Előfizetés

Forgács Iván: Közérzetben járkáló motoros

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.09.06. 13:56

Nem lenne meglepő, ha azok közül, akiknek nem nagy kedvence Jakupcsek Gabriella, sokan még csak bele se pillantottak volna az ATV-n két éve futó talkshow-jába. A műsor felvezető filmje ugyanis, amely egyben ajánlójának alappillére, ritka taszítóra sikeredett. Idézzük csak fel! Egy szőke nőcske, valahonnan a középosztályból, motorozgat felszabadultan animált világban. Mindene kitalálva, megcsinálva, hajtól arcon át a cuccokig. Előre-hátra-oldalra bámul, merészen széttárja a karját. Gyerekek, ez baromi jó, éljetek így ti is! – mosolyogja ránk hamisan, azt üzenve valójában, hogy csak ő tud így élni: csúcsfüggetlenül, nyitottan, mindenre kíváncsian. Ő, Jakupcsek. A médiakirálynő-dinamit. És még ezt is tudja fokozni valami plusszal. Mit mondhat erre, akinek van némi önérzete: Menj a pokolba, anyukám! Lehet, hogy te színesnek, örömtelinek látod az életed kamerákba bámulva, az enyém nem egészen ilyen, és nem veled akarom turbózni. Profin trendi vagy, okos vagy, jól csinálod a dolgod, de nem érdekel ez a motorizáltan jókedvű önteltség. Az ösztönös viszolygást csak tovább fokozza, hogy az Egyenes Beszéd műsorvezetői Jakupcseket ajánlva zárják adásukat. Végighátterezik beszélgető partnereikkel a jelen aktuális történéseit, folyamatait, amelyek között mindig akad drámaian megrázó, felkavaró, majd mosolyogva a szemünkbe néznek: „Maradjanak velünk, mert néhány perc múlva kezdődik a Jakupcsek Plusz.” Na jó, merre is van a távkapcsoló? Nehéz azonban kikerülni egy műsort, amely kedvenc csatornán jelentkezik minden hétköznap este, és ott vannak még az ismétlések, válogatások. Meg hát, bár Jakupcsek Gabriella televíziós személyisége nem mentes megosztó vonásoktól, nagy arc, képernyőre teremtett, és nincs miért tudatosan távolságot tartani tőle. Lássuk csak, merre akar vinni parfümös csodamotorjával. Nos, megéri erőt venni magunkon, hallgatni a józan belső szóra. A pozitív csalódás mellbevágó: pompás kis műsorba csöppenünk. A dizájn, a talkshow stúdióközönsége talán még idéz valamit a felvezető elidegenítő hangulatából, de aztán egész más következik. Feszes, lényegre törő, tartalmas, és ami a legfontosabb, hozzánk szóló, megérintő beszélgetések. Mindannyiunkat foglalkoztató, ám sokszor különös megvilágításban tálalt témákban. Mesteri a szerkezet, a tévénézők bevonzása az adásba. Ha drámai esetről van szó, persze egyszerű a dolog: el kell meséltetni. Békésebb kérdések esetén viszont nagyon szerencsés, hogy ismert személyek mellett „hétköznapi” kor- és sorstársaink beszélnek tapasztalataikról. Majd leül melléjük egy szakértő is. Mindez témánként 20-25 percben. De hogy ennyi idő elég legyen, az már Jakupcsek művészete. Nagyon tudja, mire kíváncsi, tartja az időkeretet, amelyet feltehetően előzőleg alanyaiban is keményen tudatosít. Fölösleges, elterelő kérdés nulla, gördül is könnyedén a műsor saját célszalagjáig. De mi is a cél? Magunkba nézni, átgondolni életünk meghatározó élményeit – de nem önmarcangolóan! És nem is tréfálkozva. Természetesen! Ahogy a mindennapokban kéne, de hát nincs rá idő. Jakupcsek sugallata, hogy nem, lenne rá idő! Csak többet kellene belőle erre fecsérelni. Kapcsolataink, örömeink, sérelmeink, traumáink, halálfélelmünk feldolgozására. Mondjuk naponta húsz percet. Az egyik korábbi adásban Jakupcsek Gabriella a média három egykori legendájával, Szilágyi Jánossal, Horváth Jánossal és Fodor Jánossal beszélgetett. Hogyan alakult át a televíziózás, minek van vége, búcsúzhat egy nemzedék. Ám semmi okunk nem volt a szomorkodásra, mert érezhettük, hogy ez a négy ember összetartozik. Jakupcsek, jó néhány kollégájával együtt, a hangütés korszerűsítésével, külföldi mintákból is táplálkozva, tovább tudta vinni a hazai műsorkészítés legjobb hagyományait. Mindenekelőtt a független, kulturált, társadalmi érzékenységű polgári szemléletmódot. Amely nem tanít, nevel, röhögtet, hanem a mindennapok szerves sokrétűségébe ágyazottan informál – és érdeklődik. Őszintén, életünket segítően. Ahogy Tölgyesi Gábor összegezte a Jakupcsek Plusz indulásakor: van élet a (párt)politikán és a bulváron túl is. A saját életünk. A népszerű, bár sokszor ellentétes érzelmeket kiváltó műsorvezető tudatunk alatt ezt tudatosítja nap mint nap. Elsősorban azzal a képességével, hogy kivételes erővel tud figyelni beszélgetőpartnereire. Érezhető, valóban érdekli, amit mondanak szerelemről, válásról, munkáról, konfliktusokról vagy akár a bevásárlásról. Műsorának meghatározását használva: ő úgy közéleti, hogy közérzeti. Ezzel adott súlyt már a Mokka könnyed reggeli társalgásainak is, így csillogtatta fényes műsorrá a női bulvárlocsinak tűnő Ridikült. És ebből a képességből, attitűdből pottyant most képernyőnkre talán legérettebb tévés gyümölcse, a Jakupcsek Plusz. Itt nem bemutatnak valakit, nem faggatják élményeiről, nem példálóznak vele. Egyszerűen csak odafigyelnek rá, minden szavára, meghallgatják, megerősítve, hogy fontos, amit mond. Alkalmi ismerősként nyújtva baráti tekintetet. De hogy jön ide az önmutogató motorozgatás?

Párnás ház

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2020.09.06. 11:00

Több mint egy éve veretlen volt már a válogatott, amikor Bécsbe utazott az akkor még nagyon is népszerű osztrák–magyarra. A meccset 1967. szeptember 6-án rendezték, s az addigi utolsó vereség 1966 júliusában, a szovjet csapattal vívott sunderlandi vb-negyeddöntőben érte a csapatot (1:2). Amióta Illovszky Rudolfot szövetségi kapitánnyá nevezték ki, egy döntetlen és sorozatban aratott hét győzelem volt az imponáló mérleg. Illovszkyról nemrégiben azt olvastam, hogy 1972-ben, az ötkarikás tornán „odatolakodott” dr. Lakat Károly mellé. Valójában több szempontból sem kellett tolakodnia. Legfőképpen azért nem, mert a müncheni olimpián az A válogatott szerepelt, és az Illovszky csapata volt; olyannyira, hogy néhány hónappal korábban az ő irányításával jutott az Európa-bajnokság legjobb négy együttese közé. (Tetszik érteni: nem a selejtezőcsoportban került a negyedik helyre.) Lakat a B válogatottat vitte olimpiai elsőségre 1964-ben és 1968-ban, mivel a vb-n bevetett játékosok nem léphettek pályára az ötkarikás labdarúgótornán. A profikat szintén nem lehetett benevezni, ezért aztán Nyugat-Európa és Dél-Amerika képviselői rendre ismeretlen amatőrökkel álltak fel, így fordulhatott elő, hogy 1964-ben magyar–egyiptomi, 1968-ban magyar–japán elődöntőt rendeztek, míg 1972-ben kizárólag szocialista reprezentánsok – Lengyelország, Magyarország, NDK, Szovjetunió – jutottak a négy közé. Mindezen túl Illovszky legalább annyira sikeres edző volt, mint Lakat. Bár a Vasast négy NB I-es aranyhoz segítő – továbbá a veretlenül kivívott 1966-os bajnoki címet is megalapozó – trénernek is (kinek nem?) akadtak keserves tévedései, mint Vidáts Csaba előre küldése az NSZK ellen a „libero” Franz Beckenbauer semlegesítésére (0-5) vagy a magyar–svéd vb-selejtezőn (3-3) az újonc Bicskei Bertalan kapus bevetése és Szűcs Lajos balhátvéd játéka, olyan gikszer egy sem fűződött a nevéhez, amilyen a magyar–amerikai 0-2 volt 1979-ben, Lakattal a kapitányi poszton. Továbbá meggyőződésem, ha 1967 végén – teljességgel érthetetlen módon, alantas úri passzióból – nem kezdik „fúrni”, ami aztán megmásíthatatlan lemondásához vezetett, akkor 1969-ben nincs Marseille, azaz a címeres mezes együttes egyenes ágon eljut az 1970-es világbajnokságra. Illovszky válogatottját hatvanhétben a világrangsor harmadik, a France Football európai listájának második helyén jegyezték, az osztrákok azonban nagy önbizalommal várták a „szomszédokat”, mert három nappal az országok közötti mérkőzés előtt Rapid–Austria rangadót rendeztek a Práterben, és a meccsről a Welt am Montag azt írta: „A huszonkét játékos bebizonyította, hogyan lehet kilencven percen át a teljesítőképesség maximumát nyújtani.” Az 55 ezer nézőnek az Austriához húzó része kevésbé lelkesedett, mivel az örök rivális 3:0-ra nyert, ennek megfelelően Erwin Alge szövetségi kapitány hét Rapid-játékost – Gebhardt, Glechner, Ullmann, Fak, Hasil, Flögel, Fritsch – vetett be a magyarok ellen. Közülük a csereként beküldött Fritsch külön szám volt. „Wembley Toninak” hívták, mert 1965 őszén két gólt szerzett Londonban az Anglia–Ausztria találkozón (2:3), majd „elszipkázta” az NFL, és a Dallas Cowboysszal 1972-ben Super Bowlt nyert, míg 1976-ban döntőt játszott. Tizennégy évadot töltött az amerikai-futballban, miután a Rapiddal háromszoros bajnok és kétszeres osztrák kupagyőztes volt. A válogatott mérkőzésre nem csak miatta kelt el minden jegy. Hanem azért is, mert nemzetközi találkozón aznap kapcsolták be először a Práter stadion világító-berendezését, és a házigazdák alig várták, hogy kedvenceikre ragyogjon a fény. Éppenséggel lett volna miért visszavágniuk, mert 1964 májusa, a bécsi 1:0 óta nem nyertek a magyarok ellen. (Addigi utolsó győzelmükhöz a mi honfitársunk, de az ő kapitányuk, a Bécsben élő Guttmann Béla segítette a vendéglátókat.) Illovszky a mezőnyben az FTC, Vasas, Újpest vegyessel számolt, csupán a két kapust választotta vidékről. A keret így festett: Tamás (Diósgyőr), Gelei (Tatabánya); Mátrai, Páncsics, Szűcs, Varga, Albert, Rákosi (mind FTC); Ihász, Mathesz, Molnár, Farkas (mind Vasas); Káposzta, Göröcs, Bene (mind Újpest). A játék pedig úgy zajlott, hogy az Express című lap szerint „a közönség már a hetvenötödik percben hazaindult”. A Volksstimme még a tömeges távozás előtti periódusról írta: „Hatvanezer néző tapsolta a magyarok villámakcióit.” Az akkoriban nemegyszer kritikus Népsport is áradozott: „Valóban emlékezetes játékot nyújtott a magyar csapat. Olyat, amelyről sokáig beszélnek még Bécsben.” A tetszetős támadások közül három góllal zárult: előbb Bene Ferenc ültetett „hintába” két védőt, majd az újonc grazi Gerfried Hodschar kapus mellett a jobb sarokba lőtt; aztán Farkas János passzolta be finoman Albert Flórián precíziós átadását; végül Varga Zoltán középre nézett, és az alapvonal közeléből, jobbról, pazarul a „rövid” felsőbe ragasztotta a labdát. Mindezek nyomán az osztrák sajtó egyenként is agyondicsérte legjobbjainkat. Benéről az jelent meg: „Lövései félelmetesek.” Vargáról: „Európa újabb nagyágyúja.” Göröcs Jánosról: „Világklasszis.” Albertről: „Prímhegedűs.” (Magam azt írtam volna: Császár a császárvárosban.) Farkasról: „Bécsben is letette névjegyét.” Ez arra vonatkozott, hogy egy évvel korábban az angyalföldi csatárbálvány mesterhármasával alakult ki a 3:1-es végeredmény a Népstadionban. Alge kapitány az újabb 3:1 után azt mondta: „A magyarok játéka útmutatás lehet a számunkra.” A végeredmény úgy alakult ki, hogy 3:0-nál Erich Hof tizenegyesét Tamás Gyula kivédte, de egy perccel később a makacs Hof szépített. Ennek ellenére a csalódott osztrák szurkolók ülőpárnák ezreit dobták a gyepet övező atlétikai futópályára. Talán azért sem bírták már a gyűrődést, mert az előmeccsen a Müller Sándorral, Branikovits Lászlóval, Dunai Antallal és a duplázó Kozma Mihállyal felvonuló magyar ifik – a korabeli divat szerint – szintén 3:1-re nyertek. Ám az aznap esti skandalum semmi sem volt ahhoz a botrányhoz képest, amely egy hónappal később tört ki a Práterben. Az osztrák–görög Eb-selejtezőn (1:1) Gere Gyula játékvezető kiállította Takisz Lukanidiszt, aki előzőleg nekiment Leopold Grausamnak. A görögök hevesen tiltakoztak társuk leküldése miatt, majd verekedést provokáltak, mire nagyjából kétezer bécsi szurkoló dühödten a pályára rohant, és ütötte-verte a vendégjátékosokat. Végül a nézőtérről ülőpárnába rejtett palackkal fejbe dobták Gerét, aki vérezve-szédelegve lefújta a mérkőzést, majd az éjszakát egy bécsi klinikán töltötte. Szegénynek nem fájt jobban a feje, mint annak a hatvanezer drukkernek – valamint az összes osztrák tévénézőnek –, aki lebilincselő detektívregény élő változatát látta a briliáns magyarok vendégjátéka alkalmával. Tizenhárom honfitársuk nyomozott a fellelhetetlenül eldugott labda után...   

AUSZTRIA–MAGYARORSZÁG 1:3 (0:1)

Barátságos mérkőzés, 1967. szeptember 6., Bécs, 60 000 néző. Jv.: Huber (svájci). Ausztria: Hodschar – Gebhardt, Glechner (Ullmann, 46. perc), Eigenstiller, Fak – Hasil, Hof, Flögel – Wolny, Siber, Redl (Fritsch, 46.). Magyarország: Tamás – Káposzta, Mátrai, Szűcs, Ihász – Mathesz (Göröcs, 46.), Rákosi – Bene, Varga, Albert, Farkas. Gól: Bene (40.), Farkas (48.), Varga (69.), Hof (78.).

Hangyák, pókok

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.09.06. 09:16

Egy röpke negyedóráig tömeggyilkos lettem. Az erdőt jártuk az unokatestvéreimmel, még gyerekként. Nem tudom, hogy kerültünk oda, talán fáért küldtek be minket, hogy szedjünk a tűzgyújtáshoz, mert akkoriban, a nyolcvanas években a kirándulás elengedhetetlen eleme volt a sütögetés (még nem volt minden jobb kirándulóhelyen csárda, gyorsétterem, szuvenírárus). Szóval, gallyakat, vastagabb ágakat kereshettünk, de egy idő után ráuntunk az egészre, csak ide-oda bóklásztunk a fák között, majd egy tisztáson megállapodtunk. Ott fedeztem fel a hangyabolyt. Közben persze ment is a duma, talán épp Sandokanról - a maláj tigrist szedtük szét. (Az unokatestvéreim Kolozsváron főként román tévét néztek, így amikor lejöttek hozzánk Szatmárra, fejest ugrottak a magyar műsorokba, még a reklámokat is mohó érdeklődéssel követték végig.) Egy ideig érdeklődve néztem, ahogy a hangyák sürögnek-forognak a boly körül, majd - ki tudja milyen megfontolásból - felvettem egy követ, és módszeresen kezdtem kilapítani őket. Egyiket a másik után, gépiesen, unatkozva. Nem vettem észre, hogy egy ideje már nem is beszélgetünk. Sandokan sebesen vitorlát bontott, eltűntek a szavak, az unokatestvéreim némán néztek. Végül László, a rangidős szólalt meg: Jó ez neked? És akkor mintegy varázsütésre megláttam magam, felemelt kővel a kezemben, a gyilkos magabiztos pózában, az erősebbik félreérthetetlen hatalmával, a lábam előtt az áldozataimmal, a kilapított hangyákkal, amelyek már nem is tekergőztek kínjukban. Talán tíz perc sem kellett hozzá, hogy szétverjek valami élőt, létezőt, valamilyen tőlem addig független, szervezett rendet. Pusztán azért, mert ott voltam, ahol. Egyszerűen nem tudom leírni azt a maró szégyent, ami akkor elöntött. Szinte öklendezni kezdtem a maga miatt rám törő vég nélküli undortól. Nem beszéltünk erről többet, nem említettük sem aznap, sem máskor. Valahogy köztünk maradt, ám miközben ők vélhetően már rég elfelejtették, én mindmáig nem tudok szabadulni attól az érzéstől. És persze azóta is kompenzálok a magam néhol nevetséges módján. A mi lakásunkban nem lehet csak úgy megölni pókot, éjjeli lepkét és főként nem hangyát. (A szúnyogok kivételt képeznek. Rájuk nem terjed ki a humanizmusom.) Most is van egy hatalmas pókháló az állólámpa fölött, néha arra szoktam terelgetni egy-egy szúnyogot, hogy fennakadjon a szálakon. Arra a részre porszívózási moratóriumot hirdettem, éljen csak a pók ahogy kell, pókmódra. A nejem már hagyja, vitáink már csak a hangyák miatt vannak. A nejem ugyanis, mint radikális tisztaságpárti, amint meglát pár hangyát a konyhában vagy a fürdő padlóján, azonnal háborút hirdet, jönnek a vegyszerek, vagy csak a só. Aztán ha másként nem megy, felszippantja őket. Ilyenkor hiába minden érvem, könyörgésem. Pedig már azt az infót is bedobtam neki, hogy a hangyák visszatérnek sérült társaikért, és megpróbálják megmenteni, magukkal vinni. Ám a humanizálás sem mindig segít: a tiszta ház érzete fontosabb, holott köztudomású, hogy még a kihipózott lakásunkban is több ezer élőlénnyel lakunk együtt, mint például a szőnyegatkák. A nejem itt szokott kilépni a beszélgetésből, hogy neki ilyeneket ne is mondjak, mert ennél nincs is szörnyűbb, világéletében attól rettegett, hogy éjjel önkéntelenül is lenyel egy-két ilyen társbérlőt. (A félelem nem alaptalan.) Így Duskát csábítottam át az én oldalamra. Eleinte ő is sikoltva menekült a pókoktól, miként az anyja, s addig nem is mert közelebb jönni, amíg pohárban vagy szalvétában ki nem menekítettem a minden bizonnyal még rémültebb pókot a kinti szabadabb világba. Ami persze egyszerű kilakoltatás, tettem hozzá, hogy azért tudják, hogy mi történik. Aztán előjöttem a betonbiztos érvvel: Az hogy lehet, hogy Pókember (nálunk a szuperhős kultusza mindmáig töretlen) nem szereti a pókokat? Azóta ő is velem együtt őrzi a lámpa fölötti birodalmat, ahol pár napja két kis jövevény bukkant fel: bébipókok. És már a hangyákra is vigyáz, gondosan átlép fölöttük, ha a járdán sürgő-forgó karaván vág át. Úgy tűnik, sikerült meggyőznöm, hogy nagyon sok múlik azon, hogy miként bánunk azon lényekkel, amelyek védtelenek velünk szemben. Nem tudják megóvni magukat, mert esélyük sincs arra, hogy bevonjanak a világukba, hogy elmagyarázzák, mi miért történik velük. Nekik a háló lakás, a padlólapon való járkálás pedig az élelem felkutatása a boly érdekében. Sokan vannak így. És nem feltétlenül az a jó, ha a mi akaratunkat erőltetjük rá a kisebbekre. Felszámoljuk őket pusztán azért, mert megtehetjük, mert mi vagyunk a dominánsak, mert lusták vagyunk megérteni őket. Az erőfölény sosem jó tanácsadó, tettem hozzá, és észre se vettem, hogy voltaképpen már politizálok. Arról a világról beszélek, amelybe épp most nő bele ártatlan szemlélőként. Hangyaként. És bizony felkészülhet arra, hogy ha nem úgy viselkedik, ahogy kell, ha nem úgy rendezkedik be a saját világába, ahogy azt neki előírják, máris koppan a fején a kő, és még hálálkodhat, ha csak egy kis púppal megússza a rendreutasítást. A segítségnyújtást, ahogy azt ma nevezik. Aztán csak ültünk némán, én meg próbáltam helyette is lenyelni a felgyűlő keserűséget.