jövő;jövőkép;történelem;növekedés;

2020-09-05 15:03:12

Mi lesz ennek az egésznek a vége? - avagy a jövő forgatókönyvei

A címet egy napokban megjelent könyvből - Katie Mack: The End of Everything (Astrophysically Speaking). 2020, Allen Lane - kölcsönöztem. Az írás az elmúlt évek kutatásai alapján univerzumunk lehetséges végállapotait rajzolja fel, és azzal szembesít: mindenségünk nem egyetlen, hanem legalább öt „végállomás” felé veheti útját. Ezek: a Big Crunch (Nagy összeroppanás), a Big Freeze (Nagy kihűlés), a Vacuum Decay (Nagy Vákuum-bomlás), a Big Rip (Nagy széthullás) és a Big Bounce (Nagy oszcilláció). Nem vállalkozom ezek részletes elemzésre, csak annyit mondhatok megnyugtatásként: a kozmikus végítéletre még százmilliárd éveket kell várni. Inkább az csigázta fel érdeklődésemet: talán szűkebb otthonunk – bolygónk - sorsát is a sokféle lehetséges végállapot szemszögéből célszerű vizsgálni.

Amikor kizökken az idő

A történelem a jelenlegi szakaszában ugyanis az emberiség előtt nem egyetlen, eleve elrendelt jövő, hanem többféle lehetséges végkimenetel rajzolódik ki. Az viszont már inkább a véletlennek tulajdonítható, hogy – az univerzumhoz hasonlóan – öt jellegzetesen különböző jövő áll előttünk. Eltérően ugyanakkor a világegyetem sorsától, amire nincs ráhatásunk, azért, ami velünk történik, magunk vagyunk/leszünk a felelősek. A szomorú vég vagy a reménybeli boldog jövő – történelmi mértékkel nem is olyan távoli jövőben – a következő évtizedekben beteljesedik. Éppen ezért érdemes vizsgálni a kirajzolódó fejlődésvonalakat, hogy tisztába kerüljünk azzal, miként „csinálódik” a történelem. Így érthetjük meg, hogyan is „állítjuk” ezeket elő.

A jövő mindig a pillanatok csábításainak és kényszereinek hatására készül. Arra, hogy messze előre tekintve értsük meg helyzetünket és ennek alapján döntsünk, mit teszünk, többnyire nincs lehetőség. Ez általában nem okoz problémát, hiszen az egymást követő nemzedékek, az elődök által kitaposott nyomvonalat követik. Ha azonban a történelem letér az addigi vágányáról, amikor „kizökken az idő” – mint napjainkban - akkor elkerülhetetlen, hogy minél messzebbre tekintsünk előre. Ilyenkor ugyanis a jelen és a múlt nem ad kellő eligazítást. Az ilyen időket - az egybecsúszó korszakok lehetőségeinek és veszélyeinek káoszában – kiszámíthatatlannak érzik az emberek. Jól tükrözi ezt az életérzést egy XIX. századi író saját koráról adott jellemzése: „Ez volt a történelem csúcsa, és egyben ez volt a mélypontja, ez a legnagyobb bölcsesség, és egyben a legmélyebb ostobaság korszaka, ez volt a hit és egyben a hitetlenség ideje, ez volt a fény és egyben a sötétség évszaka, ez volt a remény tavasza, és egyben a kétségbeesés tele.” (Dickens: A két város meséje. 1855).

Különös, bár részben véletlen, hogy éppen abban a korban vetődött fel a társadalmi változások matematikai leírása. Az, hogy „a természet nagy könyve a matematika nyelvén íródott” (Galilei), már régebb óta elfogadott volt a természettudományokban. A XIX. században azonban egyre nyilvánvalóbbá vált: a matematika hatékony modelleket kínál a társadalmi jelenségek leírására is. Amikor nyilvánosságra került Malthus – a gyors növekedést összeomlással lezáró - demográfiai elmélete, válaszul egy másik kutató - Pierre François Verhulst - a környezet eltartóképességének fokozatos tudomásul vételét feltételező, pontosabb modellt kínált fel. Ezt a kissé dőlt S betűre emlékeztető logisztikus görbét azóta a legkülönbözőbb társadalmi jelenség fejlődésmenetének leírására használják. Ezek a jelenségek többnyire a gyors növekedés korlátokba ütközésével vannak kapcsolatban.

A növekedés határai

 A növekedés határaival való szembesülés egyik alapesete amikor egy adott környezetben élő populáció szembesül a táplálék korlátozottságával. Kedvező körülmények között a populáció száma a sokszorosára növekszik, ám végül beleütközik a természeti határokba. 1944-ben 29 rénszarvast telepítettek Alaszka sarkkörön túli Matthew – lakatlan és a bőséges táplálékot nyújtó - szigetére. Az ideális feltételek lehetővé tették a populáció gyors növekedését. Az egyedszám 1975-ben túllépte az 1350-at, majd 1963-ban a 6 ezret. A túlfogyasztás miatt azonban táplálék vészesen megfogyatkozott és a természeti környezet gyorsulva erodálódott. Az 1963-64-es kemény telet követően „negyven tehenet és egy terméketlen bikát leszámítva az összes rénszarvas éhen halt, csak ez a pusztulásra ítélt populáció maradt meg az ezernyi csontvázzal borított szigeten”. (Diamond, J.: A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása. 2002)

A növekedés korlátjának másik jellegzetes esete: egy szervezet (pl. vállalat), egy technikai alkotás (repülő), vagy akár egy munkamódszer a verseny hatására bekövetkező fokozatos tökéletesedése. (R. Foster: Innovation. 1986). Kezdetben a működésmód kicsi erőfeszítéssel jelentősen javítható és ilyenkor a teljesítmény gyorsulva nő. Ám a rendszer fokozatosan eléri tökéletesedésének a struktúrájából fakadó korlátját. Ennek jele, hogy a javulás még növekvő befektetések árán is egyre nehezebb. Ilyenkor a dinamikus növekedés csak a rendszer alapvető megújulását követően indulhat el újra. 1985-ben Szergej Bubka rúdugró világrekordot állított fel, és egy riporter megkérdezte: mikor érhető el a 7 méter? Bubka – az akkor használt üvegrúdra utalva – így válaszolt: ahhoz újabb technikai forradalom volna szükséges.

Az emberiség sorsát a kezdetektől ez a két - a közösségek méretének és megújulóképességének - egybekapcsolódó növekedési folyamata formálta. A közösségek számbeli gyarapodását egyrészt a környezet eltartható-képessége határolta be, másrészt az ellátás és a szabályozás problémáinak megoldására rendelkezésre álló technológiák. Az élelemellátás korlátjaiba ütközve, a népesség növekedése lelassult, kiformálva a logisztikus görbe felső, nem-növekvő szakaszát. Ez általában kiváltotta az újítás kényszerét: az ember „feltalálta” a mezőgazdaságot, majd ennek nyomán a magántulajdont, a kereskedelmet és a pénzt. A népesség ezután újra gyorsulva növekedni kezdett, ám beleütközött a kormányozhatóság korlátjaiba. Az ember pedig - kénytelen-kelletlen – „felfedezte” az államot. A civilizációk életpályáját a különböző típusú korlátok terelték, hol a növekedést, hol a stagnálást vagy éppen az összeomlást előidézve.

A logisztikus növekedési görbe akkor válik igazán szembetűnővé, amikor egybekapcsolódnak a termelési, technikai és társadalmi forradalmak. Ilyenkor – mint Európában a „hosszú XVI. századot” követően – jól érzékelhető a korábbi szakasz stagnálása, majd a korlátok átlépését lehetővé tevő forradalmak hatására az új növekedési korszak beindulása. A fejlődés a társadalom és a gazdaság minden területén gyorsult, majd a XX. században robbanásszerűvé vált. Ám a század vége felé fokozatosan feltűntek a növekedés – a rendszerek lényegéből fakadó – határai. Egyrészt, a gyorsan növekvő népesség további gyarapodása beleütközött a Föld természetes korlátjaiba. Másrészt, az ember újítóképessége egyre nehezebben birkózott meg a globalizálódott és szorosan egybekapcsolódott világ szabályozásának problémáival. A globális pénzügyi rendszer, a világpolitika és a globális társadalmi folyamatok zavarai felerősödtek. Az ilyen helyzetek pedig - emlékezzünk a Matthew-szigetre – vonzzák az összeomlás mintáját.

Öt forgatókönyv

 A XXI. századba átlépve immár letagadhatatlanok a növekedés határai. Erre utal a fenntarthatóság és a globális felmelegedés problémáiba való beleütközés. De erre figyelmeztet, hogy a kezelhetetlen komplexitásúvá és elválaszthatatlanul egybekapcsolódóvá vált emberiség a korábbiaktól minőségileg különböző szabályozási és kormányzási feladatokkal szembesül. Ugyanakkor a gazdaság és a politika globális aktorainak együttműködési készsége és megújuló képessége láthatóan nem elegendő a zavarok elhárítására. Ezért az emberiség a logisztikus görbék ismert tapasztalatával, a szakaszváltásokat kísérő alkalmazkodási válságokkal szembesül. Az életgörbe felső, stabil szakaszára való áttérés különös történelmi helyzetet hoz létre. Ebben az emberiség előtt ötféle jövő áll, amelyeket - a vágyak és a realitások között őrlődve - mi magunk alkotunk.

Az első: a növekedés határtalan folytatódásának jövője. A XX. század gyors fejlődésének gyümölcseit megtapasztalva sokan – megalapozatlanul – reménykednek: a válságok elvonulnak és folytatódik a korlátok nélküli növekedés. Ám a szakemberek már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztettek: „Aki azt hiszi, hogy korlátos világunkban a növekedés végtelenségig tarthat, az vagy bolond, vagy közgazdász” (K. Boulding). Erre utal, hogy az elmúlt évtizedben a növekedés gyorsítására irányuló erőfeszítések kudarcba fulladtak. Ennek ellenére az emberiség nehezen tud belenyugodni, hogy a növekedés korszaka véget ért. Jelenlegi helyzetünkben a vágyak vezérelte növekedés erőltetése katasztrofális összeomláshoz vezet.

A második: a túllövés és az összeomlás jövője. Az ember, annak ellenére, hogy feltűntek a korlátok, vonakodik ezt tudomásul venni. A késlekedés miatt a globális fogyasztás „túllő”: az erőforrásokat túlhasználják, a természeti környezetben helyrehozhatatlan károk keletkeznek. Az idén az emberi túlfogyasztás napja - amikor a felhasznált természeti erőforrások mennyisége meghaladta a Föld újratermelni képes készleteit – már augusztus 22-én elérkezett! Az egyenlőtlenség tovább nő, a konfliktusok felerősödnek, a politikai vetélkedés élesedik. A Föld különböző térségeit és társadalmait - eltérő mértékben - sújtja az összeomlás.

A harmadik: oszcilláló válságok jövője. Az emberiség elkerüli a végítéletszerű összeomlást, de súlyos válságok lépnek fel. Ezeket idővel sikerül megoldani, és a dolgok visszazökkennek a szokott kerékvágásba. A növekedés újraindul, de mivel a társadalom csak részben tanult a válságok tapasztalataiból, a zavarok ismét felerősödnek. A világ rendszeresen – bár lehet, csökkenő amplitúdóval – visszatérő válságokkal szembesül. Reményt kínál, hogy oszcilláló válságok kilengése fokozatosan csökken. Ennek ellenére csak hosszú késleltetéssel és súlyos áldozatok árán érhető el a stabil állapot.

A negyedik: a stabil állapotba való belesimulás jövője. Ez az optimista jövő-változat: annak ellenére, hogy a globális növekedés abbamarad, a fejlettség elért szintje biztosítja az egész bolygónk számára virágzó közösségek létezését. Ha ezt megértjük és elfogadjuk, a társadalmak fokozatosan elérhetik a logisztikus görbe felső, növekedés nélküli, stabil állapotát. Ezzel az emberi minőség kibontakozásának új korszaka tárul fel. Ennek azonban feltétele a fenntartható életmód kialakítását, és az egyének fogyasztás-orientált viselkedésről alkotás-központúvá „átprogramozódása”. Földünk a 7 milliárd filozófus, tudós és művész otthonává válhat.

Az ötödik: a „második görbe” jövője. A második görbe kifejezés egy érdekes könyv címére utal. (Ch. Handy: A második görbe. 2018) Ez a modell a növekedési folyamat lezárulását egy új növekedési görbe beindulásával kapcsolja össze. Ez leggyakrabban az egyének karrierváltásainál bukkan fel. Magam, 1991-ben tapasztaltam meg a második görbére való – kényelmetlenségekkel járó – felkapaszkodást. Mint a régi rendszer „kádere”, pályát váltani kényszerültem. Tanítani kezdtem, és ezzel életem új szakasza kezdődött, amit – visszapillantva - alapvetően sikeresnek éltem meg. Épp így kerültek szembe vállalatok az újra és újra felemelkedő innovációs hullámokkal. A GE - kedvenc vállalatom - egy évszázadon keresztül kiváló „hullámlovas” volt, ma mégis életének legsúlyosabb kihívásával kénytelen szembenézni. A kapitalizmus évszázadokon keresztül újra és újra megújult, ma mégis a gyökeres átalakulás kényszereivel szembesül. A második görbe az emberiség elé egy új, ma még kevéssé átlátható növekedési pályát rajzol. Ez a mesterséges intelligencia és az emberek világának különös összefonódását vetíti előre, amely súlyos ellentmondásokat rejt. Ugyanakkor ez a második görbe is feltételezi a stabil állapotára való sikeres áttérést, és a többi jövőszálon felbukkanó válságok elkerülését.

Az egyetlen, ami biztos: az elkövetkező évtizedekben az emberiség sorsát - ezen belül az egyes társadalmak jövőjét és a ma élő emberek életét - alapvetően az határozza meg, megértjük-e és elfogadjuk-e a logisztikus növekedési görbe stabil szakaszára történő átmenet elkerülhetetlenségét. Bizonytalanná tesz, hogy látom: a ma élő sok milliárd ember, nemhogy az egész emberiség sorsát, még saját társadalmának, sőt egyéni életének fordulópontjait sem látja át. Pedig a jövővel kapcsolatos fontos és pontos információk ma már szinte mindenki számára hozzáférhetők. A végítélet tehát nem eleve elrendeltetett, tőlünk függ, milyen jövőt alkotunk magunknak.