ellenében. Vajon miért? Európa ilyenkor az a hely, amit a barbárságtól, az elözönléstől, a migránsoktól kell megvédeni. Vagy egy fenyegető eszme, amely egyediségünket, nemzeti karakterjegyeinket akarja eltörölni. Az ég szerelmére, valóban ezt jelentené Európa? És tényleg azt hisszük, itt dobog a világ szíve? Egyáltalán, maradjunk már csendben egy fél pillanatra: dobog még? Huh, de megkönnyebbültem. Én hallom. És önök? Próbáljuk meg feleleveníteni, melyek a fő erei! A zsidó-keresztény kultúra és a görög-római kultúra, ugye? Ezek táplálják még mindig, ezek emlékeztetnek minden lélegzetvételnél rá, hogy európaiak vagyunk. Ezt akkor érezzük igazán, teljes mélységében, amikor a világ más pontjaira vet bennünket a sors. Amerikában vagy Ázsiában azonnal, minden nyelvi határok és kulturális különbség ellenére is több közösséget érzünk más európaiakkal, mert konkrét, gyakorlati helyzetben az ember sokkal inkább érzi a történelmi és sorsközösséget, mint az esetleges különbségeket. Gondoljanak csak bele, az egyszeri utazó mennyivel több közösséget érez külföldön, ha meghallja anyanyelve szavait, mint amikor a fülledt reggeli buszon nyomódik össze honfitársaival. Ott, a tömegben levegőért kapkodva nem gondol rá, milyen jó is az édes anyanyelvet hallani. Vagy ha igen, ha van ilyen fura szerzet, akkor az a költő. Amikor nem otthon ül, amikor nem azt várja, hogy elmenjen a zörgő kukásutó, és bekanyarodjon a sarkon az ihlet, akkor szavakat gyűjt. És amikor éppen nem szavakat gyűjt, akkor fülel. Komoly arccal befelé hallgatózik, éppen úgy, mint az a kardiológus a fonendoszkópjával. Sóhajtsunk mélyet a maszkjaink alatt, így, mindnyájan, egyszerre. Valami zörög itt, a szív tájékán. Valami baj van Európában. Higgyék el nekünk. Lehet, hogy a képalkotó eljárások még nem mutatják ki, de hallani. A vers mutatja. Legyünk csendben, füleljünk! Olvassunk verset.

Felolvadt szívvel – Gurubi Ágnes mellett ott lépdel az áldás

Krausz Viktória
Publikálás dátuma
2020.08.29. 10:10

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Alkoholista apák, férjek, szinte mindent túlélő asszonyok, szétszakadt családok, ki nem beszélt traumák, generációkon át öröklődő „megfagyott szívek”. Gurubi Ágnes újságíró, szerkesztő első regénye szívet próbáló olvasmány.
A Szív utca egy önvallomásnak is beillő családregény vagy inkább fikciós elemekből álló generációs történet?  Nem a valós életemet akartam megírni, de a regény egyes részei nagyban hasonlítanak életem némely mozzanatára. Több mint száz ember történetének lehettem tanúja az elmúlt években workshopokon, önismereti csoportokban, úgyhogy volt honnan merítenem, nehéz lenne eldönteni, mi honnan, kitől jött. Egyébként szerintem nem vesz el és nem is ad hozzá egy mű értékéhez, hogy az mennyire azonos a szerző életével. Honnan jött az ihlet, hogy „átülve a másik oldalra”, kérdezőből író legyen?  Riporterként a generációs traumafeldolgozás, a transzgenerációs transzmisszió (generációk hogyan „adják át” egymásnak a felhalmozott traumákat) régóta foglalkoztat, ahogyan a saját őseim élettörténetei is. Nagyon erős a női vonal a családunkban: anyai nagymamámnak 6 lánytestvére volt, nekem egy nővérem van, neki 2 lánya és egy fia, és nálam is ugyanez a leosztás. Érdekelt, hogy ezek a nők hogyan boldogultak a „láthatatlan” férfiak mellett. A transzgenerációról 8 éve hallottam először egy pszichodráma­csoportban, ahol a válásom közepén próbáltam feldolgozni a kudarcaimat, de amíg rá nem kényszerített az élet, hogy „beleálljak”, addig csak egy terület volt, ami vonzott – az irodalom, a színház, a film és a pszichológia mellett. Hogyan lett a kedvelt témából regényötlet?  A 40. születésnapom után 3 hónappal autóbalesetet szenvedtem az egyik lányommal. Egy karcolással úsztuk meg, holott csoda volt, hogy egyáltalán élve ki tudtunk szállni az autóból. Megírtam ezt a sztorit – terápiás céllal – egy barátom Facebook-oldalára, és nagyon meglepődtem, mert rengeteg visszajelzés érkezett, nagyon sokan magukénak érezték, hatása lett. Közben teherbe estem, de a babát elveszítettem. Az anyaságom „hattyúdalára” készültem, így a trauma akkora pofon volt, hogy porig zúzott. Most, két évvel később már nem büntetésként fogom fel, hanem lehetőségként: a sors megtisztelt azzal, hogy ezt a nehézséget megéljem és megerősödve menjek tovább. Utána valami újat akartam csinálni, váltásra volt szükségem. Nem vettek fel sem pultosnak egy cukrászdába, sem egy szupermarket reklámújság-korrektorának. (nevet) Egy barátnőm azt tanácsolta, írjak arról, ami a legfontosabb. Nekem ez a családom. Kaptam egy noteszt a férjemtől, abba írtam le a regény első fejezetét – amíg egy kávézóban vártam egy ismerősömre. Aztán „saját történeteimmel” szerepeltem több helyen, például a pszichoforyou.hu-n, ahol az első cikkemet 50 ezren olvasták, elképesztő mennyiségű komment érkezett, hogy „velem ugyanez történt” stb., illetve rengetegen kérték, hogy adjam meg a pszichológusom számát. Ekkor született meg az elhatározás, hogy megírom, ami régóta foglalkoztat. Esténként a konyhában gyertyafénynél, fülhallgatóval a fejemen írtam a regényt. Általában klasszikust hallgattam: Bach Goldberg-variációit, de volt, hogy végtelenítve az Elefánt zenekar Plüss című számát. Voltak olyan jelenetek, amikre – másnap visszaolvasva – nem is emlékeztem, mintha nem is én írtam volna.
Hatalmas utat tett meg a Szív utca megszületéséig – konkrét és átvitt értelemben is. Nemcsak a rokonait ismerte meg, hanem saját magát is, szembenézett és dolgozni kezdett évtizedek óta cipelt traumáival. Írás közben folyamatosan vitte a lendület, a kíváncsiság, vagy volt megtorpanás?  Nagymamám 3 húga él még, kettőnél jártam is: 9 hónapon belül az USA-ban és Argentínában is voltam, holott addig sosem utaztam egyedül, repülni is utálok és sosem jártam a tengerentúlon. 2019 nyarán felkért a pszichoforyou.hu egy Orvos-Tóth Noémi-interjúra, elolvastam az Örökölt sors című könyvét, akkor már a saját regényem felénél jártam, de sokszor elbizonytalanodtam. Noémi „mellém állt”, megosztotta az oldalán például, amikor kampányt indítottam az argentin utam költségének fedezésére, és lelkileg is támogatott. „Ott lépdel az áldás melletted”, ez a mondata azóta is „mentőövként” kísér. Közben könyvtárakban is kutattam, olvastam a DEGOB-jegyzőkönyveket: ültem órákig és folytak a könnyeim. Katartikus pillanat volt, amikor befejeztem a Szív utcát. Elbicikliztem Nagymarosra, ettem egy somlóit, és vigyorogtam. Most, hogy megjelent a könyv, olyan érzés, mint szüléskor a tolófájás: a legfájdalmasabb és egyben a leggyönyörűbb érzés. Maga az írás pont 9 hónapig tartott… Kellett a még élő rokonokra bárhogyan is tekintettel lenni?  Ilyenekkel nem lehet foglalkozni írás közben, még ha ez kegyetlenül is hangzik. A holokauszt­szálnál kellett vennem egy nagy levegőt, mert nagyanyám erről nem beszélt, ez részéről nem volt egy felvállalt tény. Ő már rég nem él, ezért végig a testvérei beleegyezésével, támogatásával írtam, de úgy éreztem, ő is az áldását adta. Anyámmal volt egy nehéz beszélgetésem, amikor elmondtam neki, hogy mindenképp megírom a könyvet. Az elején elzárkózott, végül ő is sokat mesélt. Például, hogy a nagymamám a Szív utcában lakott, erről másfél éve szereztem tudomást. Milyen tanulságokkal gazdagodott kutatásai és az írás során?  Már értem, miért vakult meg nagyanyám öregségére, miért volt ilyen kemény nő és sokkal könnyebb együttéreznem vele. Szinte hálát érzek iránta. Nem akart rosszat, ő csak így, életének eltitkolt részeivel tudott túlélni. A legmegrázóbb azzal volt szembesülni, hogy felmenőim között voltak, akiknek a lehető legfájdalmasabb és legméltatlanabb halál jutott. Az egyik legnagyobb öröm pedig, hogy a Kalligram Kiadóhoz került a regény, a nagylányom születésnapján írtuk alá a szerződést. Néha vannak kételyeim, hogy nem okozok-e csalódást és időnként félek, hogy nem tudom majd függetleníteni magam a véleményektől. De nem hagyom abba: az új regényemből már kész 80 oldal. Gyerekeinek az eltitkolás helyett „tanítja” az el- és megbeszélést?  Nincs tévénk, rengeteget beszélgetünk, lelkizünk. A terapeutám szerint mindent szétpszichologizálunk, talán túlságosan is. De ennek eredménye, hogy mindhárom gyerekünkre nagyon büszke vagyok: ahogy éreznek, kommunikálnak, szinte a példaképeim. Nagy munka volt, nekik is köszönhető, hogy megtörtem a családi hagyományt, és „felolvadt a szívem”.

Gurubi Ágnes

újságíró, szerkesztő, a Papageno magazin felelős szerkesztője és a Láthatáron Csoport kommunikációs munkatársa; három gyermek édesanyja.