Nyomozunk

1985-től 1987-ig nevelőtisztként dolgoztam az ország akkori legmodernebb büntetés-végrehajtási intézetében, a Baracskai Fogház-és Börtönben, amit a börtönszleng Bahamáknak nevezett. Az 1989-ben elkészült kéziratra a Közgazdasági- és Jogi Könyvkiadó kötött velem szerződést, ám a lektorok egyike a kiadást csak abban az esetben javasolta, ha beszerzem a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának engedélyét. Erre körülbelül annyi esélyem volt, mint a tevének átmenni a tű fokán, hiszen az írás feketén-fehéren leleplezni igyekezett a szocialista kirakatbörtönben megtapasztalt manipulált, irreális és velejéig korrupt rezsimet. A könyv akkor nem jelent meg, ám részletei napvilágot láttak a Mozgó Világban, az Új Tükörben és a Forrásban, majd az Aluljárók népe című válogatott szociográfia kötetemben (Árgus Kiadó, 2004.). A teljes regény, melynek egy részletét közöljük, Börtönhakni címmel a napokban jelenik meg a Dodeskaden Kiadónál.

A parancsnoki épülethez érve elköszönök elöljáróimtól, s a Ritznek becézett munkásszállás felé veszem az irányt, amikor a parancsnok-helyettes hangja megállít.

– Hát te, hová mész? Nem de bár még szolgálatban vagy?

– Alezredes elvtárs, hétig tartott a szolim, most pedig háromnegyed nyolc van.

– Sebaj, kijössz velünk Vastanyára!

A kirándulás híre nemcsak engem ér meglepetésként. Keoma hadnagy, a főnevelő is értetlenül ráncolja a homlokát, s amikor az Öreg ales máshova figyel, égre mereszti tekintetét. Amíg az alezredes az őrszobán sertepertél, főnököm meginvitál néhány lépésre lévő szolgálati lakásába.

Miközben a literes üvegből kitölti a méregerős kisüstit, dohogva magyaráz. – Nincs nyugtom az Öregtől. Két napja az éjszaka kellős közepén keltett föl, s cipelt magával őrséget ellenőrizni. Fogalmam sincs, hogy most is mi jutott eszébe...

Gyorsan bekapjuk a lélekmelegítőt, mert odakint az ales már túráztatja a Barkast. Egy darabig Roboz, a szabálysértő szeráj felé autózunk, majd azt elhagyva jobbra kanyarodunk a szántóföldbe ékelt bitumenes úton. Az Öreg mögötti ülésen előrehajolva, üres aggyal bámulom a reflektor semmibe bukdácsoló csóváját. Már régen nem izgat, hogy hova és miért. Ha rangidős elöljáróm azt parancsolja, hogy építsek vele homokvárat, hát azt teszem. Ha meg netán dobozolni támadna kedve, hát vágnám és hajtogatnám a kartont. Végtére is egyéb kötelmeimnek sem látom több értelmét, mint ennek a késő esti kocsikázásnak a sertéstelep felé.

A főnevelőt is cserben hagyni látszik perpetuum mobile szolgálatkészsége. Durcás képet vág, sőt olykor mintha el is bóbiskolna. Egyedül a fegyencgyarmatra exportált hadbíró rendíthetetlen ebben a cél nélküli buzgalomban, amit ellenőrzésnek nevez. Mint éhezőnek a falat kenyérre, az alezredesnek úgy van szüksége a feladatra. Lényegtelen annak értelme és nagyságrendje.

– Amióta leesett a lóról, kifogyhatatlan az ötletekből – súgja hátra fordulva a morózus Keoma. Főnevelőnk Tesó zászlós Bahamák-szerte emlékezetes kiszólására céloz. Nevelői csapatunk mókamestere egy kispályás focimeccset követő szalonnasütéssel egybekötött iszogatás közben fordult oda az Öreghez, aki félpiásan is nevelési koncepcióját vezette elő, miközben botjáról már régen a tűzbe esett a szalonnája: - Inkább azt mesélje el alezredes elvtárs, amikor leesett a lóról…

– Benézünk a Pesseire, mert úgy látom a zsiványok égve hagyták a villanyt – mondja, mintegy magának a parancsnok első helyettese, és balra tekeri a kormányt.

Fehérre meszelt épületen állapodik meg a reflektor. Az autóból kiugorva homokban taposunk. Fejünk fölött négyembernyi faépítmény.

– Na, mit szólsz a székely kapuhoz? – mutat fölfelé az elöljáró.

– Ejha! – leplezem szörnyülködésemet a monstrum láttán, amelyet éjt nappallá téve fúrt és faragott négy ügyes kezű elítélt.

A Pessei-tanya eddig csak képzeletemben élt, ilyen hát a valóságban. Ide vonul vissza egy-egy kimerítő börtönvizit után vendégeivel a parancsnok, itt rendezik április negyedikén, fegyveres erők napján és november hetedikén az ünnepi birkavacsorákat. Közember legfeljebb csak akkor juthat el a Pesseire, ha kitüntetést kap, s a parancsnok meghívja a lakomára. A legeslegmegbízhatóbb elítéltek szolgálnak fel e jeles alkalmakkor, de az is előfordul, hogy a testület hölgy tagjait fogják be a pincéri feladatokra. Az igazságügy és a büntetés-végrehajtás prominens tisztviselőitől a megyei vezetőkön át a katonai ügyészekig sokan megfordultak már itt egy-egy munkaebédre-vacsorára. Ha a magas vendég úgy kívánja, a parancsnok homokfutót bocsát rendelkezésére, hogy teljes legyen a tanyasi romantika. Aligha vitás, hogy ez a szerény kis házikó egyik legfontosabb és legértékesebb darabja a parancsnoki hitbizománynak.

Amíg elöljárónk kisdolgát végzi a Barkas mögött, érdeklődve járom körbe az épületet. Odabent ég a villany, a falakon állatbőrök, agancsok, a nehéz tölgyfa asztalok T-alakban összetolva, hogy minél jobb legyen a helykihasználás. Belesve, még él bennem a remény, hogy egyszer talán majd én is...

– Gyere, komám, mert az Öreg már türelmetlen. Csak tudnám mi a lófasznak megyünk ki a disznókhoz – riadóztat főnököm.

Az alezredes nem találja a rükvercet, ezért aztán a székely kaput nagy ívben megkerülve folytatjuk utunkat. Hatalmas, kibicsaklott betonkockákon zötykölődünk, míg végre leparkol .

A biztonsági felelős, kopasz, elálló fülű emberke nyitja az ajtót, gumicsizmás sarkait összeveri, úgy jelenti az alezredes úrnak, hogy szolgálati ideje alatt rendkívüli eseményt nem észlelt. Olyannyira zavarban van, hogy földre ejti az elemlámpát.

Az irodaépület előtti tornácfeljárónál lavór, alatta a lépcső vonalában arasznyi mély betonvályú, amilyet a strandmedencék lejáróinál látni. Koszosan csillog az elemlámpa fényében a fertőtlenítő folyadék. Oldalról kerüljük ki, de így is orromba tolakszik a szúrós, kaparós szaga.

Havonta két-három alkalommal szoktam előfordulni Vastanyán, hogy a disznókat gondozó elítéltjeimet ellenőrizzem. A sertéstelep állandóan legyeket hessegető vezetője soha nem fogy ki a panaszból, folyton azt bizonygatja, hogy ilyen munkaerővel, amilyet ő kap, képtelenség hozni a tervet. Szó, mi szó, munkaelosztáskor a legegyszerűbb, többségükben analfabéta emberek jutnak neki. Ezért is lepődtem meg, amikor néhány napja azzal hívott föl, hogy „azt a balfasz Költőt” többet ne engedjem ki ide.

Költőt közszeméremsértés miatt hat hónapra utalták be a Bahamákra, mert egy amatőr színjátszó csoport rendezőjeként közerkölcsbe ütköző, egyeseket megbotránkoztató módon vitte színre Ezra Pound Cantóját. A dunántúli magán-vendégfogadóban előadott produkció azonban csak utolsó csepp volt a pohárban, legalábbis ezt sejtették az üggyel foglalkozó hazai és nyugati sajtó megnyilatkozások.

Az Írószövetség ügyvédje védte Költőt, aki befogadása után rögtön az operatív tiszthez ment panaszra, s azzal fenyegetőzött, ha nem kap képességeinek megfelelő munkát, a Nemzetközi Amnesztia Bizottsághoz fordul. Valószínűleg túlzott magabiztosságának köszönhette, hogy addigi raktárosi állásából egyik napról a másikra a hízók között találta magát. Költő, aki napirendi pontja volt az akkoriban Budapesten megtartott Európai Kulturális Fórumnak is, mint a megcsúfolt művész-szabadság jelképe könyörgött, hogy mentsem ki a négylábúak közül. Nem is annyira a trágyalapátolás és a bűz zavarta, sokkal inkább attól borult ki, hogy primitív társai szadista módon ütötték-verték szerencsétlen állatokat.

– Képzeld el – mesélte az elképedt telepvezető –, ez a fasz ott áll térdig a trágyalében, és sír, mint egy szopós malac. Amikor kérdem, hogy mi baja van, azt mondja, hogy öngyilkos lesz, ha nem rakjátok el innen.

Miközben próbálom elképzelni, mit is érezhetett a sanyargatott malacok sivalkodását nap mint nap elviselni kénytelen művész, aki esténként Dosztojevszkij holtak házak-béli feljegyzéseit olvasgatta, a fekáliát kerülgetve menetelünk a sertések birodalmában. Költőnek később megkegyelmezett a parancsnok, s a mosodába helyezte írnoknak.

Minden-mindegy alapon tartom a lépést az Öreggel, aki a biztonsági felelős kezéből kiragadja a lámpát, s csizmáját sem kímélve gázol át tócsákon, dagonyákon. A főnevelő messze lemarad tőlünk, s orrát befogva, undorkodó képpel oldalaz el a trágyadombok mellett. Az ales néha megáll, hátrapillant, s fejcsóválva állapítja meg, hogy ezen a Pistán bizony nem látszik, hogy nem is olyan régen még paraszt volt.

Az elítélt, aki az előbb még jópofáskodásokat is megengedve magának trécselt a parancsnok-helyettes úrral, megvitatva a hizlalás csínját-bínját, biztosítva őt, hogy az alezredesi hízó decemberre megérik a bökőre, nos most ő is nyakát behúzva sunyít, mint aki veszélyt szimatol.

– Túl kényes az orrod, testvér – heherészik az elöljáró, amikor az egyik ól tövében bevárjuk Keomát.

– Nem embernek való ez a bűz, alezredes elvtárs – válaszol amaz.

Odabent kondányi jószág szuszog, horkant, röfög. Megannyi álomtól letaglózott, oldalán fekvő rózsaszín-szőkén világító röfi.

– Látja, ales elvtárs, már a disznók is alszanak, csak mi bóklászunk ebben a sötétben – szól az odatámasztott létrán fölfelé lépkedő (a szó szoros értelmében) elöljárónk után duzzogó főnököm.

Amíg mindannyian felérünk, az elítélt két kézzel fogja a lajtorját, aztán ő is utánunk mászik. Botorkálva, egymásnak ütközve tapogatózunk a padlás poros sötétjében. Az ales a lámpával utat nyitva magának, már a túlsó zugban matat. Elszakadva tőlünk, magányos guberálóként kotorászik az egymásra hányt gerendák, rozsdás bojlerek, darálók, vashuzalok között.

Mozdulatlanul kushadunk, dermedten figyelve az önmaga köré zsebfénnyi glóriát vonó, mániákus megszállottsággal kutató Öreg szürkéskék sziluettjét. Órák vagy csupán percek telnek így el? Egyre megy. Jól tudjuk, hogy most egyedül a pékáhánk kielégíthetetlen nyomozó szenvedélye szabhat csak határt az időnek.

Hazafelé alig esik szó köztünk. Keoma hadnagynál kunsági homoki borral kísérjük le a pálinkát, unalomig szajkózva társas együttléteink bejáratott közhelyeit.

Az Öreg áll föl először, ideje nyugovóra térni. Kezet fognak a főnevelővel, amikor az restelkedve, somolyogva kérdezi:

– Alezredes elvtárs, árulja már el, mit kerestünk?

Az elöljáró, mint aki nem biztos benne, hogy jól hallotta-e a kérdést, csodálkozva néz főnökömre, aztán lenyomva a kilincset, foghegyről böki oda:

– Hát nem mindegy az nektek!

(A kötet bemutatója szeptember 15-én, kedden 18 órakor lesz a KuglerArt Szalonban. Budapest, Sütő utca 2.)