Trianon századik évfordulója számos vitathatatlanul fontos, az emlékezet- és jelenkortörténetre hatással lévő eredményt hozott. Fontos könyvek jelentek meg, évtizedek óta hiányzó kutatások folynak. A Trianont övező mítoszok mellett megjelent az új tárgyilagosság hangja, amelyből ugyanakkor nem hiányzik sem az empátia, sem a párbeszédekre való nyitottság. Más kérdés, hogy mindez nem helyettesíthette a valóban szimbolikus térben álló emlékművet, így került sor a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye létrehozására az Alkotmány utca Kossuth tér felőli végén.
Az alábbiakban három, egymással szorosan összefüggő problémát vetek fel. Először a választott hely és az építészeti megoldás kérdését, majd a kizárólag magyar nyelven felsorolt helységnevek, az elmúlt hetekben több írásban felvetett kérdését érintem, végül, ezzel szoros összefüggésben, a felsorolásban szereplő, Trianon után is Magyarországon lévő városok, falvak jelentését említem meg.
2019 augusztus elején, nem sokkal a halála előtt, Rajk László írt egy cikket a Magyar Narancsban, amelyben pontosan megjelölte az Alkotmány utca végén épülő emlékhely politikai-építészeti kontextusát: „Vizesárok mint védmű a mai városi szövetben? Első hallásra ez végképp a szürrealizmus birodalmába tartozik. Pedig ez is megvalósult Budapesten. A Parlament előtt, az Alkotmány utca Kossuth téri torkolatánál. Az avatatlan szem szökőkútnak vélné, valójában autós támadók elleni vizesároknak készült, hogy az Alkotmány utcából a Parlament felé robogó, támadó autó a gödörbe rohanjon, és áttörve a szökőkút falát, a merénylőket több köbméter víz borítsa be, mintegy vízbe fojtva őket. Szép terv. Csakhogy már most értelmét vesztette. Hiszen pontosan előtte fog megépülni, az utcatorkolatot lezárva a Trianoni Árok emlékmű, mely az egész elgondolást feleslegessé teszi. A vizesárkot azonban aligha bontják el, a Parlament előtt soha nem létesül park. Marad a védmű és mögötte egészen a Parlament épületéig a kőgyepű.“ (2019/32. 08.08.)
Valóban, az elmúlt években számos tüntetés érte el a Parlamentet az Alkotmány utcán keresztül, s ez mostantól gyakorlatilag lehetetlen. Ugyanakkor az is tény, hogy a Kossuth tér felől induló lejtő, melynek két oldalán véletlenszerűnek tűnő módon szerepelnek a helységnevek, pusztán önmagában minimalista köztér, néhány áthallással. Maya Lin V betű nyomvonalán haladó, a süllyedés és emelkedés élményét kínáló, 1980-82-ben épült washingtoni Vietnam Memorial-ja az előképek egyike, s pusztán a térformálás szempontjából – soha rosszabbat. Ami a historikus narrációt, a pátoszmintákat követő hősi alakokkal szemben a nevek centrumba állítását illeti, az mindenképp üdvözlendő, különös tekintettel az olyan emlékművekkel, szobrokkal összevetve, mint a 2014 óta máig fel nem avatott(sic!) A német megszállás áldozatainak emlékműve, Párkányi Raab Péter Gábriel arkangyal-giccse, amelynek programja épp oly zavarbeejtő, mint amilyen kínosak a Nemzeti Bank saját szobrásza, Szőke Gábor Miklós gigantomán köztéri állatai, melyek semmiféle összefüggésben nincsenek egy magasztos eszmével.
A helységnevek kérdése nem választható el a többnyelvű kulturális terektől, mint arra – többek között – a társadalomtudományi normákat hivatásszerűen követő, mindkét országban élt, két tudományos közösségben otthonos Szarka László is rámutatott a Soknyelvű ország, egynyelvű álom és emlék(mű) című írásában, amely a szlovákiai, magyar nyelvű Új Szóban jelent meg, ami önmagában véve sem mellékes körülmény. Ugyancsak a többnyelvűség eltüntetésének kérdésével foglalkozott igen expresszív írásában Renczes Ágoston az Azonnali.hu-n: A Trianon-emlékmű a Trianont részben okozó magyarosításnak is emléket állít. Renczes Ágoston írása végén fontosnak tartotta megemlíteni, hogy ő maga szlovákiai magyar, aki Budapesten él. S talán több, mint helyes megemlítenem Berecz Ágoston két angol nyelvű könyvét. A 2014-ben megjelent The Politics of Early Language Teaching: Hungarian in the Primary Schools of the Late Dual Monarchy-t, és az idén tavasszal megjelent Empty Signs, Historical Imaginaries: The Entangled Nationalization of Names and Naming in a Late Habsburg Borderland. A két kötet példás világossággal rekonstruálja azt a bonyolult kontextust, amely többek között a helységnevek magyarosításához is vezetett, és amelynek nyomai – mint ezt látjuk – ott vannak az Alkotmány utcában, első pillantásra magyarázhatatlanul.
S úgy vélem, magyarázat gyanánt a trianoni határoktól távoli vagy közeli magyar városok: Karcag, Siófok, Szeged, Pécs, Sopron szerepeltetése áll. Azaz, ez az emlékhely minden magyar várost, falvat felsorol, így aztán úgy is tűnhet egy percre, hogy ez lista nem a Trianon előtti „történelmi” Magyarország helységeit rögzítette, hanem mindenki imaginárius hazájáét, az Égi Magyarországot, amely a történelem üdvtörténetté változtatásának felel meg. Az, hogy ez az egész milyen giccses, milyen álságos, milyen kínos, egy Kosztolányi-novella, a szocializmus évtizedei alatt megjelent kötetekből kihagyott novella, a Pesten saját verseit áruló – „tétessék határozatba mindön magyarnak ártatlansága” – parasztember története, az Égi jogász érzékelhetővé teszi. „Körülötte pedig folyt az élet. Szónokoltak, loptak, raboltak, irigykedtek és rágalmaztak, üzleteket kötöttek, a valutaüzérek feleségei díszelőadásra hajtattak az Operaházba (...) csaltak liszttel, zsírral és cukorral, selyemmel, gyémánttal és szesszel, szerelemmel, művészettel és politikai jelszavakkal, kabáttal és gubával, magyarsággal és nemzetköziséggel egyaránt. János erről mi sem tudott. (...) ő volt ebben a hűtlen országban a hűség, ebben a rothadt városban a megalázott szenvedés, a pokolba hullajtott ártatlanság, a jogászfajta szent prókátora (...) Komárom, Kassa, Pozsony, Eperjes, Losonc, Szabadka, Temesvár, Arad, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely keserve, egy nép ki nem szakadó halálordítása. Ő volt a magyar költő.” Kosztolányi magyar, azaz változó évtizedekben más arányban, de mindig vegyes etnikumú városokat említett, így Temesvárt, Timișoarat, Temeswart, s aztán Kassát, Košicét, Kaschaut, Szabadkát, Suboticát, Maria-Theresiopolist.
Szabadka volt Kosztolányi szülővárosa. Tizennyolc éves volt, amikor Budapestre költözött. Pontosan tudta, hogy Szabadka a politikai hatalomnak megfelelően magyar város volt – a dualizmus idején nőtt fel –, de ez egyetlen percre sem jelentette azt, hogy egy „magyar város” épp olyan magától értetődően lett volna homogén kulturális, nyelvi közösség, mint azt sok ember a határon innen elhitte, vagy hitte. Trianon, a történelmi fordulat veszteségében, a drámában benne volt egy többnyelvű világ elsüllyedése, ha ezt az emlékhely egyszerűen le- és megtagadja, akkor a magyar történelmet tünteti el.
Úgy mondhatnánk: végre, akármint is, de van egy hely, amely Trianonnak állít emléket. Annak tehát, ahogyan mi, magyarok bántunk olykor a dualizmus korában mindazokkal, akikért felelősséggel tartoztunk, s nem bizonyos, hogy mindig jól cselekedtek elődeink. Annak, ami Versailles-ban történt, s aztán a magyar menekültekkel való bánásmódnak, amit hosszú évtizedeken elhallgattunk magunk elől, mindközönségesen: a valóságot. „A huszadik század folyamán az elszakított területekről a legóvatosabb becslés szerint is több, mint egymillió ember telepedett/menekült át a trianoni Magyarországra, és a folyamat a mai napig sem állt meg. (...) Ennek a leszármazottaival együtt 2-3 millió fős tömegnek az érzékenysége ismeretlen vagy nehezen megragadható a társadalom többsége számára, mert történetük nem vált a nemzeti múlt részévé.” (Ablonczy Balázs: Az ismeretlen Trianon.)
Egy geometrikus minimalizmus szellemében egy abszurd állítást tévő emlékmű ugyan mit változtat a nemzeti történelmen, hacsak nem egy képtelen tévedést állít valóságként olyanok számára, akiknek mit sem mond, ami történt. Holott a nemzeti történelem annyit ér, mint az önismeret. Az, amelynek semmi más célja nincs, mint az aktuális hatalom historikus legitimációjának, a látszatnak, az illusztrációnak valóvá hazudása – többet árt, mint hinnénk. 1945 óta nem sok jót kaptak tőlünk azok, akik ki- és elmondhatatlan emlékeikkel némán lettek magyarok, nem mintha előtte nem lettek volna azok. 1989 után egy sötét népszavazás során megtagadtuk az állampolgárságot, igazi fájdalmat okozva mindazoknak, akik úgy vélték, ők is magyarok, s most egyfolytában a nagy és keresztény Magyarországról esik szó, amelyben említés se kerül arról, hogy milyen is volt együtt élnie többféle embernek egy-egy városban, amely magyar volt, és most román, vagy szerb.
A bonyolult, fájdalmas Magyarországnak nyoma nincs a múzeumokban, az iskolákban - az egyszerűség kedvéért nem sok szó esik minderről ott se, ahol tanítok 1979 óta, az egyetemen.
Trianon nem a múlt, hanem a mindennapjainkat megszabó valóságok egyike.
Pár éve egy magyarországi kollégám azt mondta Kolozsváron, egy mellékutcában: „Azért, milyen jó, hogy itthon vagyunk”. Én persze elrontottam: „Te megtanultál románul?” – és tényleg ezt hittem. Úgy nézett rám, mint árulóra: „Ugyan, miért is kellene nekünk megtanulni románul, ha otthon szeretünk lenni saját városunkban?” Szerettem azt az embert, s ma sincs másképp. Hát, nem válaszoltam semmit.
A nemzeti összetartozás, másként szólva: az eltérő érdekű társadalmi osztályok közti szolidaritás lehetőségének megteremtése, valóban fontos része a posztszocialista társadalmak kulturális normáinak. Az osztályok közti kooperáció lehetősége, amely alkalmasint háttérbe szoríthatja az elnyomás rendjeiből következő érdekkülönbségeket, azaz a nemzeti összetartozás eszméje által megjelenített szolidaritás-közösség, különösen akkor kényes és fontos kérdés, ha többnyelvű, és ugyanakkor részben eltérő osztályokban élő közösségek közti nem feltétlen, nem magától értetődően etnikai, hanem attól független szolidaritás jeleinek lehettünk a tanúi, vagy átélői. Az emlékhely nem vesz tudomást arról a száz évről, amelyet a magyarok románokkal, csehekkel, szlovákokkal, szerbekkel, horvátokkal, ruténekkel együtt éltek le, hol rémes konfliktusokban, hol jóban, rosszban. Olyan kulturális-politikai mintázat ez, amelyről a trianoni határokon innen, alig tudunk valamit. Holott ez is a magyar nemzet története lehetne – ha tudni akarnánk, hogy a hatalom akarásán kívül, mi érdekes még.
