Bach ne legyen robotzene!

A mesterséges intelligencia fejlődése bajt hozhat a világra, szűkebb értelemben a művészetre – derült ki Szegedy-Maszák Zoltán képzőművész székfoglalójából.

A mesterséges intelligencia sötét oldalára és kilátásaira hívta fel a közönség figyelmét Szegedy-Maszák Zoltán képzőművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) tanára szeptember 3-ai székfoglalójában a Magyar Tudományos Akadémia Felolvasótermében. A Gondolatok a gépi tanulásról és utánzásról című előadásban kivált a mesterséges intelligencia által létrehozott művészeti alkotásokra esett a hangsúly, de szó esett a virtualitásnak a művészet egészére gyakorolt hatásáról is. Az előadás rögtön egy erős példával indított: Szegedy-Maszák bemutatta az Ez az ember nem létezik (thispersondoesnotexist.com) című weboldalt, mely egy algoritmus segítségével minden megnyitás alkalmával új, mesterségesen létrehozott portrékat készít személyekről, akik a valóságban nem is léteznek. Ezt követően a RoboCup nevű robot foci-világbajnokságról esett szó, melyen, ha aprókat lépegetve is, de emberi alakú gépek rúgták a bőrt. Szegedy-Maszák szerint egy utánzásra beprogramozott gép vagy program máshogy gondolkozik, és az adatokból mást vesz észre, mint egy ember, így az általa létrehozott produktum vagy művészeti alkotás sem lesz olyan, mintha azt egy valódi, hús-vér ember alkotta volna meg.

Utóbbi szempont különösen a magaskultúra terén okozhat zavarokat. Szegedy-Maszák erre egy olyan „önjáró” zongorát hozott fel példaként, melybe a Yamaha cég és a Glenn Gould Alapítvány a zongorista száz órányi játékát táplálta be, hogy aztán a gép magától adjon elő egy változatot Bach 1741-ben kiadott Goldberg-variációk című művéből, melyet Glenn Gould 1955-ben és 1981-ben játszott fel lemezre. Hasonló példa a képzőművészetben is előfordult már: 2016-ban például egy „új” Rembrandt-festményt mutattak be, mely 3D nyomtatással készült egy olyan program segítségével, mellyel a holland mester összes festményét végignézették, így az a mintázatkereső algoritmussal még a képek változó vastagságú felületeit is betanulta. Szegedy-Maszák szerint azonban az így elkészült alkotások mégsem olyanok, mint az eredetiek, hiszen hiányzik belőlük az a látásmód, ami valóban jellemző volt az adott művészre, aki megálmodta azokat.

Fő különbség ugyanis az ember és egy program között, hogy mindkettő mást lát meg egy műben, vagy általában véve a valóságban. Egy képfelismerő szoftver például egy macska konkrét vonalaira fókuszál, az ívelt hátra és a hegyes fülekre, míg az ember a háziállatot egyben szemléli, Szegedy-Maszák szerint annak „macskaságára” koncentrál. Éppen ezért nehéz a szoftvereket megtanítani arra, hogy minden egyes tárgyat vagy személyt felismerjenek – persze léteznek olyan hálózatok is, melyek közül az egyik tökéletes virtuális hamisítványokat hoz létre, míg a másik felismeri azokat, így finomítva saját képességeiket.

Utóbbi probléma nemcsak a művészet világát, de az egész internetet érinti, hiszen manapság, az álhírek és a manipulált képi tartalmak miatt kifejezetten nehéz megmondani, hogy amit látunk, az igaz-e vagy sem. A programok pedig egyre okosabbak, a legújabb Deepfake-videókkal már bármelyik felhasználó képes arra, hogy az egyik személy arcát a másikra montírozza, így hozva létre valósághű személyeket.

– Szomorú világ elé nézünk – mondta előadása végén Szegedy-Maszák, aki szerint ha ezekről a jelenségekről a szakemberek és művészek nem vesznek tudomást, azzal a kultúrának a saját sírját ássák meg. Ebből kifolyólag a művész-kutató szerint nincsen szükség több, virtuálisan létrehozott Rembrandtra, se Bachra, helyettük inkább az eredetit kell újra felfedezni, abban rejlik ugyanis az igazi érték. Az előadó példának hozta fel a dél-koreai Ji (Dzsí) nevű fiatal zongoristát, aki sajátos, friss látásmódjával értelmezte újra Bach Goldberg-variációit, és vált világszinten elismertté. Szegedy-Maszák szerint egy-egy régi mű újrafelfedezése ugyanis egyben újraértelmezés is, mely által a művész noha egy klasszikust idéz meg, új értéket teremt.