Itt a második hullám.
Mostanában vezető helyen látható-hallható-olvasható a médiában, a közbeszédben, a magánbeszélgetésekben, akár szenvedői, akár szemlélői vagyunk. Mindenki érintett, ha akarja, ha nem. Befolyásolja köznapi életünket, magán- és köztevékenységünket, rövid- és hosszútávú terveinket, munka- és pihenőidőnket, gyermekeink-unokáink jövőjét. Pontosabban nem a koronavírus (mint azt korában leszögeztem), hanem a fertőzést megelőző óvintézkedéseink – ezeknek erős hatásuk van a gazdasági életre. Persze nem olyan egyszerű ez, semmint hogy néhány mondattal, egy-két magvas megállapítással a helyére tegyük (ha lehet egyáltalán).
Mindenesetre idemásolnám a Triptichon első részéből azt a grafikont, amely az egy hónappal ezelőtti közlésnél ma sokkal időszerűbb. Az 1918-19-es világjárvány, a spanyolnátha-járvány angliai lefutását illusztrálja. Egy hónapja úgy szólt a hozzá fűzött magyarázat, hogy feltételezhetően a spanyolnátha-járvány száz évvel ezelőtti fel-és lefutása lehet a magyarázata annak: miért figyelmeztettek a szakemberek minket arra, hogy lesz még fejfájásunk (egyenes és átvitt értelemben egyaránt). S ha most újból ránézünk a grafikonra, egyúttal mellétesszük a friss fertőzési- és halálozási adatokat, akkor a grafikonon látható erőteljesebb emelkedésű, számadatait tekintve jóval nagyobb felfutás több mint elgondolkoztató.
Az első oldalszárnyban szó esett arról is, hogy az óvintézkedések következtében bajba került gazdasági élet nem minden szegmensében volt egyforma a visszaesés. A szolgáltatások, az utazások, a szabadidő-eltöltések sokkal jobban megsínylették, mint a termelő ágazatok általában, bár ezekben is voltak/vannak erősebben és enyhébben visszaesett, majd valamennyire feltámadt iparágak. Érdekes volt megfigyelni, hogy az alapvető életfeltételek fenntartásához szükséges termékek előállításában érdekelt ágazatok (mezőgazdaság, élelmiszeripar, élelmiszer- és napi fogyasztási cikk-kiskereskedelem, valamint az ehhez kapcsolódó nagyker, szállítás-közlekedés) az első sokk után lassan-fokozatosan helyreálltak, alkalmasint nem száz százalékra, de a szükségleteknek többnyire megfelelően.
A tőzsdék is megrendültek, de váratlan gyorsasággal helyreálltak és újból felfelé tartottak (erről még lesz szó). Az emberek – már ahol lehetett – bezárkóztak, de még előtte felvásároltak mindent, amihez csak hozzáfértek (háborús pszichózis), még olyan, úgynevezett jóléti államokban is, amelyekben legfeljebb már csak a nyugdíjas nagyszülők emlékezhettek arra, hogy mi volt a háború idején. A személyszállításra szakosodott helyi és helyközi közlekedés (főként a légi forgalom) teljesen leállt, vagy üres kocsikkal működött és a városok utcái kiürültek, ugyanakkor a levegő tisztább lett, a boltok, éttermek, presszók, kocsmák bezártak, vagy rövidebb ideig voltak nyitva. A később készült statisztikák egyértelműen arról szóltak, hogy a sűrűbben lakott helyek (városok) erősebben fertőződtek, míg a gyérebben lakottak (falvak, tanyák) kevésbé. Ezt mutatja egyebek közt a Johns Hopkins Egyetem térképe is. Az USA és Kanada egymás mellett, vagy az európai Oroszország és Szibéria.
A koronavírus meglehetősen sok rosszat tett a Világfaluval, egy jó dolgot azonban ne vitassunk el tőle: ráirányította figyelmünket hiányosságainkra, pazarlásainkra, értelmetlenül túlhajszolt életvitelünkre, túlköltekezéseinkre és tragikusan elhanyagolt kötelességeinkre. Személyre lebontva mindannyiunkra, makroméretben a társadalmak egészére, az államokra, a kormányokra. Ha végigtekintünk az emberiség történelmén, azt látjuk, hogy elődeink az általánosan jelentkező problémákat megpróbálták a maguk módján megoldani, de tény, hogy ötezer, ötszáz, vagy akár ötven évvel ezelőtt a kínai problémáknak néha még a híre sem jutott el távolabbi régiókba, földrészekre, nemhogy hatással lett volna az ott élő emberek életére. Most meg…, hiszen tudjuk: azelőtt a pillangó Tokióban, most meg a denevér Vuhanban.
Ma már ezt a Világfalut, amelyben élünk, behálózza a kapitalizmus. Akárcsak a koronavírus. Elterjedtsége és kiterjedése talán erőssé teszi, de sérülékennyé mindenképpen. Mármint a kapitalizmust. Ezért van szükség időnként valamiféle változásra, változtatásra. Az illúziókedvelők még reformban is gondolkodnak. Hadd említsek néhányat e tündérmesékből: emberarcú kapitalizmus; szabályozott kapitalizmus. Országonként és népenként a legalkalmasabb kapitalizmus. Folytassam, ha kinevettük magunkat? Nemhogy manapság (amikor azért az etika és a humánom a korábbi évszázadokhoz képest sokkal erősebben átszövi a társadalmakat és a magukat demokratikusnak valló országokat), de az emberiség egész történelmében mikor voltak a társadalmak, országok, birodalmak, uralkodók humánusak és etikusak? Na és most? Mindazok, akiknek valamilyen hatásuk van arra, hogy a kapitalizmus egyre jelentősebb válságait elkerüljük, egyáltalán nem reformokban gondolkoznak. Látják ugyanis, hogy az a vágány, amelyen egyre gyorsabban robogunk valamilyen jövő felé, alapvetően nem megy jó irányba. Ezt pontosan jelzik a gazdasági-pénzügyi válságok. Apró változtatásokat javasolnak és tesznek, de eszük ágában sincs semmiféle reformot elkövetni.
A reform ugyanis azt jelentené, hogy azt a közel 200 vagonból álló szerelvényt, amelyre mindannyian (a Világfalu összes országa) felpakoltuk magunkat, egy másik vágányra kellene átrakni, amelyet úgy és akkor építenénk meg, miközben ezen a vágányon robogunk (mert megállni nem lehet!) – szóval ilyesmit magunktól soha nem tennénk. Talán még akkor sem teszünk, amikor valamilyen külső hatás parancsolna (vagy inkább tanácsolna) megállást, esetleg lassítást. Mondjuk a koronavírus.
Méghogy megállni? Vagy lassítani? Hiszen a problémamegoldások pontosan a fordítottjáról szólnak. Azóta, hogy Nixon elnök – és nyomában a többi ország – búcsút intett a Bretton Woods-i egyezménynek, a világkapitalizmus folyamatosan csak előre menekül. A jegybankok hihetetlen mennyiségű pénzt nyomtatnak (mellesleg egy papír százdolláros előállítása olcsóbb, mint egy ötcentes fémpénzé), arról nem szólva, hogy a bankjegyek is megszűnőfélben vannak. Ma már csak elektronikus jel van hitel- és bankkártyáinkon, okostelefonunkban. A papírpénz meg a párnacihánkban.
Az államok és kormányok egyre nagyobb hitelfelvevők (hogy csak egyetlen példát említsek: az USA kongresszusa évről évre megemeli az állam eladósodottságának felső határát), mert az állam hiteles adós. No persze, nem mindegyik. Az államok és kormányok azonban nemcsak magukkal jótékonykodnak, hanem az állampolgáraikkal is. A 2008-09-es válság után jelentősen megnövekedett (az úgynevezett fejlett világban, melynek az alfeléhez mi, magyarok is odatartozunk) az elkölthető pénzmennyiség. Bizonyára mindenki észrevette, hogy milyen hihetetlen mértékben megugrott a szabadidő eltöltésének (és a pénz elköltésének) a mértéke. Turizmus, utazások, vendéglátás, szolgáltatások. Érdemes volt költeni a pénzt, mert a bank alig (vagy egyáltalán nem) fizetett kamatot, a tőzsdék ugyan meredek bikafutamot teljesítettek, de a tőzsdei befektetés mindig is kockázatosnak minősült és esetleg nem akkor lett a virtuális haszonból valódi pénzem, amikor lakást, új kocsit, tengerentúli utat akartam venni.
A dolog nyitja nem más, mint az az objektív statisztikai adaton alapuló felismerés, miszerint a GDP egyre nagyobb részét az állampolgárok költései teszik ki. Nem az ipari termelés, nem a mezőgazdaság (hol vagyunk már attól?!), még csak nem is a szolgáltatások egyre jobban növekvő aránya, hanem az emberek vásárlásai. Az évtizedekkel korábban megjelent fogalom – a fogyasztói társadalom – most nyert igazán értelmet és tartalmat. A fogyasztó lett az állam fenntartója. Sőt: a kapitalizmusé. Ennek a folyamatnak az oldalvizén beúszott a tudományos-technikai csúcsteljesítményekkel megalkotott műszaki cikkek sora (autó, konyhai gépek, számítógép, okostelefon, stb.), minden szupermodern, a legszuperebb azonban az a tulajdonsága, hogy pontosan a garanciaidő végén megy tönkre, javítása viszont majdnem annyiba került, mint egy még újabb szupermodern akármi. Költsük addig a pénzünket, amíg van.
Hogy hazai vizekbe is csobbanjunk egyet, itt van a Budapesti Értéktőzsde teljesítménye. Emlékszem, 2000 elején milyen örömujjongás volt (szakmai körökben épp úgy, mint a kisbefektetők közt), amikor a hazai tőzsde mérőszáma, a BUX, eljutott a 10 000 pontra – és feljebb. Másfél évtizeddel később – miután kipihente 2008-09-et – a kétszeresén is túljutott, a grafikon alsó sávjában látható a forgalom mértéke. Majd túlszáguldott a 44 000 ponton is, aztán jött a covid-19, befektetői válaszként pedig a V bal szára (vagy ez inkább egy L-szár?). De gyorsan összekapta magát, hogy megmutassa, mit tud.
Vagy amíg nem kopogtat újra a koronavírus. Amely rányithatja szemünket arra, hogy az állam mit tesz és hogyan. Ugyanis adó formájában adjuk oda a pénzünk meghatározott részét, hogy tisztességesen működtesse (mi több: fejlessze, gyarapítsa) a közbiztonságot, az egészségügyet, a kultúrát, a művészetet, a sportot, és teljesítse még ezer más feladatát.
És most mit is látunk? Az ipari termelés stagnál, a mezőgazdaság ezer bajjal küzd, a hétköznapi vásárlások (élelmiszer, cipő, ruha, háztartási tárgyak, stb.), a szolgáltatások, az utazások, a nyaralások száma és összegszerűsége meredeken esett. Na és a tőzsde? Az összes tőzsde? Rövid, néhány hetes komolyabb zuhanást produkáltak, aztán magukhoz tértek, és ha a korábbi csúcsokat még nem érték is el, de igazán nem állnak rosszul. Lehet, hogy ide futott a máshol mostanában el nem költött pénz? Nem volna másutt jobb helyen? Nem látjuk, hogy a spekuláció egyre jobban elszakad a valós értékektől? A felhasználható és szükséges termékektől? Az élettől? Van elképzelésünk, hogy mi történik, ha a következő covid-19 hulláma olyat csap oda nekünk ebben a ketrecharcban, ami igazi KO lesz és kiszámíthatatlanná válik, hogy mikor térünk magunkhoz?
Az mostanra már világos, hogy a járvány elleni küzdelem és a gazdaság erősítése olyan, mintha ez a két megoldandó probléma egy játszótéri mérleghinta két végén ülne. Nyilvánvaló, hogy ha az egyik emelkedik, a másik süllyed. Az első részben írtam kicsit bővebben arról, hogy az emberek egészségének megóvása és a gazdasági élet erősítése egymás ellen ható tényezők. Ebben a szinte lehetetlen helyzetben kellene megoldást találni.
Jacinda Kate Laurell Ardern, Új-Zéland miniszterelnök asszonya szeret rajzolni. Friss hír, hogy egyik grafikája (címe: A politikai ciklus) 2020. augusztus elején elkelt a szigetország legnagyobb aukciósházának (TradeMe) árverésén. Többszörös áron, mint a korábbi rajzai. Talán azért is, mert mint minden művészetben: az alkotás és a cím szoros egységben egymással (meg persze a közönséggel) pontosan kifejezi a lényeget. Látjuk a kezdőpontot? A végpontot is? Akkor azt is látjuk, hogy alulról felfelé, vagy felülről lefelé tart? Nos, ez a rajz tavaly készült. Ám idén is érvényes és nem csak a politikára. És nem csak a gazdaságra. És nemcsak idén. Nos? Pillangó, vagy denevér?
