Egy vízió a növekedésért

A bizonytalanság korában élünk. Nap mint nap megkérdőjeleződnek azok az értékek, amelyek keretet adtak az életünknek. A hírek és az álhírek forgatagában nehezen tudjuk megkülönböztetni a valóságot a propagandától. Közben szinte észre sem vesszük, hogy egyre kevesebb szabadsággal rendelkezünk, egyre kevesebb lehetőségünk van életünk alakítására.

Az elmúlt évtizedekben a világ rendkívüli módon megváltozott. Az elmúlt hónapok pedig szinte mindent megváltoztattak. A kontinenseken átívelő koronavírus járvány néhány hét alatt bizonyította, hogy mennyire egymásra utaltak vagyunk. A láthatatlan ellenségtől való félelem szinte megállította a világot. Egyik napról a másikra veszélybe került az egészségügyi rendszer működőképessége, egész gazdasági ágazatok álltak le, munkahelyek szűntek meg. Ma még nehéz megjósolni a krízis gazdasági, majd társadalmi és végül politikai következményeit. Az viszont biztos, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek tovább nőnek, hiszen a járvány és annak következményei a szegényebbeket sokkal nagyobb mértékben sújtják, mint a tehetősebbeket. A meglévő feszültségek felerősödnek és sok helyen robbanással fenyegetnek. A járványnak nincs vége, a veszély továbbra is velünk marad.

Ma olyan világméretű folyamatok részesei vagyunk, amelyek hosszú generációkra megváltoztatják életünket. Nagy hibát követnénk el, ha csak passzív szereplői maradnánk ennek a történetnek. Van lehetőségünk arra, hogy alakítsuk az eseményeket, szembe szálljunk az igazságtalansággal, és egy jobb világot teremtsünk.

Ha progresszív, baloldali iránytűnkre figyelünk, akkor azt látjuk, hogy sok kihívás és probléma közül három válságjelenség jelenti a legnagyobb fenyegetést.

Az első és legfontosabb az egyenlőtlenségi válság.

A ’70-es években a fejlett világ addigi növekedése megtorpant, és bekövetkezett a neoliberális fordulat. A neoliberalizmus a piac mindenhatóságát hirdette, és a jóléti kiadások csökkentését tűzte ki célul, mert túlzónak találta az egyenlőtlenségek csökkentésére fordított állami beavatkozás mértékét. Az egyenlőtlenségek növekedése nem csupán a szegénység növekedését jelenti, hanem a társadalmi különbözőség megtapasztalását, a társadalmi mobilitás, a felemelkedés lehetetlenségének reménytelenségét is. Az egyenlőtlenség, miközben temérdek szenvedést és bizonytalanságot okoz az egyes embernek, szétfeszíti és valósággal megmérgezi a társadalmakat. Aláássa a társadalom demokratikus működését, akadályozza a fenntartható gazdasági növekedést, és lehetetlenné teszi a közös cselekvést, az együttműködést, azaz a feszítő globális problémák megoldását.

A második jelenség a demokrácia válsága.

Az emberi történelemben az egyes ember számára a liberális demokráciák nyújtották a legnagyobb szabadságot, a legtöbb életlehetőséget és a legjobb életminőséget. A liberális demokrácia arra a konszenzusra épült, hogy a piac működésének negatív hatásait a demokrácia nyújtotta szabadság és jogegyenlőség, valamint a jóléti állam nyújtotta szociális biztonság ellensúlyozza. A történelmi tapasztalatok egy ideig bizonyították a rendszer sikerességét. Az elmúlt évtizedek változásai, különösen a 2008-ban kirobbant válság azonban megroppantotta ezt a konszenzust.

Ismét kiderült, hogy több kapitalizmus nem jelent automatikusan erősebb demokráciát. A bizonytalanságot növelte a terrorizmus, illetve a migrációs folyamatok erősödése is. A biztonság iránti igény egyre inkább háttérbe szorította a szabadság igényét. Sokan úgy érezték, hogy csalódottságukat, a bizonytalanságból fakadó indulatokat, az elkényelmesedett és tehetetlen elittel szembeni dühüket a populista politikusok fogalmazzák meg legjobban, és ők jelentik a megoldást. Mára a liberális demokráciába vetett bizalom megingott, és kihívói akadtak a gazdasági fejlődést, az egyre veszélyesebbnek tűnő világban biztonságot ígérgető hibrid rezsimek és diktatúrák formájában.

A harmadik válságjelenség az ökológiai válság.

Ha nem sikerül fenntartható módon átalakítani civilizációnkat, és nem válunk képessé arra, hogy a természettel összhangban éljünk, fejlődjünk, már belátható időn belül elpusztíthatjuk az emberi élet feltételeit. A klímaváltozással szemben nem védenek meg senkit a határok, az erős hadsereg, sem a nacionalizmus, sem a bezárkózás. Bárki, aki rövid távú előnyöket remél attól, hogy megtorpedózza a nemzetközi erőfeszítéseket, maga is a vesztesek közé fog tartozni. Ezt a válságot csak az emberi történelemben eddig példátlan méretű összefogással lehet kezelni. Ennek beláttatása és elfogadtatása napjaink egyik legfontosabb politikai kihívása és valódi választóvonal a jövő szempontjából.

Ha korunk legsúlyosabb válságjelenségeire tekintünk, akkor látjuk, hogy a kiút keresését nem lehet leegyszerűsíteni a liberálisok és illiberális populisták, demokraták és nem demokraták vitájára, mert ezek a viták a problémák csak egy-egy szeletét érintik.

A válság mélyebb okai alapvetően a jelenlegi globális kapitalizmus működésének lényegéből következnek.

A kapitalizmus hátrányos következményeinek radikális csökkentése csak progresszív baloldali politikával lehetséges. Ezért nem lehet a baloldal nélkül tartós és érdemi válaszokat adni korunk kihívásaira.

A progresszív baloldal feladata a XXI. század elején nem lehet más, mint a jelenlegi neoliberális globális kapitalizmus és az erő dominanciára épülő társadalmi rend megváltoztatása, a világ ökológiai szempontból fenntarthatóvá, demokratikussá és igazságossá alakítása. Ez kell, legyen az Orbán utáni Magyarország nemzeti modernizációs programjának alapvetése.

Helyre kell állítani az egyensúlyt a piacok, az állam és a civil társadalom között. Az állam nem engedheti szabadon a piacot, mert az környezetvédelmi, a modernizációs folyamatból és az egyenlőtlenségből fakadó társadalmi problémákhoz vezet.

Újra kell teremteni a liberális demokráciát, a jogállamot, a fékek és ellensúlyok rendszerét, garantálni kell a demokratikus intézmények függetlenségét és a tiszta verseny feltételeit. Ha nem így lesz, akkor egyesek továbbra is mások rovására gazdagodnak, kisajátítva a gazdaság erőforrásait, azaz az ő növekedésük az ország fejlődésének akadályává válik.

Az államnak be kell ruházni a kutatásokba, az innovációba, az oktatásba, és gondoskodnia kell az emberek egészségéről, hogy az esélyek egyenlőbbek, a lehetőséghez való hozzáférés pedig igazságosabb legyen. Ismét ki kell harcolni a munkavállalói jogok érvényesülésének garanciáit. Erősíteni kell a munkások, alkalmazottak érdekérvényesítő képességét, elsősorban a szakszervezetek jogainak bővítésével és az érdekegyeztetés rendszereinek bevezetésével.

A nyugdíjrendszer igazságtalanságait pedig radikálisan csökkenteni kell, és erős szociális ellátó rendszert kell kialakítani, amelynek működtetésében az állam támaszkodik a civil szervezetekre is.

Véget kell vetni a gazdasági erő és a politikai befolyás közti kapcsolatnak. Ha ez nem történik meg, akkor nem lesz, ami útját állná a gazdagok és oligarchák hatalmának, az intézményesült korrupciónak. Ez pedig megfosztja az embereket a reménytől, hogy sorsuk jobbra fordulásáért tenniük érdemes. Attól a hittől, hogy a törvények tisztelete, a szokások és morális szabályok betartása a kifizetődő egyéni stratégia. Egy ilyen társadalom nemcsak szegény lesz, de előbb-utóbb szét is hullik.

A jelenlegi hatalom szorításából csak akkor tudjuk kiszabadítani az országot, ha az ellenzéki együttműködésben taktikázás és megúszás helyett őszinte, bátor, progresszív politikával szólítjuk meg az embereket. Ezért nem csak azt kell megmondanunk, hogy miért kell rendszert váltanunk. Azt tudjuk. A legfontosabb, hogy azt is meg tudjuk mondani, utána milyen Magyarországot szeretnénk.

A változás kulcsa az ellenzéki pártok és a változást akaró emberek együttműködése. Közösen kell küzdenünk a demokráciáért, egy igazságos és zöld, modern európai Magyarországért. Nincs mire várnunk!