Előfizetés

Covid-19, avagy: pillangó, denevér?

Kenessei András
Publikálás dátuma
2020.09.12. 19:45

Fotó: MLADEN ANTONOV / AFP
Triptichon (3.)
Itt a második hullám. Mostanában vezető helyen látható-hallható-olvasható a médiában, a közbeszédben, a magánbeszélgetésekben, akár szenvedői, akár szemlélői vagyunk. Mindenki érintett, ha akarja, ha nem. Befolyásolja köznapi életünket, magán- és köztevékenységünket, rövid- és hosszútávú terveinket, munka- és pihenőidőnket, gyermekeink-unokáink jövőjét. Pontosabban nem a koronavírus (mint azt korában leszögeztem), hanem a fertőzést megelőző óvintézkedéseink – ezeknek erős hatásuk van a gazdasági életre. Persze nem olyan egyszerű ez, semmint hogy néhány mondattal, egy-két magvas megállapítással a helyére tegyük (ha lehet egyáltalán). Mindenesetre idemásolnám a Triptichon első részéből azt a grafikont, amely az egy hónappal ezelőtti közlésnél ma sokkal időszerűbb. Az 1918-19-es világjárvány, a spanyolnátha-járvány angliai lefutását illusztrálja. Egy hónapja úgy szólt a hozzá fűzött magyarázat, hogy feltételezhetően a spanyolnátha-járvány száz évvel ezelőtti fel-és lefutása lehet a magyarázata annak: miért figyelmeztettek a szakemberek minket arra, hogy lesz még fejfájásunk (egyenes és átvitt értelemben egyaránt). S ha most újból ránézünk a grafikonra, egyúttal mellétesszük a friss fertőzési- és halálozási adatokat, akkor a grafikonon látható erőteljesebb emelkedésű, számadatait tekintve jóval nagyobb felfutás több mint elgondolkoztató.
Az első oldalszárnyban szó esett arról is, hogy az óvintézkedések következtében bajba került gazdasági élet nem minden szegmensében volt egyforma a visszaesés. A szolgáltatások, az utazások, a szabadidő-eltöltések sokkal jobban megsínylették, mint a termelő ágazatok általában, bár ezekben is voltak/vannak erősebben és enyhébben visszaesett, majd valamennyire feltámadt iparágak. Érdekes volt megfigyelni, hogy az alapvető életfeltételek fenntartásához szükséges termékek előállításában érdekelt ágazatok (mezőgazdaság, élelmiszeripar, élelmiszer- és napi fogyasztási cikk-kiskereskedelem, valamint az ehhez kapcsolódó nagyker, szállítás-közlekedés) az első sokk után lassan-fokozatosan helyreálltak, alkalmasint nem száz százalékra, de a szükségleteknek többnyire megfelelően. A tőzsdék is megrendültek, de váratlan gyorsasággal helyreálltak és újból felfelé tartottak (erről még lesz szó). Az emberek – már ahol lehetett – bezárkóztak, de még előtte felvásároltak mindent, amihez csak hozzáfértek (háborús pszichózis), még olyan, úgynevezett jóléti államokban is, amelyekben legfeljebb már csak a nyugdíjas nagyszülők emlékezhettek arra, hogy mi volt a háború idején. A személyszállításra szakosodott helyi és helyközi közlekedés (főként a légi forgalom) teljesen leállt, vagy üres kocsikkal működött és a városok utcái kiürültek, ugyanakkor a levegő tisztább lett, a boltok, éttermek, presszók, kocsmák bezártak, vagy rövidebb ideig voltak nyitva. A később készült statisztikák egyértelműen arról szóltak, hogy a sűrűbben lakott helyek (városok) erősebben fertőződtek, míg a gyérebben lakottak (falvak, tanyák) kevésbé. Ezt mutatja egyebek közt a Johns Hopkins Egyetem térképe is. Az USA és Kanada egymás mellett, vagy az európai Oroszország és Szibéria. 
A koronavírus meglehetősen sok rosszat tett a Világfaluval, egy jó dolgot azonban ne vitassunk el tőle: ráirányította figyelmünket hiányosságainkra, pazarlásainkra, értelmetlenül túlhajszolt életvitelünkre, túlköltekezéseinkre és tragikusan elhanyagolt kötelességeinkre. Személyre lebontva mindannyiunkra, makroméretben a társadalmak egészére, az államokra, a kormányokra. Ha végigtekintünk az emberiség történelmén, azt látjuk, hogy elődeink az általánosan jelentkező problémákat megpróbálták a maguk módján megoldani, de tény, hogy ötezer, ötszáz, vagy akár ötven évvel ezelőtt a kínai problémáknak néha még a híre sem jutott el távolabbi régiókba, földrészekre, nemhogy hatással lett volna az ott élő emberek életére. Most meg…, hiszen tudjuk: azelőtt a pillangó Tokióban, most meg a denevér Vuhanban. Ma már ezt a Világfalut, amelyben élünk, behálózza a kapitalizmus. Akárcsak a koronavírus. Elterjedtsége és kiterjedése talán erőssé teszi, de sérülékennyé mindenképpen. Mármint a kapitalizmust. Ezért van szükség időnként valamiféle változásra, változtatásra. Az illúziókedvelők még reformban is gondolkodnak. Hadd említsek néhányat e tündérmesékből: emberarcú kapitalizmus; szabályozott kapitalizmus. Országonként és népenként a legalkalmasabb kapitalizmus. Folytassam, ha kinevettük magunkat? Nemhogy manapság (amikor azért az etika és a humánom a korábbi évszázadokhoz képest sokkal erősebben átszövi a társadalmakat és a magukat demokratikusnak valló országokat), de az emberiség egész történelmében mikor voltak a társadalmak, országok, birodalmak, uralkodók humánusak és etikusak? Na és most? Mindazok, akiknek valamilyen hatásuk van arra, hogy a kapitalizmus egyre jelentősebb válságait elkerüljük, egyáltalán nem reformokban gondolkoznak. Látják ugyanis, hogy az a vágány, amelyen egyre gyorsabban robogunk valamilyen jövő felé, alapvetően nem megy jó irányba. Ezt pontosan jelzik a gazdasági-pénzügyi válságok. Apró változtatásokat javasolnak és tesznek, de eszük ágában sincs semmiféle reformot elkövetni. A reform ugyanis azt jelentené, hogy azt a közel 200 vagonból álló szerelvényt, amelyre mindannyian (a Világfalu összes országa) felpakoltuk magunkat, egy másik vágányra kellene átrakni, amelyet úgy és akkor építenénk meg, miközben ezen a vágányon robogunk (mert megállni nem lehet!) – szóval ilyesmit magunktól soha nem tennénk. Talán még akkor sem teszünk, amikor valamilyen külső hatás parancsolna (vagy inkább tanácsolna) megállást, esetleg lassítást. Mondjuk a koronavírus. Méghogy megállni? Vagy lassítani? Hiszen a problémamegoldások pontosan a fordítottjáról szólnak. Azóta, hogy Nixon elnök – és nyomában a többi ország – búcsút intett a Bretton Woods-i egyezménynek, a világkapitalizmus folyamatosan csak előre menekül. A jegybankok hihetetlen mennyiségű pénzt nyomtatnak (mellesleg egy papír százdolláros előállítása olcsóbb, mint egy ötcentes fémpénzé), arról nem szólva, hogy a bankjegyek is megszűnőfélben vannak. Ma már csak elektronikus jel van hitel- és bankkártyáinkon, okostelefonunkban. A papírpénz meg a párnacihánkban. Az államok és kormányok egyre nagyobb hitelfelvevők (hogy csak egyetlen példát említsek: az USA kongresszusa évről évre megemeli az állam eladósodottságának felső határát), mert az állam hiteles adós. No persze, nem mindegyik. Az államok és kormányok azonban nemcsak magukkal jótékonykodnak, hanem az állampolgáraikkal is. A 2008-09-es válság után jelentősen megnövekedett (az úgynevezett fejlett világban, melynek az alfeléhez mi, magyarok is odatartozunk) az elkölthető pénzmennyiség. Bizonyára mindenki észrevette, hogy milyen hihetetlen mértékben megugrott a szabadidő eltöltésének (és a pénz elköltésének) a mértéke. Turizmus, utazások, vendéglátás, szolgáltatások. Érdemes volt költeni a pénzt, mert a bank alig (vagy egyáltalán nem) fizetett kamatot, a tőzsdék ugyan meredek bikafutamot teljesítettek, de a tőzsdei befektetés mindig is kockázatosnak minősült és esetleg nem akkor lett a virtuális haszonból valódi pénzem, amikor lakást, új kocsit, tengerentúli utat akartam venni. 
A dolog nyitja nem más, mint az az objektív statisztikai adaton alapuló felismerés, miszerint a GDP egyre nagyobb részét az állampolgárok költései teszik ki. Nem az ipari termelés, nem a mezőgazdaság (hol vagyunk már attól?!), még csak nem is a szolgáltatások egyre jobban növekvő aránya, hanem az emberek vásárlásai. Az évtizedekkel korábban megjelent fogalom – a fogyasztói társadalom – most nyert igazán értelmet és tartalmat. A fogyasztó lett az állam fenntartója. Sőt: a kapitalizmusé. Ennek a folyamatnak az oldalvizén beúszott a tudományos-technikai csúcsteljesítményekkel megalkotott műszaki cikkek sora (autó, konyhai gépek, számítógép, okostelefon, stb.), minden szupermodern, a legszuperebb azonban az a tulajdonsága, hogy pontosan a garanciaidő végén megy tönkre, javítása viszont majdnem annyiba került, mint egy még újabb szupermodern akármi. Költsük addig a pénzünket, amíg van. Hogy hazai vizekbe is csobbanjunk egyet, itt van a Budapesti Értéktőzsde teljesítménye. Emlékszem, 2000 elején milyen örömujjongás volt (szakmai körökben épp úgy, mint a kisbefektetők közt), amikor a hazai tőzsde mérőszáma, a BUX, eljutott a 10 000 pontra – és feljebb. Másfél évtizeddel később – miután kipihente 2008-09-et – a kétszeresén is túljutott, a grafikon alsó sávjában látható a forgalom mértéke. Majd túlszáguldott a 44 000 ponton is, aztán jött a covid-19, befektetői válaszként pedig a V bal szára (vagy ez inkább egy L-szár?). De gyorsan összekapta magát, hogy megmutassa, mit tud. Vagy amíg nem kopogtat újra a koronavírus. Amely rányithatja szemünket arra, hogy az állam mit tesz és hogyan. Ugyanis adó formájában adjuk oda a pénzünk meghatározott részét, hogy tisztességesen működtesse (mi több: fejlessze, gyarapítsa) a közbiztonságot, az egészségügyet, a kultúrát, a művészetet, a sportot, és teljesítse még ezer más feladatát. És most mit is látunk? Az ipari termelés stagnál, a mezőgazdaság ezer bajjal küzd, a hétköznapi vásárlások (élelmiszer, cipő, ruha, háztartási tárgyak, stb.), a szolgáltatások, az utazások, a nyaralások száma és összegszerűsége meredeken esett. Na és a tőzsde? Az összes tőzsde? Rövid, néhány hetes komolyabb zuhanást produkáltak, aztán magukhoz tértek, és ha a korábbi csúcsokat még nem érték is el, de igazán nem állnak rosszul. Lehet, hogy ide futott a máshol mostanában el nem költött pénz? Nem volna másutt jobb helyen? Nem látjuk, hogy a spekuláció egyre jobban elszakad a valós értékektől? A felhasználható és szükséges termékektől? Az élettől? Van elképzelésünk, hogy mi történik, ha a következő covid-19 hulláma olyat csap oda nekünk ebben a ketrecharcban, ami igazi KO lesz és kiszámíthatatlanná válik, hogy mikor térünk magunkhoz? Az mostanra már világos, hogy a járvány elleni küzdelem és a gazdaság erősítése olyan, mintha ez a két megoldandó probléma egy játszótéri mérleghinta két végén ülne. Nyilvánvaló, hogy ha az egyik emelkedik, a másik süllyed. Az első részben írtam kicsit bővebben arról, hogy az emberek egészségének megóvása és a gazdasági élet erősítése egymás ellen ható tényezők. Ebben a szinte lehetetlen helyzetben kellene megoldást találni. Jacinda Kate Laurell Ardern, Új-Zéland miniszterelnök asszonya szeret rajzolni. Friss hír, hogy egyik grafikája (címe: A politikai ciklus) 2020. augusztus elején elkelt a szigetország legnagyobb aukciósházának (TradeMe) árverésén. Többszörös áron, mint a korábbi rajzai. Talán azért is, mert mint minden művészetben: az alkotás és a cím szoros egységben egymással (meg persze a közönséggel) pontosan kifejezi a lényeget. Látjuk a kezdőpontot? A végpontot is? Akkor azt is látjuk, hogy alulról felfelé, vagy felülről lefelé tart? Nos, ez a rajz tavaly készült. Ám idén is érvényes és nem csak a politikára. És nem csak a gazdaságra. És nemcsak idén. Nos? Pillangó, vagy denevér?

Nyomozunk

Tódor János
Publikálás dátuma
2020.09.12. 18:18
Baracskai Börtön és Fogház, Annamajor, Zölség és Gyümölcs Feldolgozó Üzem 1985-ben
Fotó: Urbán Tamás / Fortepan
1985-től 1987-ig nevelőtisztként dolgoztam az ország akkori legmodernebb büntetés-végrehajtási intézetében, a Baracskai Fogház-és Börtönben, amit a börtönszleng Bahamáknak nevezett. Az 1989-ben elkészült kéziratra a Közgazdasági- és Jogi Könyvkiadó kötött velem szerződést, ám a lektorok egyike a kiadást csak abban az esetben javasolta, ha beszerzem a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának engedélyét. Erre körülbelül annyi esélyem volt, mint a tevének átmenni a tű fokán, hiszen az írás feketén-fehéren leleplezni igyekezett a szocialista kirakatbörtönben megtapasztalt manipulált, irreális és velejéig korrupt rezsimet. A könyv akkor nem jelent meg, ám részletei napvilágot láttak a Mozgó Világban, az Új Tükörben és a Forrásban, majd az Aluljárók népe című válogatott szociográfia kötetemben (Árgus Kiadó, 2004.). A teljes regény, melynek egy részletét közöljük, Börtönhakni címmel a napokban jelenik meg a Dodeskaden Kiadónál.

A parancsnoki épülethez érve elköszönök elöljáróimtól, s a Ritznek becézett munkásszállás felé veszem az irányt, amikor a parancsnok-helyettes hangja megállít. – Hát te, hová mész? Nem de bár még szolgálatban vagy? – Alezredes elvtárs, hétig tartott a szolim, most pedig háromnegyed nyolc van. – Sebaj, kijössz velünk Vastanyára! A kirándulás híre nemcsak engem ér meglepetésként. Keoma hadnagy, a főnevelő is értetlenül ráncolja a homlokát, s amikor az Öreg ales máshova figyel, égre mereszti tekintetét. Amíg az alezredes az őrszobán sertepertél, főnököm meginvitál néhány lépésre lévő szolgálati lakásába. Miközben a literes üvegből kitölti a méregerős kisüstit, dohogva magyaráz. – Nincs nyugtom az Öregtől. Két napja az éjszaka kellős közepén keltett föl, s cipelt magával őrséget ellenőrizni. Fogalmam sincs, hogy most is mi jutott eszébe... Gyorsan bekapjuk a lélekmelegítőt, mert odakint az ales már túráztatja a Barkast. Egy darabig Roboz, a szabálysértő szeráj felé autózunk, majd azt elhagyva jobbra kanyarodunk a szántóföldbe ékelt bitumenes úton. Az Öreg mögötti ülésen előrehajolva, üres aggyal bámulom a reflektor semmibe bukdácsoló csóváját. Már régen nem izgat, hogy hova és miért. Ha rangidős elöljáróm azt parancsolja, hogy építsek vele homokvárat, hát azt teszem. Ha meg netán dobozolni támadna kedve, hát vágnám és hajtogatnám a kartont. Végtére is egyéb kötelmeimnek sem látom több értelmét, mint ennek a késő esti kocsikázásnak a sertéstelep felé. A főnevelőt is cserben hagyni látszik perpetuum mobile szolgálatkészsége. Durcás képet vág, sőt olykor mintha el is bóbiskolna. Egyedül a fegyencgyarmatra exportált hadbíró rendíthetetlen ebben a cél nélküli buzgalomban, amit ellenőrzésnek nevez. Mint éhezőnek a falat kenyérre, az alezredesnek úgy van szüksége a feladatra. Lényegtelen annak értelme és nagyságrendje. – Amióta leesett a lóról, kifogyhatatlan az ötletekből – súgja hátra fordulva a morózus Keoma. Főnevelőnk Tesó zászlós Bahamák-szerte emlékezetes kiszólására céloz. Nevelői csapatunk mókamestere egy kispályás focimeccset követő szalonnasütéssel egybekötött iszogatás közben fordult oda az Öreghez, aki félpiásan is nevelési koncepcióját vezette elő, miközben botjáról már régen a tűzbe esett a szalonnája: - Inkább azt mesélje el alezredes elvtárs, amikor leesett a lóról… – Benézünk a Pesseire, mert úgy látom a zsiványok égve hagyták a villanyt – mondja, mintegy magának a parancsnok első helyettese, és balra tekeri a kormányt. Fehérre meszelt épületen állapodik meg a reflektor. Az autóból kiugorva homokban taposunk. Fejünk fölött négyembernyi faépítmény. – Na, mit szólsz a székely kapuhoz? – mutat fölfelé az elöljáró. – Ejha! – leplezem szörnyülködésemet a monstrum láttán, amelyet éjt nappallá téve fúrt és faragott négy ügyes kezű elítélt. A Pessei-tanya eddig csak képzeletemben élt, ilyen hát a valóságban. Ide vonul vissza egy-egy kimerítő börtönvizit után vendégeivel a parancsnok, itt rendezik április negyedikén, fegyveres erők napján és november hetedikén az ünnepi birkavacsorákat. Közember legfeljebb csak akkor juthat el a Pesseire, ha kitüntetést kap, s a parancsnok meghívja a lakomára. A legeslegmegbízhatóbb elítéltek szolgálnak fel e jeles alkalmakkor, de az is előfordul, hogy a testület hölgy tagjait fogják be a pincéri feladatokra. Az igazságügy és a büntetés-végrehajtás prominens tisztviselőitől a megyei vezetőkön át a katonai ügyészekig sokan megfordultak már itt egy-egy munkaebédre-vacsorára. Ha a magas vendég úgy kívánja, a parancsnok homokfutót bocsát rendelkezésére, hogy teljes legyen a tanyasi romantika. Aligha vitás, hogy ez a szerény kis házikó egyik legfontosabb és legértékesebb darabja a parancsnoki hitbizománynak. Amíg elöljárónk kisdolgát végzi a Barkas mögött, érdeklődve járom körbe az épületet. Odabent ég a villany, a falakon állatbőrök, agancsok, a nehéz tölgyfa asztalok T-alakban összetolva, hogy minél jobb legyen a helykihasználás. Belesve, még él bennem a remény, hogy egyszer talán majd én is... – Gyere, komám, mert az Öreg már türelmetlen. Csak tudnám mi a lófasznak megyünk ki a disznókhoz – riadóztat főnököm. Az alezredes nem találja a rükvercet, ezért aztán a székely kaput nagy ívben megkerülve folytatjuk utunkat. Hatalmas, kibicsaklott betonkockákon zötykölődünk, míg végre leparkol . A biztonsági felelős, kopasz, elálló fülű emberke nyitja az ajtót, gumicsizmás sarkait összeveri, úgy jelenti az alezredes úrnak, hogy szolgálati ideje alatt rendkívüli eseményt nem észlelt. Olyannyira zavarban van, hogy földre ejti az elemlámpát. Az irodaépület előtti tornácfeljárónál lavór, alatta a lépcső vonalában arasznyi mély betonvályú, amilyet a strandmedencék lejáróinál látni. Koszosan csillog az elemlámpa fényében a fertőtlenítő folyadék. Oldalról kerüljük ki, de így is orromba tolakszik a szúrós, kaparós szaga. Havonta két-három alkalommal szoktam előfordulni Vastanyán, hogy a disznókat gondozó elítéltjeimet ellenőrizzem. A sertéstelep állandóan legyeket hessegető vezetője soha nem fogy ki a panaszból, folyton azt bizonygatja, hogy ilyen munkaerővel, amilyet ő kap, képtelenség hozni a tervet. Szó, mi szó, munkaelosztáskor a legegyszerűbb, többségükben analfabéta emberek jutnak neki. Ezért is lepődtem meg, amikor néhány napja azzal hívott föl, hogy „azt a balfasz Költőt” többet ne engedjem ki ide. Költőt közszeméremsértés miatt hat hónapra utalták be a Bahamákra, mert egy amatőr színjátszó csoport rendezőjeként közerkölcsbe ütköző, egyeseket megbotránkoztató módon vitte színre Ezra Pound Cantóját. A dunántúli magán-vendégfogadóban előadott produkció azonban csak utolsó csepp volt a pohárban, legalábbis ezt sejtették az üggyel foglalkozó hazai és nyugati sajtó megnyilatkozások. Az Írószövetség ügyvédje védte Költőt, aki befogadása után rögtön az operatív tiszthez ment panaszra, s azzal fenyegetőzött, ha nem kap képességeinek megfelelő munkát, a Nemzetközi Amnesztia Bizottsághoz fordul. Valószínűleg túlzott magabiztosságának köszönhette, hogy addigi raktárosi állásából egyik napról a másikra a hízók között találta magát. Költő, aki napirendi pontja volt az akkoriban Budapesten megtartott Európai Kulturális Fórumnak is, mint a megcsúfolt művész-szabadság jelképe könyörgött, hogy mentsem ki a négylábúak közül. Nem is annyira a trágyalapátolás és a bűz zavarta, sokkal inkább attól borult ki, hogy primitív társai szadista módon ütötték-verték szerencsétlen állatokat. – Képzeld el – mesélte az elképedt telepvezető –, ez a fasz ott áll térdig a trágyalében, és sír, mint egy szopós malac. Amikor kérdem, hogy mi baja van, azt mondja, hogy öngyilkos lesz, ha nem rakjátok el innen. Miközben próbálom elképzelni, mit is érezhetett a sanyargatott malacok sivalkodását nap mint nap elviselni kénytelen művész, aki esténként Dosztojevszkij holtak házak-béli feljegyzéseit olvasgatta, a fekáliát kerülgetve menetelünk a sertések birodalmában. Költőnek később megkegyelmezett a parancsnok, s a mosodába helyezte írnoknak. Minden-mindegy alapon tartom a lépést az Öreggel, aki a biztonsági felelős kezéből kiragadja a lámpát, s csizmáját sem kímélve gázol át tócsákon, dagonyákon. A főnevelő messze lemarad tőlünk, s orrát befogva, undorkodó képpel oldalaz el a trágyadombok mellett. Az ales néha megáll, hátrapillant, s fejcsóválva állapítja meg, hogy ezen a Pistán bizony nem látszik, hogy nem is olyan régen még paraszt volt. Az elítélt, aki az előbb még jópofáskodásokat is megengedve magának trécselt a parancsnok-helyettes úrral, megvitatva a hizlalás csínját-bínját, biztosítva őt, hogy az alezredesi hízó decemberre megérik a bökőre, nos most ő is nyakát behúzva sunyít, mint aki veszélyt szimatol. – Túl kényes az orrod, testvér – heherészik az elöljáró, amikor az egyik ól tövében bevárjuk Keomát. – Nem embernek való ez a bűz, alezredes elvtárs – válaszol amaz. Odabent kondányi jószág szuszog, horkant, röfög. Megannyi álomtól letaglózott, oldalán fekvő rózsaszín-szőkén világító röfi. – Látja, ales elvtárs, már a disznók is alszanak, csak mi bóklászunk ebben a sötétben – szól az odatámasztott létrán fölfelé lépkedő (a szó szoros értelmében) elöljárónk után duzzogó főnököm. Amíg mindannyian felérünk, az elítélt két kézzel fogja a lajtorját, aztán ő is utánunk mászik. Botorkálva, egymásnak ütközve tapogatózunk a padlás poros sötétjében. Az ales a lámpával utat nyitva magának, már a túlsó zugban matat. Elszakadva tőlünk, magányos guberálóként kotorászik az egymásra hányt gerendák, rozsdás bojlerek, darálók, vashuzalok között. Mozdulatlanul kushadunk, dermedten figyelve az önmaga köré zsebfénnyi glóriát vonó, mániákus megszállottsággal kutató Öreg szürkéskék sziluettjét. Órák vagy csupán percek telnek így el? Egyre megy. Jól tudjuk, hogy most egyedül a pékáhánk kielégíthetetlen nyomozó szenvedélye szabhat csak határt az időnek. Hazafelé alig esik szó köztünk. Keoma hadnagynál kunsági homoki borral kísérjük le a pálinkát, unalomig szajkózva társas együttléteink bejáratott közhelyeit. Az Öreg áll föl először, ideje nyugovóra térni. Kezet fognak a főnevelővel, amikor az restelkedve, somolyogva kérdezi: – Alezredes elvtárs, árulja már el, mit kerestünk? Az elöljáró, mint aki nem biztos benne, hogy jól hallotta-e a kérdést, csodálkozva néz főnökömre, aztán lenyomva a kilincset, foghegyről böki oda: – Hát nem mindegy az nektek!

(A kötet bemutatója szeptember 15-én, kedden 18 órakor lesz a KuglerArt Szalonban. Budapest, Sütő utca 2.)

Papp Sándor Zsigmond: Gyí, lovagom, gyí!

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.09.12. 16:19

Fotó: Dmytro Zinkevych / Shutterstock
Most még nagy vagyok a szemében és erős. Most még fel tudom emelni. Már nem sokáig, hatéves, egyre nyurgább, egyre nehezebb, közeledik az a pillanat, amikor a fizika vagy inkább az anatómia törvényeinek (bezzeg ezek nem öregednek!) engedelmeskedve már nem tudok engedni a sok légyszi, légyszinek. Egyre észszerűbbek lesznek az érveim: már nagy kisfiú vagy; te sokkal gyorsabban elérsz oda gyalog; nézd, már őt sem viszik a nyakukban a szülei! Azt hiszem, az apaságom is azzal vette kezdetét, hogy egy nap a fejem fölé emeltem, és ő gyöngyözve felkacagott. Még csak két- vagy hároméves lehetett, síró, gügyögő vekni, kifürkészhetetlen tekintet, tőlem kissé még idegen test. Emlékszem a félelmeimre is, amikor belegondoltam, hogy milyen megoldhatatlan feladatok várnak rám nevelőapaként. Mintha készületlenül toporognék a matekóra előtti szünetben, mert nem néztem át a képleteket. Mit fogok majd csinálni? Hiszen én nem értek ehhez! Nem tudom, milyen kötés keletkezik ilyenkor, mi pereg végig az idegpályákon, de akkor eldőlt: én, az erős vigyázni fogok rá, a gyengére, mert hozzám tartozik. Talán így tudnám leírni, ilyen esetlenül, de bennem úgy hangzott akkor, mint egy eskü. Ráadásul azon kivételes eskük egyike, amelyikben nincs pátosz, és biztos, hogy meg fogom tartani. De nem csak bennem, Duskában is ezzel dőlhetett el a dolog. Az igazi apától ezt már nem kaphatta meg (megint csak fizika és anatómia), én így e tekintetben utcahossznyi előnnyel indultam. Emelgettem, nyakba vettem, lóként nyargalásztam a francia utcákon, miközben ő harsogva kiálthatta, hogy: „Gyí, lovagom, gyí!” (Hogy miként lett a lóból lovag, aki elméletileg ő lett volna, aki a nyakamban ül, ma már kibogozhatatlan.) És mindmáig, főként ha rázza a hideg a strandon vagy fáj a pocakja, szeret begubózni az ölembe, visszatérni a várba, a biztonságba, mert ott elengedheti magát, megélheti önnön törékenységét. Én meg erősnek és szilajnak érzem magam, hétköznapi terminátornak, aki felveszi a harcot a baktériumok és a gyomorrontás ellen, meleget ad. Csak hát az idő… Az nem nekem dolgozik. Tudom, milyen furcsa érzés volt megélni, hogy hozzáerősödtem az apámhoz. Persze gyerekként folyton legyőztem birkózásban, gyömöszölésben. Ő is, ahogy most én Dusit, mindig engedett győzni, mindig ő mondta ki először, ahogy én is, hogy: „Megadom magam! Megadom magam!” Aztán kiegyenlítődtek a viszonyok, már eszünk ágában sem volt birkózni. Én sokáig ragaszkodtam ahhoz az érzéshez, hogy ő az erősebb, okosabb és bölcsebb. Aztán világossá vált, hogy ez az idill sem tarthat örökké. Az egyik nyáron, amikor többen otthagytuk az egyik erdélyi hetilap szerkesztőségét, és munkanélküli lettem, fel kellett adnom a vári albérletemet, és kényszerből hazaköltöztem. Át kellett gondolnom, hogy merre tovább. Akkor már vagy hat-hét éve nem laktam otthon, kialakult a saját életem, ritmusom, rigolyáim. Ő viszont talán ott folytatta volna, ahol elváláskor, érettségi táján abbahagytuk: medert adni az életemnek. Mert ez az apák dolga. De már nem lehetett. Két bika feszült egymásnak egy csárdában. Szinte mindennapossá váltak a konfliktusok. Apám ki is jelentette anyámnak, hogy vagy ő költözik el, vagy én. Aztán bejutottam Kolozsvárra a filozófia szakra, s megint elköltözhettem. Hosszú évekig megint gyerek lehettem a távolban. Aztán egy nap megint megváltozott minden. Már a kórházból hívott fel, egy-két nappal lehetett a műtét előtt, talán ha egy percet beszéltünk. Én próbáltam úgy beszélni az egészről, mintha semmiség lenne, mintha nem is a hasi aortájából kellene kimetszeni egy darab eret, hogy valami mással, erősebbel pótolják. Mintha csak foghúzás lenne az egész. A beszélgetés végén elsírta magát, de gyorsan letette, mielőtt nyilvánvalóvá vált volna, hogy elérzékenyült. Döbbenten tettem le a telefont. Hirtelen egyedül maradtam az ellenséges külvilággal szemben, amely már nem a megszokott rendje szerint működik. Ugyanez történt, amikor utoljára beszélt anyámmal, közvetlenül a beavatkozás előtt, már arra várt, hogy betolják a műtőbe, de akkor anyámnak meg kellett ígérnie, hogy egy szót sem szól nekem erről. Nem akarta, hogy megtudjam: immár ő is gyenge. Visszavonhatatlanul. És ha ő az, akkor már nem tudja megadni nekem azt, ami jár. Amit meg kell adnia amíg él. Az erős apát. A gyermekkor halvány visszfényét. Nem akart egyedül hagyni a csalódással. Amikor mostanság kissé már erőlködve felemelem Duskát, a sosem-volt, mégis megérkezett unokáját, miközben átfut rajtam a gondolat, hogy hátfájás lesz ebből másnap, akkor úgy képzelem, hogy az ő régi erejét használom. Ami ugyan megakadályozta, hogy nyíltan beszéljünk arról, mi lesz, ha nem sikerül a beavatkozás, esetlenül dadogjunk a halálról, de engem megőrzött gyereknek, hogy pár év múlva szilaj apaként térjek vissza a gyászból. Szóval, még van fél évem, ha sportolok, tán egy egész. Addig még fel tudom emelni, és nem csuklom össze látványosan alatta. Utána más trükkökhöz kell folyamodnom, hogy fenntartsam az illúziót: ő nem erősödik, és én nem gyengülök. Nincs fizika és nincs anatómia. A régi eskü visz minket tovább.