Előfizetés

György Péter: A Nemzeti Összetartozás Emlékhelye

György Péter
Publikálás dátuma
2020.09.05. 15:00

Fotó: Béres Márton / Népszava
Trianon nem a múlt, hanem a mindennapjainkat megszabó valóságok egyike.
Trianon századik évfordulója számos vitathatatlanul fontos, az emlékezet- és jelenkortörténetre hatással lévő eredményt hozott. Fontos könyvek jelentek meg, évtizedek óta hiányzó kutatások folynak. A Trianont övező mítoszok mellett megjelent az új tárgyilagosság hangja, amelyből ugyanakkor nem hiányzik sem az empátia, sem a párbeszédekre való nyitottság. Más kérdés, hogy mindez nem helyettesíthette a valóban szimbolikus térben álló emlékművet, így került sor a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye létrehozására az Alkotmány utca Kossuth tér felőli végén. Az alábbiakban három, egymással szorosan összefüggő problémát vetek fel. Először a választott hely és az építészeti megoldás kérdését, majd a kizárólag magyar nyelven felsorolt helységnevek, az elmúlt hetekben több írásban felvetett kérdését érintem, végül, ezzel szoros összefüggésben, a felsorolásban szereplő, Trianon után is Magyarországon lévő városok, falvak jelentését említem meg. 2019 augusztus elején, nem sokkal a halála előtt, Rajk László írt egy cikket a Magyar Narancsban, amelyben pontosan megjelölte az Alkotmány utca végén épülő emlékhely politikai-építészeti kontextusát: „Vizesárok mint védmű a mai városi szövetben? Első hallásra ez végképp a szürrealizmus birodalmába tartozik. Pedig ez is megvalósult Budapesten. A Parlament előtt, az Alkotmány utca Kossuth téri torkolatánál. Az avatatlan szem szökőkútnak vélné, valójában autós támadók elleni vizes­ároknak készült, hogy az Alkotmány utcából a Parlament felé robogó, támadó autó a gödörbe rohanjon, és áttörve a szökőkút falát, a merénylőket több köbméter víz borítsa be, mintegy vízbe fojtva őket. Szép terv. Csakhogy már most értelmét vesztette. Hiszen pontosan előtte fog megépülni, az utcatorkolatot lezárva a Trianoni Árok emlékmű, mely az egész elgondolást feleslegessé teszi. A vizes­árkot azonban aligha bontják el, a Parlament előtt soha nem létesül park. Marad a védmű és mögötte egészen a Parlament épületéig a kőgyepű.“ (2019/32. 08.08.) Valóban, az elmúlt években számos tüntetés érte el a Parlamentet az Alkotmány utcán keresztül, s ez mostantól gyakorlatilag lehetetlen. Ugyanakkor az is tény, hogy a Kossuth tér felől induló lejtő, melynek két oldalán véletlenszerűnek tűnő módon szerepelnek a helységnevek, pusztán önmagában minimalista köztér, néhány áthallással. Maya Lin V betű nyomvonalán haladó, a süllyedés és emelkedés élményét kínáló, 1980-82-ben épült washingtoni Vietnam Memorial-ja az előképek egyike, s pusztán a térformálás szempontjából – soha rosszabbat. Ami a historikus narrációt, a pátoszmintákat követő hősi alakokkal szemben a nevek centrumba állítását illeti, az mindenképp üdvözlendő, különös tekintettel az olyan emlékművekkel, szobrokkal összevetve, mint a 2014 óta máig fel nem avatott(sic!) A német megszállás áldozatainak emlékműve, Párkányi Raab Péter Gábriel arkangyal-giccse, amelynek programja épp oly zavarbeejtő, mint amilyen kínosak a Nemzeti Bank saját szobrásza, Szőke Gábor Miklós gigantomán köztéri állatai, melyek semmiféle összefüggésben nincsenek egy magasztos eszmével. A helységnevek kérdése nem választható el a többnyelvű kulturális terektől, mint arra – többek között – a társadalomtudományi normákat hivatásszerűen követő, mindkét országban élt, két tudományos közösségben otthonos Szarka László is rámutatott a Soknyelvű ország, egynyelvű álom és emlék(mű) című írásában, amely a szlovákiai, magyar nyelvű Új Szóban jelent meg, ami önmagában véve sem mellékes körülmény. Ugyancsak a többnyelvűség eltüntetésének kérdésével foglalkozott igen expresszív írásában Renczes Ágoston az Azonnali.hu-n: A Trianon-emlékmű a Trianont részben okozó magyarosításnak is emléket állít. Renczes Ágoston írása végén fontosnak tartotta megemlíteni, hogy ő maga szlovákiai magyar, aki Budapesten él. S talán több, mint helyes megemlítenem Berecz Ágoston két angol nyelvű könyvét. A 2014-ben megjelent The Politics of Early Language Teaching: Hungarian in the Primary Schools of the Late Dual Monarchy-t, és az idén tavasszal megjelent Empty Signs, Historical Imaginaries: The Entangled Nationalization of Names and Naming in a Late Habsburg Borderland. A két kötet példás világossággal rekonstruálja azt a bonyolult kontextust, amely többek között a helységnevek magyarosításához is vezetett, és amelynek nyomai – mint ezt látjuk – ott vannak az Alkotmány utcában, első pillantásra magyarázhatatlanul. S úgy vélem, magyarázat gyanánt a trianoni határoktól távoli vagy közeli magyar városok: Karcag, Siófok, Szeged, Pécs, Sopron szerepeltetése áll. Azaz, ez az emlékhely minden magyar várost, falvat felsorol, így aztán úgy is tűnhet egy percre, hogy ez lista nem a Trianon előtti „történelmi” Magyarország helységeit rögzítette, hanem mindenki imaginárius hazájáét, az Égi Magyarországot, amely a történelem üdvtörténetté változtatásának felel meg. Az, hogy ez az egész milyen giccses, milyen álságos, milyen kínos, egy Kosztolányi-novella, a szocializmus évtizedei alatt megjelent kötetekből kihagyott novella, a Pesten saját verseit áruló – „tétessék határozatba mindön magyarnak ártatlansága” – parasztember története, az Égi jogász érzékelhetővé teszi. „Körülötte pedig folyt az élet. Szónokoltak, loptak, raboltak, irigykedtek és rágalmaztak, üzleteket kötöttek, a valutaüzérek feleségei díszelőadásra hajtattak az Operaházba (...) csaltak liszttel, zsírral és cukorral, selyemmel, gyémánttal és szesszel, szerelemmel, művészettel és politikai jelszavakkal, kabáttal és gubával, magyarsággal és nemzetköziséggel egyaránt. János erről mi sem tudott. (...) ő volt ebben a hűtlen országban a hűség, ebben a rothadt városban a megalázott szenvedés, a pokolba hullajtott ártatlanság, a jogászfajta szent prókátora (...) Komárom, Kassa, Pozsony, Eperjes, Losonc, Szabadka, Temesvár, Arad, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely keserve, egy nép ki nem szakadó halálordítása. Ő volt a magyar költő.” Kosztolányi magyar, azaz változó évtizedekben más arányban, de mindig vegyes etnikumú városokat említett, így Temesvárt, Timișoarat, Temeswart, s aztán Kassát, Košicét, Kaschaut, Szabadkát, Suboticát, Maria-Theresiopolist. Szabadka volt Kosztolányi szülővárosa. Tizennyolc éves volt, amikor Budapestre költözött. Pontosan tudta, hogy Szabadka a politikai hatalomnak megfelelően magyar város volt – a dualizmus idején nőtt fel –, de ez egyetlen percre sem jelentette azt, hogy egy „magyar város” épp olyan magától értetődően lett volna homogén kulturális, nyelvi közösség, mint azt sok ember a határon innen elhitte, vagy hitte. Trianon, a történelmi fordulat veszteségében, a drámában benne volt egy többnyelvű világ elsüllyedése, ha ezt az emlékhely egyszerűen le- és megtagadja, akkor a magyar történelmet tünteti el. Úgy mondhatnánk: végre, akármint is, de van egy hely, amely Trianonnak állít emléket. Annak tehát, ahogyan mi, magyarok bántunk olykor a dualizmus korában mindazokkal, akikért felelősséggel tartoztunk, s nem bizonyos, hogy mindig jól cselekedtek elődeink. Annak, ami Versailles-ban történt, s aztán a magyar menekültekkel való bánásmódnak, amit hosszú évtizedeken elhallgattunk magunk elől, mindközönségesen: a valóságot. „A huszadik század folyamán az elszakított területekről a legóvatosabb becslés szerint is több, mint egymillió ember telepedett/menekült át a trianoni Magyarországra, és a folyamat a mai napig sem állt meg. (...) Ennek a leszármazottaival együtt 2-3 millió fős tömegnek az érzékenysége ismeretlen vagy nehezen megragadható a társadalom többsége számára, mert történetük nem vált a nemzeti múlt részévé.” (Ablonczy Balázs: Az ismeretlen Trianon.) Egy geometrikus minimalizmus szellemében egy abszurd állítást tévő emlékmű ugyan mit változtat a nemzeti történelmen, hacsak nem egy képtelen tévedést állít valóságként olyanok számára, akiknek mit sem mond, ami történt. Holott a nemzeti történelem annyit ér, mint az önismeret. Az, amelynek semmi más célja nincs, mint az aktuális hatalom historikus legitimációjának, a látszatnak, az illusztrációnak valóvá hazudása – többet árt, mint hinnénk. 1945 óta nem sok jót kaptak tőlünk azok, akik ki- és elmondhatatlan emlékeikkel némán lettek magyarok, nem mintha előtte nem lettek volna azok. 1989 után egy sötét népszavazás során megtagadtuk az állampolgárságot, igazi fájdalmat okozva mindazoknak, akik úgy vélték, ők is magyarok, s most egyfolytában a nagy és keresztény Magyarországról esik szó, amelyben említés se kerül arról, hogy milyen is volt együtt élnie többféle embernek egy-egy városban, amely magyar volt, és most román, vagy szerb. A bonyolult, fájdalmas Magyarországnak nyoma nincs a múzeumokban, az iskolákban - az egyszerűség kedvéért nem sok szó esik minderről ott se, ahol tanítok 1979 óta, az egyetemen. Trianon nem a múlt, hanem a mindennapjainkat megszabó valóságok egyike. Pár éve egy magyarországi kollégám azt mondta Kolozsváron, egy mellékutcában: „Azért, milyen jó, hogy itthon vagyunk”. Én persze elrontottam: „Te megtanultál románul?” – és tényleg ezt hittem. Úgy nézett rám, mint árulóra: „Ugyan, miért is kellene nekünk megtanulni románul, ha otthon szeretünk lenni saját városunkban?” Szerettem azt az embert, s ma sincs másképp. Hát, nem válaszoltam semmit. A nemzeti összetartozás, másként szólva: az eltérő érdekű társadalmi osztályok közti szolidaritás lehetőségének megteremtése, valóban fontos része a posztszocialista társadalmak kulturális normáinak. Az osztályok közti kooperáció lehetősége, amely alkalmasint háttérbe szoríthatja az elnyomás rendjeiből következő érdekkülönbségeket, azaz a nemzeti összetartozás eszméje által megjelenített szolidaritás-közösség, különösen akkor kényes és fontos kérdés, ha többnyelvű, és ugyanakkor részben eltérő osztályokban élő közösségek közti nem feltétlen, nem magától értetődően etnikai, hanem attól független szolidaritás jeleinek lehettünk a tanúi, vagy átélői. Az emlékhely nem vesz tudomást arról a száz évről, amelyet a magyarok románokkal, csehekkel, szlovákokkal, szerbekkel, horvátokkal, ruténekkel együtt éltek le, hol rémes konfliktusokban, hol jóban, rosszban. Olyan kulturális-politikai mintázat ez, amelyről a trianoni határokon innen, alig tudunk valamit. Holott ez is a magyar nemzet története lehetne – ha tudni akarnánk, hogy a hatalom akarásán kívül, mi érdekes még.

Kentaurbeszéd – Kende Péter: Üstökös halad át Európa egén

Kende Péter
Publikálás dátuma
2020.09.05. 12:00

Fotó: ETIENNE LAURENT / AFP
Emmanuel Macron 2017 tavaszán került országa élére egy fölényesen megnyert elnökválasztás eredményeképpen. Igen fiatalon, 39 évesen, és szinte ismeretlenül lépett be ebbe a csatába.
Lengyel Laci barátom kérésére ragadtam pennát, hogy mint régóta Párizsban élő és a nyugdíj-korhatárt is réges-rég maga mögött hagyó magyar és francia tollforgató, tömören felvázoljam, hogyan látom kelet-közép-európai szemmel a mai francia államvezetés politikai és emberi teljesítményét. Mint e sorok olvasói közül sokan bizonyára tudják, Emmanuel Macron 2017 tavaszán került országa élére egy fölényesen megnyert elnökválasztás eredményeképpen. Igen fiatalon, 39 évesen, és szinte ismeretlenül lépett be ebbe a csatába. Programjában jelezte, hogy nem lesz sem jobboldali, sem baloldali, hanem minden államügyet a dolgok érdeme szerint fog kezelni, s a fennálló 5. Köztársaság teljes tiszteletében. Az 5. Köztársaságot Charles De Gaulle tábornok alapította 1958-ban, a 4. Köztársaság romjain. Macron e több mint fél évszázad óta fönnálló államrendszer 8. elnöke. A köztársaságok hosszú története francia földön 1792-ben kezdődött, azaz a nagy forradalom idején, s kisebb-nagyobb megszakításokkal mintegy negyed évezrede tart.  Kormányzásának eddigi három évében Macron elnök, úgy hiszem, csalódást okozott a magyar ellenzéki erőknek, amelyek sokkal határozottabb fellépéseket vártak tőle az Orbán-rendszerrel szemben. Ez a várakozás nem volt indokolatlan, csupán azt a geopolitikai adottságot hagyta figyelmen kívül, hogy a Németországtól keletre fekvő kisállamok milyen szerény helyet foglalnak el Franciaország világhatalmi megfontolásaiban. Ezzel együtt Macron többször is éreztette, hogy Orbán Viktort a maga vétó-fenyegetődzéseivel nagyon is az EU ártalmai közé sorolja.
Macronnak mint európai politikusnak nem volt szerencséje, mert elnöki ciklusának még a feléig sem jutott el, amikor országa és kormányzata nyakába hullott a Covid-19. Ezt megelőzően egy-két merész reformtervével, pl. a nyugdíjrendszer egységesítését célzó törvényjavaslatával ugyan mozgásba hozta a politikai életet, de a „mozgás” többnyire tiltakozó tömegtüntetésekből állt, amelyeknek leszerelése csak a meglévő állapotok (szabályrendszerek) fönntartásával volt lehetséges. A franciáknak ugyanis erős hajlamuk van arra, hogy minden reformban addig szerzett jogaik megcsonkítását lássák. Ebben a helyzetben tört ki a Covid-válság, s azóta – vagyis a mai napig – a francia nyilvánosságban már nemigen esik szó a korábban meghirdetett nagy reformokról.
Volt azonban egy másik terület, ahol az ambiciózus fiatal elnök nagy energiái érvényesülni tudtak, ez pedig a külpolitika, ezen belül is Európa, még pontosabban az uniós intézmények területe. Macron azok közé tartozik, akik a legszigorúbban tartják magukat az Európai Unió alapját képező elvekhez és értékekhez, s ennek megfelelően értékelik az Orbán-Kaczyński-féle zsebdiktátorokat is. Macron igen hamar azt is észrevette, hogy Trump külpolitikai dilettantizmusa új lehetőségeket nyitott Európa előtt, így a német-francia szövetség már-már világhatalmi szerephez jutott. Elképzeléseihez Emmanuel Macron Angela Merkelben figyelmes és befolyásos partnert talált, aki még az eladósodást illető aggályain is túltette magát, hogy európai keretben és az Európai Bizottság (most éppen német) elnökének elgondolásait is követve, megvalósulhasson egy sok évre szóló közös gazdaságfejlesztési terv.
A szörnyű augusztusi libanoni katasztrófa Macronnak újabb alkalmat nyújtott arra, hogy személyes képességeit a világ előtt is kimutassa. Először is azonnal cselekedett, minden más nyugati vagy közel-keleti vezetőnél előbb. Másodszor, a robbanás másnapján (ez szó szerint értendő) Bejrútba repült, hogy Franciaország támogatásáról biztosítsa nemcsak a helyi vezetőket, hanem a kis ország népét is. Libanon nemcsak azért fontos a francia politika számára, mert történetileg francia alapítású, s nem is csak azért, mert jelentős részt francia nyelvű, hanem mert az elmúlt 75 évben ama nagyon-nagyon kisszámú közel-keleti és észak-afrikai ország közé tartozott, amely (nyugati értelemben) demokratikusan kormányozta magát. Macron, ahogy saját hazájában is, sohasem félt a köztereken tiltakozó tüntetők közé menni, hogy ingujjban és szinte minden rendőri kíséret nélkül próbálja az ott szorongó elégedetleneket a ráció erejével meggyőzni a vitatott reformtervek célszerűségéről és elkerülhetetlenségéről – ugyanígy Bejrútban sem habozott az utcákon tolongó kétségbeesett, máskülönben jórészt francia anyanyelvű férfiak és nők közé vegyülni és azzal nyugtatni őket, hogy vétlenül elszenvedett tragédiájukban a francia köztársaság is velük van, megérti kétségbeesésüket és megsegítésükhöz nemzetközi erőket is mozgósít. Pár nappal Macron villámlátogatása után már meg is indultak a francia segélyszállítmányok Libanonba.
2017-ben a francia nép csaknem kétharmados többséggel választotta elnökké Emmanuel Macron-t. Minden jel szerint ez a többség már nem áll fenn, de feleségemmel együtt mi továbbra is nagyra becsüljük az európai égboltnak ezt az üstökösét, s remélhetőnek tartjuk, hogy 2022-ben – ha más okból nem, de legalább politikai ellenfelei megosztottságának köszönhetően – megint elnökké választják őt. S még ha csalódnunk kellene, akkor is úgy gondoljuk, hogy a francia és az európai politikai életbe való berobbanásával Macron új dinamikát adott a liberális demokrata európai politikának, ami egyebek között azt is remélni engedi, hogy az Orbán-féle gyomnövények nem nőnek az égig.                                     

A kocka el van vetve

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.08.30. 16:45

Fotó: NELSON ALMEIDA / AFP
„Az a legjobb, amikor együtt nevetünk a bénaságunkon. Az élkocka nem oda kerül, ahová kell, a sarokkocka meg elkeveredik, a színek ellenállnak. A világ nem a megfelelő tengely mentén forog velünk.”
Emlékszem, egyszer úgy tizenévesen annyira felmérgelődtem azon, hogy egy színnél sehogy sem tudok többet kirakni a Rubik-kockán, hogy felmerült bennem: levakarom azokat a makacs matricákat, és a megfelelő helyre ragasztom vissza, hogy meglegyen végre a várva várt sikerélmény. Aztán az utolsó pillanatban valahogy mégis beláttam, hogy csalás árán mégsem lesz az igazi a diadal. Talán senki sem veszi észre, de én tudni fogom, és az a legrosszabb. Be kellett látnom, hogy azok közé tartozom, akik nem tudják másodpercek alatt, háttal vagy akár a víz alatt is kirakni az emberi logika akkori legnagyobb kihívását. Az unokatestvérem egyszer azzal dicsekedett el, hogy ő lábbal is kirakja, méghozzá egy óra alatt. Azonnal fogadást kötöttünk, a tét egy Verne-könyv volt a másik kollekciójából. Ez véresen komoly volt, ugyanis akkoriban nemes küzdelem és rivalizálás folyt köztünk: ki tud minél több művet összegyűjteni a kedvenc szerzőnktől. Fej fej mellett haladt a verseny, és ebben a helyzetben egy címet elcsenni az ellenféltől komoly előnnyel kecsegtetett. Izgatottan fogtunk hát neki a dolognak, ő feltelepedett a kanapéra és csupasz lábbal megfontoltan kezdte ide-oda tekergetni a kockát. Én bűvölten, lélegzetvisszafojtva figyeltem a produkciót. Nagyon drukkoltam, hogy kudarcot valljon, amit egyébként teljesen természetesnek tűnt. Már háromnegyed óra is eltelt, s a színek vészesen kezdtek összeállni, de még mindig nem a megfelelő mértékben. Ekkor csöngött a telefon, kirohantam az előszobába, hogy felvegyem, de már a beszélgetés alatt láttam a tükörben, hogy az unokatestvérem bizony felvette a kockát és kézzel kezdte forgatgatni. Csalás, üvöltöttem, és lecsapva a kagylót berontottam. (A lángban álló szigettenger bánta a dolgot, amit én addig sehogy sem tudtam megszerezni.) Elismerte a vereséget, majd kissé megvető arccal befejezte a kirakást, és odatette elém. Már akkor világos volt, hogy az igazi győztes nem én vagyok. Most Dusival próbálom bepótolni azt, ami bő harminc éve nem sikerül. Születésnapjára kapta a kockát, és én, mintegy megerősítve szellemi alfahím szerepemet, azonnal ki is raktam neki egy színt, amit ő kellő csodálkozással és tisztelettel könyvelt el. Igen ám, csak eltelt pár hét, s kezdte kérni, hogy rakjuk ki az összeset, mégiscsak az a cél, nem? Így aztán elkezdtünk közösen olyan videókat nézni a neten, amelyen elmagyarázzák a dolog lényegét. (Még szerencse, hogy nem tud olvasni, mert olyan címek alatt futnak, hogy: A kocka kirakása amatőröknek, lassan, hogy mindenki értse; Ezt még te sem tudod elhibázni; A legügyetlenebbeknek is menni fog.) Rátapadunk a képernyőre, egymás kezéből kapdossuk ki a kockát, s próbáljuk tartani a lépéseket. Sok nemes kudarc kíséri az utunkat, én ilyenkor a munkámra hivatkozva lelépek, így leplezve a csalódottságomat, hogy még így se sikerül. Ő is mérgelődik ilyenkor, dühösen csavargatja ide-oda a kockát, még bele is pirul a méregbe, és persze a sírás kerülgeti, aztán bekap valamit, és negyedóra után folytatja. Csodálom a kitartását. Mert nem is a győzelem ilyenkor a legfontosabb, hallom magamban az amerikai filmek bölcs és karcos hangú narrátorát, hanem hogy mit kezd a törvényszerű vereségekkel. A teniszedzője is épp ezt emelte ki egyébként: tud veszteni. Vagyis nem dől benne össze a világ, amikor Balázs pedagógia okokból nem mindig hagyja nyerni a rögtönzött mérkőzéseken. Dusi nem vonul le a pályáról durcásan, nem akarja abbahagyni egy életre, hanem vidáman visszavágót kér. Egy másik tanítványán viszont már látszik, teszi hozzá az edző, hogy pont ez fogja hátráltatni: egyszerűen képtelen elfogadni a vereséget. Hiába van tehetsége a teniszhez, mert olyan szinten kiborul, hogy nem lehet folytatni az órát. Szinte terápia kell ahhoz, hogy újra ütőt vegyen a kezébe. Azt azért nem mesélem (még) el Dusinak, hogy közös példaképünk, a teniszpálya hűvös zsenije, Federer sem tudta elviselni a vereséget fiatalabb korábban. Sírt, szitkozódott, ütőt csapkodott, hisztizett. Az akkori edzője halála és mély szégyenérzet kellett ahhoz, hogy később ő legyen a sportág pókerarca. Mármint a pályán. És meccs alatt. Utána már mindent lehet, örömkönnyekkel zokogni a pályán, vagy önmagunkat szidni hangosan a mosdóban. De aztán egyre kevesebbet kellett káromolnia magát, mert a vereségek után győzni is megtanult. A sorrendet néha nem lehet megfordítani. Az a legjobb, amikor együtt nevetünk a bénaságunkon. Az élkocka nem oda kerül, ahová kell, a sarokkocka meg elkeveredik, a színek ellenállnak. A világ nem a megfelelő tengely mentén forog velünk. Ilyenkor egymást vigasztaljuk, finom falatokkal tompítjuk a vereség ízét, s ő közben nevetve meséli el a nejemnek újra és újra, hogy én gyermekkoromban bizony át akartam ragasztgatni a matricákat. Anya, képzeld el! – visítja, s olyan őszintén kacag rajtam, hogy tudom teljesen mindegy már, hogy győzelemre született-e (ahogy az ostoba amcsi filmek képzelik el a sikeres emberek életet), vagy egyik vereség jön majd a másik után. Mindegy, mert ez együtt úgyis egy kerek életet tesz majd ki. Már ha a sors is belemegy egy jó kis visszavágóba.