Előfizetés

Kentaurbeszéd - Lengyel-Csányi: Hiedelmek járvány idején

Csányi Vilmos Lengyel László
Publikálás dátuma
2020.09.12. 13:00

Fotó: Marabu
Lengyel László (L.L.): Amikor korábban meglátogattalak Almádiban, természetesen megöleltél, mint barátodat, és járt egy ölelés a feleségedtől is. Most, a vírus idején, már csak titkon mertél megölelni, és tudtam, hogy Évitől távolságot kell tartani, mert okkal-joggal tart a fertőzéstől. Új emberi viselkedést tanulunk. A távolságtartás megváltoztatja az emberi kapcsolatokat, kivel, mikor, hogyan találkozunk. Megjelenik az érzelmi távolságtartás, ami próbatétele annak, hogy ki iránt mit érzünk, vagy nem érzünk. S vannak társadalmak, amelyeket mélyen, a zsigerekig, az ösztönökig érint a járvánnyal folytatott élet-halál harc, s reflexszerűn riadnak vissza a korábban megszokott érintkezéstől - ha igaz, ilyen az olasz, más társadalmak viselkedését viszont alig változtatja. Megváltozik szerinted a járvány hatására a társadalmi magatartás, életstílus, életforma? Csányi Vilmos (Cs.V.): Minden kultúra szabályozza a személyek közötti távolságot és az érintések rítusait. Amikor a Covid-19-nél jóval veszélyesebb ebola-járvány kitört Nyugat-Afrikában, a megelőzés legnagyobb problémája az volt, hogy az ottani kultúrák rítusai arra köteleznek, hogy a betegtársat gyakran öleljék, csókolják egészen a gyógyulásáig. Az ebola testváladékokkal terjed, ezért az ölelgetés, csók azonnali fertőzéshez vezet és egy-egy beteg 30-40 közeli vagy távolabbi rokont betegíthet meg. A járvány elején még nem ismerték az ebolát és a fehér orvosoknak nem hitték el, hogy az ölelgetés fertőz. Az emberek azt gondolták, hogy valami nagyon rosszat akarnak, hiszen a családot el akarják különíteni a betegtől, és erre nem voltak hajlandóak. Amikor a járvány beindult és elhatalmasodott a félelem, egy orvoscsoport felfedezte, hogy az öregek még emlékeznek az "ősi módszerre", amelyet valószínűleg egészen régi járványok alatt alkalmaztak. Az ősi módszer nagyon egyszerű, de kegyetlen. A beteget magára kell hagyni és amikor már nem ad életjelet, fel kell égetni a kunyhóját, lakását. Az orvoscsoport propagandakampányba kezdett, amelynek során elmagyarázták az ebola tüneteit, azt, hogy nincsen hatásos gyógyszer vagy vakcina, csak az ősi módszer segít, amire az öregek még emlékezhetnek. Kilencezer halott után megállt a járvány és ez kizárólag az ősi módszer alkalmazásának volt köszönhető. Természetesen a veszély elmúltával az afrikai kultúrák visszatértek régi szokásaikhoz, ilyesmit nem lehet egy járvány miatt kioltani. Sokan gondolkodtak azon, hogy hogyan lehetne az ősi módszert az európai vagy amerikai zsúfolt nagyvárosokban alkalmazni, hiszen az ebola már itt él az emberiséggel. Azt hiszem, nagyon nehezen - ezek egészen más kultúrák. A jelenlegi vírus ellen alkalmazott, sokkal enyhébb rendszabályok felfüggesztése után valószínűleg hamarosan mindenki visszatér a megszokott érintkezési kultúránkhoz.

L.L.: A folyamatos járványra, vagy a járvány második hullámára mintha azért is sor került volna, mert a társadalmak, elsősorban a fiatalok, belefáradva a karanténba, a bezártságba megunták a félelmet, „fertőzhetetlennek” éreznék magukat, mások pedig mintha valamiféle „járványfatalizmusba” estek volna. Camus Pestisében találom: „szüntelenül ügyelnünk kell magunkra, nehogy egy önfeledt pillanatban másnak az arcába leheljünk, és ráragasszuk a fertőzést. Mert a bacilus az jön magától, az független tőlünk. A többi, az egészség, a tisztesség, vagy ha tetszik, a tisztaság akarat dolga, méghozzá a lankadatlan akaraté. A tisztességes ember, az, aki a lehető legkevésbé önfeledt. Ahhoz pedig akarat és feszült figyelem kell, hogy sohase legyünk önfeledtek! Bizony, Rieux, nagyon kimerítő pestisesnek lenni. De még kimerítőbb, ha el akarjuk kerülni. Ezért van az, hogy mindenkin kiütközik a fáradtság, hiszen mindenki úgy érzi már, hogy kicsit magában hordja a pestist. És ezért van az is, hogy egyesek, akik szabadulni akarnak tőle, olyan szörnyen fáradtak, hogy már csak a halál szabadíthatja meg őket.” Ez is az emberi viselkedés fontos eleme: nem bírjuk se a bezártságot egyedül, se az összezártságot a családunkkal, a társadalmi kapcsolatokat nem pótolják a virtuális találkozások, szükségünk van a közvetlen emberi érintkezésre. Miért nem elég, ha telefonon, Skype-on, Zoomon, e-mailen, Facebookon, Twitteren érintkezünk? Cs.V.: Az állatok és köztük az ember viselkedésének nagyon sok elemét genetikai tényezők szabályozzák, illesztik pontosan abba az ökológiai fülkébe, amelyben hosszú ideig fejlődött. Az ember valószínűleg már a Homo erectus idején kezdett közösségeket formálni és millió évekig alkalmazkodott ehhez a fajtársak szoros jelenlétével dominált ökológiai fülkéhez. Legközelebbi rokonunk, a csimpánz nem alkot közösségeket, de a hímek territóriumot foglalnak és alkalomszerűen néha együttműködnek. Az embernél a közösség szoros fizikai együttlétet alakított ki, amely alkalmas az együttműködésre, védekezésre, táplálékszerzésre és legfőképpen lehetővé teszi a közösségi hiedelmek kialakítását, ami az alapja minden emberi kultúrának. Az ember szociális vonzódása a másik emberhez, eltekintve most a szexualitástól, ezért olyan magas. Magas, de nem korlátlan, ha a szociális kontaktus gyakorisága bizonyos mértéket meghalad, az ember nyugalomra és egyedüllétre vágyik, mert kimerítette a szociális érzékenységét. A külön szoba modern találmány, a családok még a középkorban is együtt aludtak. Az elkülönülésre a szociális fáradás miatt van szükségünk. Minden szociális kapcsolat, a tömegközlekedésen történő utazás, a munkahelyi kapcsolatok, a hivatalok ügyintézése is. Az internet kapcsolatrendszereivel az ember igyekszik ezt a korlátot megkerülni: Facebookon, Skype-on sokkal több emberrel tarthatok kapcsolatot, mintha személyesen találkoznánk, mert ezek a kapcsolatok sokkal kisebb értékűek, nem érzem a társat a közelemben, nem érzem a szagát, nem érinthetem meg. Egyszerre lesz hiányérzetem és a bőség is fáraszt. Meg kell tanulni az internetkapcsolatok egészséges használatát.

L.L.: A világban laboratóriumok tucatjai kutatják a vírus ellenszerét. Ugyanakkor kialakult a vakcinaverseny, a vakcinanacionalizmus. Mindenki a maga vakcináját akarja győztessé tenni és használni az univerzális megoldás helyett. Én hiszek, miért ne hinnék az oxfordi/közös európai vakcinában, de vajon miért ne lehetne jó, esetleg jobb az amerikai, a kínai, az orosz, a brazil? Erről eszembe jut Albert Sabin és a Sabin-cseppek sorsa. Te mindenre emlékszel, erre is. Sabin, Abram Saperstein lengyel zsidóként 1906-ban született a cári Oroszországhoz tartozó Białystokban. Ott is járt iskolába, majd családjával emigrált Amerikába. Albert Sabin Cincinnati gyermekkórházában dolgozott virológusként, majd katonaorvosként a csendes-óceáni amerikai seregben. A háború után Cincinnatiben kezdte kutatni a járványos gyermekbénulás (poliomyelitis) elleni gyógyszert. Együttműködött Jonas Salkkal, aki 1955-re előállt a killed-virus módszerrel előállított vakcinával, amely az elkülönített vírust formaldehiddel leölve vált oltóanyaggá. Amerikában Salk nemzeti hőssé vált, az ő oltóanyagát alkalmazták, s amikor Sabin előállt a csepp formájú live-virus vakcinájával, az egészségügyi hatóság nem volt hajlandó törzskönyvezni. Sabin erre úgy döntött, hogy szovjet kutatótársához, Mihail Csumakovhoz fordul, aki éppen 1955-ben állíthatott fel egy új virológiai intézetet Moszkva mellett, a gyermekbénulás-járvány leküzdésére. Csumakov egyidős volt Sabinnal és ismert virológus. 1952-ben karrierje megroppant, mert nem volt hajlandó zsidó kollégáit elbocsátani és üldözni az ún. zsidó orvosperben. 1955-ben „rehabilitálták”, és sikerült Hruscsovval nemcsak azt elintéznie, hogy Sabin kutatása alapján előállítsák a vakcinát, hanem hogy tömegesen gyártani is kezdjék 1958-tól. Hruscsovnak és csapatának egyik fontos felismerése volt, hogy a versenyt Amerikával a tudomány területén lehet és kell megvívni. Ennek köszönhető a „Szputnyik-pillanat” 1957-ben, és a Sabin-cseppek elfogadása és terjesztése a Szovjetunióban és a szocialista országokban, valamint a fejlődő világban a WHO-n keresztül. 70 millió gyerek kapta meg a cseppeket, köztük a magyar gyerekek, így én is. Valamennyien előbb, mint az amerikai gyerekek, mert az Egyesült Államokban csak 1961-ben törzskönyvezték a Sabin-cseppeket. Közben lezajlott a szuezi válság és a budapesti forradalom, de a világ végül békésen kiegyezett a gyermekbénulás elleni Sabin-cseppek használatában. Vajon most egy amerikai kutatónak Pekingbe vagy Moszkvába kell utaznia, netán fordítva, egy kínai vagy orosz kutatócsoportnak Amerikába, a Covid-19 elleni védőoltás elfogadtatása és legyártása érdekében? Ki és hogyan fogja eldönteni, hogy melyik a hatásos oltóanyag? Cs.V.: A döntést az erre szakosodott intézmények hozzák, de a probléma nem ezzel a döntéssel van, hanem azzal, hogy az emberek elhiszik-e, hogy jó döntés született. A közösségi hiedelmeket régen a közösség maga alakította ki, és erre megvolt az elegendő idő. Ma közel 8 milliárd ember öntheti gondolatait az internetre, de ezekből csak nagyon lassan alakulnak ki hiedelmek, mert a hiedelem a kipróbált gondolat. Ha a kipróbálás lassú és a visszajelzések későn születnek meg, akadozik a közös hiedelem megformálása. S ha ki is alakulnak valamiféle hiedelmek, lehet, hogy fals hiedelmek lesznek. Az emberiségnek meg kéne tanulnia az internet-tartalmak egészséges kezelését, mint ezt az előbb is említettem. Ki kellene alakuljanak a megbízható hiedelemforrások.

Pesti arcok 2.

Bihari Tamás
Publikálás dátuma
2020.09.12. 11:22

Fotó: Jelenet Gothár Péter Ajándék ez a nap c. filmjéből
Tartsa meg az aprót kedveském! Akkor jövő héten is jövök! – mondta az idős hölgy mosolyogva. A szelíd arcú, szőke hajú lány csöndesen megköszönte, és eltette a négy forintot az oldalán függő kis bőrtarisznyába. Átnyújtotta a lottószelvényt. Régi ismerősként búcsúztak el egymástól. A lány mindennap ott állt a Felszabadulás téren, a Párizsi udvar egyik térre nyíló üzlete előtt. A kirakatban drága keleti szőnyegek, sárgaréz dísztárgyak várták a tehetősebb vevőket. Éveken át figyeltem a lottóárus lányt, amíg a 7-es vagy piros 7-es buszra vártam, de sosem láttam, hogy az üzletbe be- vagy kilépő, jól öltözött nők és férfiak vásároltak volna tőle lottót, totót. A lány halvány mosollyal az arcán nézett valahová a semmibe. Néha megigazította a vékony fehér botot a karján, és türelmesen várta a vevőket. Voltak törzsvevői is, mint a kissé idejétmúlt öltözéket viselő idős hölgy, akik rendszeresen a lánytól vásárolták a szelvényeket. Az állandó vevőkör többnyire nem kérte vissza a négy forintból visszajáró hetven fillért. Sok volt az alkalmi vevő is, hiszen a Felszab téri buszmegálló roppant forgalmas csomópont volt. A várakozó vagy a buszról leszálló tömegből mindig akadtak, akik megpillantva a kirakatnál álldogáló lottóárus lányt, odasiettek és vásároltak. Csodálattal néztem, ahogy a lány az ujjaival villámgyorsan megtapintja az aprót és tévedhetetlen biztonsággal számolja ki a visszajárót. Már nem emlékszem, hogy mikor tűnt el a térről. Nem tudom, észrevette-e egyáltalán valaki a hiányát. Fogalmam sincs mi lett vele. Egy volt a régi Pest különös arcai közül. Persze nem ő volt az egyetlen olyan figurája a városnak, aki afféle biztos pontnak számított. Szinte minden meghatározó találkozási pontnak meg volt a maga emblematikus alakja. Különös ember volt az Astoria aluljáró jellegzetes arca. Több mint fél évszázada láttam őt utoljára. A férfi lábát két vaskos feketére festett fatuskó helyettesítette. Egy kis fa alkotmányban hajtotta magát, kezében egy-egy bőrrel bevont fakocka segítségével. Cipőpucolásból tartotta fenn magát. Igaz, szerényebb szolgáltatást nyújtott mint amerikai kollégái. Nem volt szék vagy lábzsámoly és nem centekben, hanem fillérekben, talán forintokban kapta a fizetségét. Az ő standján egy ferde fatáblán kialakított támaszra kellett lépni a cipővel, s a két tuskóján nehézkesen csosszanó ember kis szekrénykéből elővette a rongyot, kefét, pasztát, s szótlanul nekilátott a munkának. Kevés ilyen komor arcot láttam életemben, de azt hiszem, nem sok oka lehetett a vidámságra. Senki nem tudta, hogyan veszítette el a lábát. Egyesek szerint a Don-kanyarban fagytak el és amputálni kellett, mások úgy vélték, akna tépte le, esetleg vasutas volt és a vonat vágta le. A Blaha Lujza téren az ősz szakállú Isten bácsit figyelhettem. Nevét onnan kaphatta, hogy szentképekkel teleragasztott bőröndöt cipelt és Jézusról prédikált az aluljáró népének. Megmosolyogták. Talán ezért nem félt tőle a hatalom, ártalmatlan bolondnak tartották, soha nem láttam, hogy rendőrök zaklatták volna. Szívesen szóba elegyedett bárkivel. Sajnálom, hogy még az igazi nevét sem tudom. Az ismeretlenségből talán csak Füttyös Gyuri emelkedett ki, aki emblematikus figurája volt Budapestnek. Igaz, neki is csak a keresztnevét tudta a többség. Én főleg a ’70-es években találkoztam vele, amikor a New York-palotában a Lapkiadó Vállalat fotórovatánál gyakornokoskodtam, vagy inkább tanulgattam a szakmát. Kilépve az akkor komor, szürke, kopott épület kapuján, olykor hangos füttyentéseket hallottam, s hamarosan feltűnt Gyuri fülig húzott svájcisapkájában, lengedező hosszú kabátjában sietős léptekkel igyekezett valami, csak általa ismert cél felé. Közben a kezében tartott, összetekert Népsporttal nagyokat húzott a postaládákra, autók tetejére, mindenre, ami az utcán állt vagy mozgott. Ez utóbbiak közül a női tomporok vonzották leginkább Gyurit. Akik ismerték, vagy nevetve menekültek előle, vagy elviselték Gyuri csapását és adtak neki egy forintot, vagy egy bélást. A férfi hátsók egyáltalán nem érdekelték, de a forintokra tőlük is igényt tartott. Érdekes módon, miközben a pesti belvárost keresztül kasul bejárta, a külső kerületekbe soha, de Budára is csak ritkán tévedt át. Én egyszer az Ifipark bejáratánál találkoztam vele, amikor tőlem is lejmolt egy bélást. Sok legenda keringett róla. Egyebek mellett, hogy az ostrom alatt kapott légnyomást egy bombázás alkalmával, illetve, hogy a Gestapón verték meg úgy, hogy megőrült. Ennek tükörképe szerint ávósok tették ugyanezt. Talán a róla szóló alig több mint tízperces dokumentumfilmben visszaemlékezőknek lehet igazuk, hogy ’56-ban a Móricz Zsigmond körtéren egy orosz tank belövését követően valóban légnyomást kapott. Egyébként Gothár Péter Ajándék ez a nap című filmjének a végén tűnik föl néhány pillanatra. Azután a ’90-es évek elején egyik napról a másikra eltűnt. Csak a legendák maradtak utána. A többi pesti arc pedig köddé vált.

Kentaurbeszéd - Végel László: Mozaik vagy periféria?

Végel László
Publikálás dátuma
2020.09.12. 09:00
Magyar csapatok bevonulása Losoncra 1938.november 10-én.
Fotó: Ladislav Luppa / Wikimedia Commons
Az utóbbi időben gyakrabban kerülnek szóba a határon túli magyarok, főleg a napi politika és a pártpolitika prizmáján keresztül. Egyes vélekedések szerint ezek a közösségek a Fidesz tartalékhadseregét képezik, ami azonban erősen vitatható. A Vajdaságban vagy 200 ezer kettős állampolgárt tartanak számon, ennek mintegy 25 százaléka szavazott a Fideszre. Az arányok természetesen mások a regisztrált választópolgárok számához mérten. A kisebbségi polgároknak ugyanis előzőleg regisztrálni kell magukat, csak azután lehetséges az eléggé kaotikus levélszavazás. Újabban a határon túli magyarok szóba kerülnek a kormánytámogatás megítélésekor is, ám sokkal ritkábban kerül sor a magyar társadalom és a kisebbségi közösségek viszonyának felmérésére. Ez esetben két alapvető modell rajzolódott ki: az egyik a mozaikos rendszer, a másik pedig a centrum-periféria viszony. Markó Béla és Lengyel László beszélgetőkönyvének egyik részletében Lengyel emlékeztet Szekfű Gyula és Németh László vitájára. Szegfű szerint Erdély kimaradt a Habsburg világ modernizációs folyamatából, ezért „egy darab megkövesedett középkor” maradt. Hasonló aggodalmat fejeznek ki azok az újabb nézetek is, melyek szerint a többségi nemzet kiszorítja a nemzeti kisebbségeket a modernizációs folyamatokból, még akkor is, ha egyébként a kisebbségi kollektív jogokkal szemben viszonylag türelmes. Erről azért sem kellene megfeledkezni, mert újabban nem durva retorziókkal nyomják el a kisebbséget, hanem a parlamentáris demokrácia bársonyos eszközeivel, ami legtöbbször a modernizációs folyamatokból való kiszorítással jár. Ehhez az állapothoz hozzájárul a kisebbségi izolációs identitásvédelmi stratégia, amely az asszimilációtól való félelmében elutasítja a társadalmi integrációt. Szigetként akar létezni! Ebben az esetben fennáll a veszély, hogy a határon túli magyar kisebbségek egyféle megkövesedett múltat képviselnek, sőt az sem ritka eset, hogy az anyaországi identitás-turizmus áldozatai lesznek. Németh László viszont Szekfűvel vitába szállva mintaként állította a kisebbségi közösségeket a XX. századi bezárkózó, nemzeti és vallási türelmetlenséget, idegenekkel szembeni félelmet mutató Magyarország elé - éppen az erdélyi államszervezést, a sokszínűséget, a vallási türelmet. Ezek szerint a kisebbségek nem a megkövesedett múltat képviselik, hanem modernizálják a magyar nemzeteszmét és kultúrát, a viszony ez esetben nem a centrum-periféria mintát képviseli, hanem egy mozaikos nemzeteszme lehetőségét tárja fel. Az anyaország és kisebbségi közössége interaktivitásának egyik drámai mozzanatára mutat rá a nagyvilágban és Magyarországon is magát hontalannak érző Márai Sándor, aki a Hallgatni akartam című könyvében leírja Horthy hadseregének bevonulását a szülővárosába, Kassára. Történt, hogy a városi szálloda portásfülkéje előtt egy fiatal tiszt fel akarta pofozni a szálloda magyar portását, mert, úgymond nem köszönt tisztességesen. „Majd megtanítalak én téged demokráciára”, üvöltözte az ittas hadfi. Arról lehetett szó, írta Márai, hogy a cseh időkben a portásfülkében szolgáló idős portás nem úgy köszöntötte a vendéget, hogy „alázatos tisztelettel”, hanem úgy, hogy „jó estét”. Márai emlékeztetett arra, hogy a kassai magyarok nagy lelkesedéssel várták a bevonuló magyar hadsereget, ám idővel az örömmámor alábbhagyott, mivelhogy – bár a csehek és a szlovákok, nem mérték számukra igazságosan az állampolgári jogokat – a kisebbségi magyarok húsz év alatt mégiscsak megismertek egy demokratikus államformát, viszont a Horthy-adminisztráció nem ezt hozta. Hanem mit? A magyar hivatalnoksereg és a katonatiszti társadalom a gyarmatosítók büntetőexpedíciójának csatakiáltásával érkezett meg, akik a bolsevizmusgyanús nyájat akarták jó útra téríteni. Az anyaországgal együtt visszatért a Felvidékre a neobarokk osztálykultúra, állapította meg Márai Sándor. Lengyel László az Engedd hazámat értenem című, Markó Bélával folytatott beszélgetőkönyvében részben hasonló jelenségre figyelmeztet. Bár Románia távol esett a masaryki demokráciától, mégis nagyobb gazdasági és kulturális dinamikát mutatott, mint a trianoni Magyarország, szabadabban bontakozott ki a baloldali kultúra, ugyanakkor megfogalmazódott a transzszilván gondolat, amely abban az időben elsősorban azt jelentette, hogy az erdélyi világ saját lábán is meg tud állni. A transzilvanizmus a mozaikos magyar nemzeteszme végsőkig következetes kibontakozása. Az anyaország ezzel szemben egy erősen központosító nemzeteszmét propagált. A királyi Jugoszláviában sem virágzott a demokrácia, ám a Bácsmegyei Naplóban a Horthy elől menekülő emigránsok elsők között vetették fel a kisebbségi kulturális autonómia kérdését és erről heves viták is folytattak, miközben Magyarországon egyre mélyebb gyökeret eresztett az irredentizmus. Hogy kik voltak a realisták és kik a ködlovagok, azt már a történelem eldöntötte. A Vajdaságba is, akárcsak Szlovákiába, a megbízható „anyás” tisztviselők érkeztek, akik rendelkeztek, utasítottak, magyarságtudatra neveltek, de a vészhelyzetben elsőnek szeleltek el. Az irredentizmus a centrum eszméjének jegyében bontakozott ki, a kisebbségi autonómia pedig a mozaikos magyar nemzeteszmét képviselte. Ha a határon túli magyarok saját országukban demokratikusabb viszonyok között élnek, mint az anyaországban, akkor zökkenőmentesebben kapcsolódnak be a modernizációs folyamatokba, nagyobb az önbizalmuk, és hajlamosak a mozaikos nemzeteszme elfogadására. Ezt kitűnően példázza a vajdasági magyarok története is. A titói Jugoszláviában a szocialista táborhoz képest szabadabb politikai légkör uralkodott, ennek következtében a magyarság körében igen erőteljes – sajnos, felülről irányított - modernizációs folyamatok játszódtak le. Magyarországról nézve Jugoszlávia Nyugatnak tűnt, s ha ebben volt is némi csalóka látszat, egészében véve mégis kedvezett a vajdasági magyaroknak. Az 1974-es alkotmánymódosításnak köszönve Vajdaság hirtelen gazdasági reneszánszt élt át, többek között a „zöld tervnek” köszönhetően a mezőgazdaság is fellendült, ami sokat segített a főleg ebből élő vajdasági magyarokon. Az életszínvonal is magasabb volt a magyarországinál. Útlevelükkel szabadon utazhattak Nyugatra. A szilárd anyagi alapokon nyugvó kisebbségi intézményhálózat zavartalan működését biztosította a jugoszláv állam, a kisebbségek ezért vívták mindennapos harcukat, s nem függtek a magyar kormány támogatásától. A vajdasági magyarokban erősödött a helyi, a vajdasági identitástudat, amely azonban nem szorította el a nemzeti tudatot. Úgy is mondható, hogy a kettő egyensúlyba került. A vajdasági magyar nem úgy utazott Magyarországra, mint az alamizsnára váró polgár, hanem mint a saját munkájából élő jómódú magyar. Persze, nem kell ezt az állapotot eszményíteni, a kisebbségi mindig is kisebbségi marad, a kisebbségvédelem jogi keretei nem voltak kialakítva, de azokat jobban betartották, mint ma, amikor léteznek jogi keretek. A vajdasági magyarság áldozatok és kompromisszumok árán azonban mégis belépett a modernizációba. A szomszédos Románia viszont az ellenpéldát képviselte. Ceaușescu diktatúrája a magyarokat modernizáció-ellenes védekezésre kényszerítette, kitermelte a sajátos kisebbségi, alternatíva nélküli kényszerpályán születő, védekező nacionalizmust, amely a hagyományokba való menekülést, a tehetetlenség érzést, a radikális otthontalanság érzetét erősíti, aminek logikus következménye a tömeges elvándorlás. Ugyanakkor növekedett az anyaország kultikus tekintélye, a közösség egyre inkább lemondott a sajátosságairól és az magyarországi kánonoknak rendelte alá magát. Láng Gusztáv nem véletlenül tette szóvá a „kivándorló irodalom” gondolatát. A romániai magyarok példája azonban jól illusztrálja azt is, hogy amint Romániában erősödnek a demokratikus erők, úgy erősödik fel a kisebbségben a mozaikos nemzeteszme gondolata. A vajdasági magyar kisebbség az egyik helyzetből a másikba kényszerült. A rendszerváltás előtt, túlzásaival együtt a Vajdaságban volt a legerősebb mozaikos magyarságeszme, viszont a jugoszláv etnikai háború idején és után kivételesen termékeny talajra talált a centrum-periféria viszony vállalása is. A rendszerváltás utáni első Miloševič-féle autokrata rendszerben a kisebbség - így is mondható - vészhelyzetbe került. Beindult az intézmények romosodása, felgyorsult az elvándorlás, megtorpant az addig igen élénk modernizációs folyamat. A mozaikos rendszer feledésre ítéltetett. A háborús veszély elmúltával, ugyan „finomodott” az elnyomás, a durva retorziók elmaradtak, de az autokrata rendszer, a nemzetállam-építés gondolata cseppet sem hagyott alább. Bár a két ország kormánya közötti jó viszony fellendült, a hétköznapi életben viszont a Tito-rendszer idején szerzett jogok zsugorodtak, az elvándorlás pedig tovább gyorsult. Külön gondot jelent, hogy főleg a fiatalok és a magas szakképzettségűek távoznak, ami döntő mértékben lassítja a vajdasági magyarság modernitásba való bekapcsolódásának az esélyeit. Az elöregedő közösség egyre kevesebbet foglalkozik a jövő víziójával. Több fiatal kutató felhívta a figyelmet arra, hogy a kisebbségi kultúra és közélet lélegeztetőgéppel Budapestre van csatolna, a közösség egyre inkább szigetszerűen működik. A magyar anyagi támogatás tényleg életmentő, nélküle a kisebbségi intézményhálózat tetszhalott állapotba került volna, a vajdasági kulturális intézmények vezetői minden évben szorongva figyelik, hogy a budapesti központ biztosítja-e a működésüket.
A centrum mágneses erővel hat a perifériára, s miközben a periférián egyre inkább hangsúlyozzák a nemzeti elkötelezettséget, a térség magyar szempontból kiürül.