Előfizetés

Nyomozunk

Tódor János
Publikálás dátuma
2020.09.12. 18:18
Baracskai Börtön és Fogház, Annamajor, Zölség és Gyümölcs Feldolgozó Üzem 1985-ben
Fotó: Urbán Tamás / Fortepan
1985-től 1987-ig nevelőtisztként dolgoztam az ország akkori legmodernebb büntetés-végrehajtási intézetében, a Baracskai Fogház-és Börtönben, amit a börtönszleng Bahamáknak nevezett. Az 1989-ben elkészült kéziratra a Közgazdasági- és Jogi Könyvkiadó kötött velem szerződést, ám a lektorok egyike a kiadást csak abban az esetben javasolta, ha beszerzem a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának engedélyét. Erre körülbelül annyi esélyem volt, mint a tevének átmenni a tű fokán, hiszen az írás feketén-fehéren leleplezni igyekezett a szocialista kirakatbörtönben megtapasztalt manipulált, irreális és velejéig korrupt rezsimet. A könyv akkor nem jelent meg, ám részletei napvilágot láttak a Mozgó Világban, az Új Tükörben és a Forrásban, majd az Aluljárók népe című válogatott szociográfia kötetemben (Árgus Kiadó, 2004.). A teljes regény, melynek egy részletét közöljük, Börtönhakni címmel a napokban jelenik meg a Dodeskaden Kiadónál.

A parancsnoki épülethez érve elköszönök elöljáróimtól, s a Ritznek becézett munkásszállás felé veszem az irányt, amikor a parancsnok-helyettes hangja megállít. – Hát te, hová mész? Nem de bár még szolgálatban vagy? – Alezredes elvtárs, hétig tartott a szolim, most pedig háromnegyed nyolc van. – Sebaj, kijössz velünk Vastanyára! A kirándulás híre nemcsak engem ér meglepetésként. Keoma hadnagy, a főnevelő is értetlenül ráncolja a homlokát, s amikor az Öreg ales máshova figyel, égre mereszti tekintetét. Amíg az alezredes az őrszobán sertepertél, főnököm meginvitál néhány lépésre lévő szolgálati lakásába. Miközben a literes üvegből kitölti a méregerős kisüstit, dohogva magyaráz. – Nincs nyugtom az Öregtől. Két napja az éjszaka kellős közepén keltett föl, s cipelt magával őrséget ellenőrizni. Fogalmam sincs, hogy most is mi jutott eszébe... Gyorsan bekapjuk a lélekmelegítőt, mert odakint az ales már túráztatja a Barkast. Egy darabig Roboz, a szabálysértő szeráj felé autózunk, majd azt elhagyva jobbra kanyarodunk a szántóföldbe ékelt bitumenes úton. Az Öreg mögötti ülésen előrehajolva, üres aggyal bámulom a reflektor semmibe bukdácsoló csóváját. Már régen nem izgat, hogy hova és miért. Ha rangidős elöljáróm azt parancsolja, hogy építsek vele homokvárat, hát azt teszem. Ha meg netán dobozolni támadna kedve, hát vágnám és hajtogatnám a kartont. Végtére is egyéb kötelmeimnek sem látom több értelmét, mint ennek a késő esti kocsikázásnak a sertéstelep felé. A főnevelőt is cserben hagyni látszik perpetuum mobile szolgálatkészsége. Durcás képet vág, sőt olykor mintha el is bóbiskolna. Egyedül a fegyencgyarmatra exportált hadbíró rendíthetetlen ebben a cél nélküli buzgalomban, amit ellenőrzésnek nevez. Mint éhezőnek a falat kenyérre, az alezredesnek úgy van szüksége a feladatra. Lényegtelen annak értelme és nagyságrendje. – Amióta leesett a lóról, kifogyhatatlan az ötletekből – súgja hátra fordulva a morózus Keoma. Főnevelőnk Tesó zászlós Bahamák-szerte emlékezetes kiszólására céloz. Nevelői csapatunk mókamestere egy kispályás focimeccset követő szalonnasütéssel egybekötött iszogatás közben fordult oda az Öreghez, aki félpiásan is nevelési koncepcióját vezette elő, miközben botjáról már régen a tűzbe esett a szalonnája: - Inkább azt mesélje el alezredes elvtárs, amikor leesett a lóról… – Benézünk a Pesseire, mert úgy látom a zsiványok égve hagyták a villanyt – mondja, mintegy magának a parancsnok első helyettese, és balra tekeri a kormányt. Fehérre meszelt épületen állapodik meg a reflektor. Az autóból kiugorva homokban taposunk. Fejünk fölött négyembernyi faépítmény. – Na, mit szólsz a székely kapuhoz? – mutat fölfelé az elöljáró. – Ejha! – leplezem szörnyülködésemet a monstrum láttán, amelyet éjt nappallá téve fúrt és faragott négy ügyes kezű elítélt. A Pessei-tanya eddig csak képzeletemben élt, ilyen hát a valóságban. Ide vonul vissza egy-egy kimerítő börtönvizit után vendégeivel a parancsnok, itt rendezik április negyedikén, fegyveres erők napján és november hetedikén az ünnepi birkavacsorákat. Közember legfeljebb csak akkor juthat el a Pesseire, ha kitüntetést kap, s a parancsnok meghívja a lakomára. A legeslegmegbízhatóbb elítéltek szolgálnak fel e jeles alkalmakkor, de az is előfordul, hogy a testület hölgy tagjait fogják be a pincéri feladatokra. Az igazságügy és a büntetés-végrehajtás prominens tisztviselőitől a megyei vezetőkön át a katonai ügyészekig sokan megfordultak már itt egy-egy munkaebédre-vacsorára. Ha a magas vendég úgy kívánja, a parancsnok homokfutót bocsát rendelkezésére, hogy teljes legyen a tanyasi romantika. Aligha vitás, hogy ez a szerény kis házikó egyik legfontosabb és legértékesebb darabja a parancsnoki hitbizománynak. Amíg elöljárónk kisdolgát végzi a Barkas mögött, érdeklődve járom körbe az épületet. Odabent ég a villany, a falakon állatbőrök, agancsok, a nehéz tölgyfa asztalok T-alakban összetolva, hogy minél jobb legyen a helykihasználás. Belesve, még él bennem a remény, hogy egyszer talán majd én is... – Gyere, komám, mert az Öreg már türelmetlen. Csak tudnám mi a lófasznak megyünk ki a disznókhoz – riadóztat főnököm. Az alezredes nem találja a rükvercet, ezért aztán a székely kaput nagy ívben megkerülve folytatjuk utunkat. Hatalmas, kibicsaklott betonkockákon zötykölődünk, míg végre leparkol . A biztonsági felelős, kopasz, elálló fülű emberke nyitja az ajtót, gumicsizmás sarkait összeveri, úgy jelenti az alezredes úrnak, hogy szolgálati ideje alatt rendkívüli eseményt nem észlelt. Olyannyira zavarban van, hogy földre ejti az elemlámpát. Az irodaépület előtti tornácfeljárónál lavór, alatta a lépcső vonalában arasznyi mély betonvályú, amilyet a strandmedencék lejáróinál látni. Koszosan csillog az elemlámpa fényében a fertőtlenítő folyadék. Oldalról kerüljük ki, de így is orromba tolakszik a szúrós, kaparós szaga. Havonta két-három alkalommal szoktam előfordulni Vastanyán, hogy a disznókat gondozó elítéltjeimet ellenőrizzem. A sertéstelep állandóan legyeket hessegető vezetője soha nem fogy ki a panaszból, folyton azt bizonygatja, hogy ilyen munkaerővel, amilyet ő kap, képtelenség hozni a tervet. Szó, mi szó, munkaelosztáskor a legegyszerűbb, többségükben analfabéta emberek jutnak neki. Ezért is lepődtem meg, amikor néhány napja azzal hívott föl, hogy „azt a balfasz Költőt” többet ne engedjem ki ide. Költőt közszeméremsértés miatt hat hónapra utalták be a Bahamákra, mert egy amatőr színjátszó csoport rendezőjeként közerkölcsbe ütköző, egyeseket megbotránkoztató módon vitte színre Ezra Pound Cantóját. A dunántúli magán-vendégfogadóban előadott produkció azonban csak utolsó csepp volt a pohárban, legalábbis ezt sejtették az üggyel foglalkozó hazai és nyugati sajtó megnyilatkozások. Az Írószövetség ügyvédje védte Költőt, aki befogadása után rögtön az operatív tiszthez ment panaszra, s azzal fenyegetőzött, ha nem kap képességeinek megfelelő munkát, a Nemzetközi Amnesztia Bizottsághoz fordul. Valószínűleg túlzott magabiztosságának köszönhette, hogy addigi raktárosi állásából egyik napról a másikra a hízók között találta magát. Költő, aki napirendi pontja volt az akkoriban Budapesten megtartott Európai Kulturális Fórumnak is, mint a megcsúfolt művész-szabadság jelképe könyörgött, hogy mentsem ki a négylábúak közül. Nem is annyira a trágyalapátolás és a bűz zavarta, sokkal inkább attól borult ki, hogy primitív társai szadista módon ütötték-verték szerencsétlen állatokat. – Képzeld el – mesélte az elképedt telepvezető –, ez a fasz ott áll térdig a trágyalében, és sír, mint egy szopós malac. Amikor kérdem, hogy mi baja van, azt mondja, hogy öngyilkos lesz, ha nem rakjátok el innen. Miközben próbálom elképzelni, mit is érezhetett a sanyargatott malacok sivalkodását nap mint nap elviselni kénytelen művész, aki esténként Dosztojevszkij holtak házak-béli feljegyzéseit olvasgatta, a fekáliát kerülgetve menetelünk a sertések birodalmában. Költőnek később megkegyelmezett a parancsnok, s a mosodába helyezte írnoknak. Minden-mindegy alapon tartom a lépést az Öreggel, aki a biztonsági felelős kezéből kiragadja a lámpát, s csizmáját sem kímélve gázol át tócsákon, dagonyákon. A főnevelő messze lemarad tőlünk, s orrát befogva, undorkodó képpel oldalaz el a trágyadombok mellett. Az ales néha megáll, hátrapillant, s fejcsóválva állapítja meg, hogy ezen a Pistán bizony nem látszik, hogy nem is olyan régen még paraszt volt. Az elítélt, aki az előbb még jópofáskodásokat is megengedve magának trécselt a parancsnok-helyettes úrral, megvitatva a hizlalás csínját-bínját, biztosítva őt, hogy az alezredesi hízó decemberre megérik a bökőre, nos most ő is nyakát behúzva sunyít, mint aki veszélyt szimatol. – Túl kényes az orrod, testvér – heherészik az elöljáró, amikor az egyik ól tövében bevárjuk Keomát. – Nem embernek való ez a bűz, alezredes elvtárs – válaszol amaz. Odabent kondányi jószág szuszog, horkant, röfög. Megannyi álomtól letaglózott, oldalán fekvő rózsaszín-szőkén világító röfi. – Látja, ales elvtárs, már a disznók is alszanak, csak mi bóklászunk ebben a sötétben – szól az odatámasztott létrán fölfelé lépkedő (a szó szoros értelmében) elöljárónk után duzzogó főnököm. Amíg mindannyian felérünk, az elítélt két kézzel fogja a lajtorját, aztán ő is utánunk mászik. Botorkálva, egymásnak ütközve tapogatózunk a padlás poros sötétjében. Az ales a lámpával utat nyitva magának, már a túlsó zugban matat. Elszakadva tőlünk, magányos guberálóként kotorászik az egymásra hányt gerendák, rozsdás bojlerek, darálók, vashuzalok között. Mozdulatlanul kushadunk, dermedten figyelve az önmaga köré zsebfénnyi glóriát vonó, mániákus megszállottsággal kutató Öreg szürkéskék sziluettjét. Órák vagy csupán percek telnek így el? Egyre megy. Jól tudjuk, hogy most egyedül a pékáhánk kielégíthetetlen nyomozó szenvedélye szabhat csak határt az időnek. Hazafelé alig esik szó köztünk. Keoma hadnagynál kunsági homoki borral kísérjük le a pálinkát, unalomig szajkózva társas együttléteink bejáratott közhelyeit. Az Öreg áll föl először, ideje nyugovóra térni. Kezet fognak a főnevelővel, amikor az restelkedve, somolyogva kérdezi: – Alezredes elvtárs, árulja már el, mit kerestünk? Az elöljáró, mint aki nem biztos benne, hogy jól hallotta-e a kérdést, csodálkozva néz főnökömre, aztán lenyomva a kilincset, foghegyről böki oda: – Hát nem mindegy az nektek!

(A kötet bemutatója szeptember 15-én, kedden 18 órakor lesz a KuglerArt Szalonban. Budapest, Sütő utca 2.)

Papp Sándor Zsigmond: Gyí, lovagom, gyí!

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.09.12. 16:19

Fotó: Dmytro Zinkevych / Shutterstock
Most még nagy vagyok a szemében és erős. Most még fel tudom emelni. Már nem sokáig, hatéves, egyre nyurgább, egyre nehezebb, közeledik az a pillanat, amikor a fizika vagy inkább az anatómia törvényeinek (bezzeg ezek nem öregednek!) engedelmeskedve már nem tudok engedni a sok légyszi, légyszinek. Egyre észszerűbbek lesznek az érveim: már nagy kisfiú vagy; te sokkal gyorsabban elérsz oda gyalog; nézd, már őt sem viszik a nyakukban a szülei! Azt hiszem, az apaságom is azzal vette kezdetét, hogy egy nap a fejem fölé emeltem, és ő gyöngyözve felkacagott. Még csak két- vagy hároméves lehetett, síró, gügyögő vekni, kifürkészhetetlen tekintet, tőlem kissé még idegen test. Emlékszem a félelmeimre is, amikor belegondoltam, hogy milyen megoldhatatlan feladatok várnak rám nevelőapaként. Mintha készületlenül toporognék a matekóra előtti szünetben, mert nem néztem át a képleteket. Mit fogok majd csinálni? Hiszen én nem értek ehhez! Nem tudom, milyen kötés keletkezik ilyenkor, mi pereg végig az idegpályákon, de akkor eldőlt: én, az erős vigyázni fogok rá, a gyengére, mert hozzám tartozik. Talán így tudnám leírni, ilyen esetlenül, de bennem úgy hangzott akkor, mint egy eskü. Ráadásul azon kivételes eskük egyike, amelyikben nincs pátosz, és biztos, hogy meg fogom tartani. De nem csak bennem, Duskában is ezzel dőlhetett el a dolog. Az igazi apától ezt már nem kaphatta meg (megint csak fizika és anatómia), én így e tekintetben utcahossznyi előnnyel indultam. Emelgettem, nyakba vettem, lóként nyargalásztam a francia utcákon, miközben ő harsogva kiálthatta, hogy: „Gyí, lovagom, gyí!” (Hogy miként lett a lóból lovag, aki elméletileg ő lett volna, aki a nyakamban ül, ma már kibogozhatatlan.) És mindmáig, főként ha rázza a hideg a strandon vagy fáj a pocakja, szeret begubózni az ölembe, visszatérni a várba, a biztonságba, mert ott elengedheti magát, megélheti önnön törékenységét. Én meg erősnek és szilajnak érzem magam, hétköznapi terminátornak, aki felveszi a harcot a baktériumok és a gyomorrontás ellen, meleget ad. Csak hát az idő… Az nem nekem dolgozik. Tudom, milyen furcsa érzés volt megélni, hogy hozzáerősödtem az apámhoz. Persze gyerekként folyton legyőztem birkózásban, gyömöszölésben. Ő is, ahogy most én Dusit, mindig engedett győzni, mindig ő mondta ki először, ahogy én is, hogy: „Megadom magam! Megadom magam!” Aztán kiegyenlítődtek a viszonyok, már eszünk ágában sem volt birkózni. Én sokáig ragaszkodtam ahhoz az érzéshez, hogy ő az erősebb, okosabb és bölcsebb. Aztán világossá vált, hogy ez az idill sem tarthat örökké. Az egyik nyáron, amikor többen otthagytuk az egyik erdélyi hetilap szerkesztőségét, és munkanélküli lettem, fel kellett adnom a vári albérletemet, és kényszerből hazaköltöztem. Át kellett gondolnom, hogy merre tovább. Akkor már vagy hat-hét éve nem laktam otthon, kialakult a saját életem, ritmusom, rigolyáim. Ő viszont talán ott folytatta volna, ahol elváláskor, érettségi táján abbahagytuk: medert adni az életemnek. Mert ez az apák dolga. De már nem lehetett. Két bika feszült egymásnak egy csárdában. Szinte mindennapossá váltak a konfliktusok. Apám ki is jelentette anyámnak, hogy vagy ő költözik el, vagy én. Aztán bejutottam Kolozsvárra a filozófia szakra, s megint elköltözhettem. Hosszú évekig megint gyerek lehettem a távolban. Aztán egy nap megint megváltozott minden. Már a kórházból hívott fel, egy-két nappal lehetett a műtét előtt, talán ha egy percet beszéltünk. Én próbáltam úgy beszélni az egészről, mintha semmiség lenne, mintha nem is a hasi aortájából kellene kimetszeni egy darab eret, hogy valami mással, erősebbel pótolják. Mintha csak foghúzás lenne az egész. A beszélgetés végén elsírta magát, de gyorsan letette, mielőtt nyilvánvalóvá vált volna, hogy elérzékenyült. Döbbenten tettem le a telefont. Hirtelen egyedül maradtam az ellenséges külvilággal szemben, amely már nem a megszokott rendje szerint működik. Ugyanez történt, amikor utoljára beszélt anyámmal, közvetlenül a beavatkozás előtt, már arra várt, hogy betolják a műtőbe, de akkor anyámnak meg kellett ígérnie, hogy egy szót sem szól nekem erről. Nem akarta, hogy megtudjam: immár ő is gyenge. Visszavonhatatlanul. És ha ő az, akkor már nem tudja megadni nekem azt, ami jár. Amit meg kell adnia amíg él. Az erős apát. A gyermekkor halvány visszfényét. Nem akart egyedül hagyni a csalódással. Amikor mostanság kissé már erőlködve felemelem Duskát, a sosem-volt, mégis megérkezett unokáját, miközben átfut rajtam a gondolat, hogy hátfájás lesz ebből másnap, akkor úgy képzelem, hogy az ő régi erejét használom. Ami ugyan megakadályozta, hogy nyíltan beszéljünk arról, mi lesz, ha nem sikerül a beavatkozás, esetlenül dadogjunk a halálról, de engem megőrzött gyereknek, hogy pár év múlva szilaj apaként térjek vissza a gyászból. Szóval, még van fél évem, ha sportolok, tán egy egész. Addig még fel tudom emelni, és nem csuklom össze látványosan alatta. Utána más trükkökhöz kell folyamodnom, hogy fenntartsam az illúziót: ő nem erősödik, és én nem gyengülök. Nincs fizika és nincs anatómia. A régi eskü visz minket tovább.

Feminitás a maszkulin képernyőn

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.09.12. 15:15

Fotó: Krug Emília Facebook oldala
Szinte minden hírcsatornának megvan a saját férfiarcára szabott nőtípusa.
A férfiak hajlamosak manapság úgy hangsúlyozni társadalmi-politikai szkepszisüket, hogy a világot rábíznák a nőkre. Ők lennének a jó vezetők, a megfontolt politikusok, bennük rejlik a nagy változás, a békésen progresszív jövő záloga. Lelkesítő sorokat tudunk írni erről, egy hónapja, éppen a Szép Szóban, Bruck Gábor érzékenyített el hasonló irányba mutató, nemes szándékú, szerethető gondolatokkal a hazai politikai helyzet kapcsán. „Az ember nőies oldala szerethetőbb, mint a túlzottan maszkulin természetünk.” A korszakos felismerés, a nagy igazság azért persze ezúttal is férfiakban születik. Ők állapítják meg, hogy most jött el a nők, a nőiesség ideje. Zseniális maszkulin gondolat. Amelynek kevés köze van a nőiség tiszteletéhez, a nők egyenjogúságához. Inkább csak bölcsességgé érlelt, őszinte, megható kisfiús hiszti: Anya, gyere, segíts, baj van! A férfiak többsége nem új mintákat vár a nőktől a közéletben, hanem a megingott maszkulin világ fenntartását. Egyszerűen úgy érezzük, hitelesebbek a magunkra írt szerepekben. Képesek még komolyan venni, odaadóan, és, ami a lényeg, megnyerően képviselni őket. Minél görcsösebben, minél több megfelelési kényszerrel férfiasak, annál több megbecsülést kapnak. Gondoljunk csak Golda Meirre vagy Thatcher-Vaslédire. De Angela Merkel „anyasága” sem más, mint a háború utáni német középutas politika talán utolsó hitelesítése. És a hazai közélet női reménységeiben sem feminin alternatívák eljövetele miatt bízunk. Férfiasan szabott koordináta-rendszer ad mozgásteret a hölgyeknek a televíziós politikai hírháttér-műsorokban is. Elég csak arra utalni, hogy a terület rendszerváltás utáni legmarkánsabb női egyénisége, Kálmán Olga kezdetben álomszerűen férfias keménységével, határozottságával hívta fel magára a figyelmet. Lassan kioldódó szexepilje „dominás” vonásokat sejtetett (főleg féltékeny feleségek számára), és csak képernyős jelenlétének utolsó éveiben szabadult fel televíziós személyiségében az igazán autonóm, eredeti, belső lüktetésének szabad utat engedő műsorvezető-Nő. Érdekes. hogy szinte minden hírcsatornának megvan a saját férfiarcára szabott nőtípusa. A köztévé Ma (reggel, délelőtt, délután, este, éjjel) adásfolyama kulturált, tárgyilagos kormánypártiságát fényesíti, vagy éppen rejtegeti velük. Tari Titanilla, Vogyerák Anikó, Mészáros Kata a szerényen hűséges, külső megjelenésére figyelő, a világ dolgai iránt is érdeklődő háziasszony szerepét viszi, aki udvariasan kérdezgeti vendégeit: Hogy is van ez, miniszter úr, maga mindent tud. Istenem, hát megint migránsveszély van? Hallom, hogy a színinövendékek lázonganak, de miért? Jönnek a megfontolt válaszok a méltóságosoktól, a hölgy pedig kedvesen-hálásan bólogat, kérdezget még párat. A férfi műsorvezetők is ezt a tónust keresik, de érződik az erőlködés. A Hír TV nem tűri az efféle finomkodást. Itt a kormányzati irányvonal harcos képviselete a feladat. Amit a nők őszinte, odaadó elkötelezettségükkel hitelesítenek. Nekik nem habzik a szájuk, nem vörösödik az arcuk, tudnak nyugodtan levegőt venni, kerülik a durva vulgaritást. Nem vigyorognak lekezelően. Megbízható, igaz harcosok. Az eminens M. Dobos Marianne, aki törékeny alkatával is fegyelmezett parancsnokként irányítja a ballib média elleni kardforgatást a Címlapban és a Trollban, s helyez buktatókat az ellenzéki szószólók elé a Csörte álságos vitáiban. Vagányabb hős Földi-Kovács Andrea. Ő az évek során igazi televíziós személyiséggé érett. Elismerést érdemlő egyénisége a kormánypárti médiának. Izgalmas sminknő, aki titokzatosan bölcs higgadtsággal exponálja a Magyarország élőben napi témáit, pontosan összegzi az ellenzék álláspontját, a belőle fakadó kérdéseket is felteszi a hatalom képviselőinek – majd hagyja magát meggyőzni, eloszlatva a kételyeket a nézőkben is. Az olykor a stúdióba tévedő ellenzékiek bizonytalankodásaira pedig kíméletlenül lecsap. Ellentmondásokkal sorozza, magyarázkodásra feszíti őket. Hatásos játék, amely azonban ijesztővé is válhat, ha kicsordul belőle a gonoszság. Az ATV szociálisan érzékeny, balra tekintő liberális szemléletét a női műsorvezetők derűsen önfeledt józanságukkal erősítik. Az emancipáltság levegőjét árasztva. Csak éppen diáklányos minőségben. Megbecsült gyakornokok a férfi kollégák mellett. Pedig láthatóan már mindent megtanultak, mindenből levizsgáztak. Furcsa helyzet, egy idő után talán nem is lehet kitörni belőle. Egyre békésebb fásultságot lehet érezni például Bombera Krisztinán, pedig érdekes, figyelmet vonzó személyiségéből, érzékenységéből, műveltségéből emblematikusan markáns televíziós egyéniség bontakozhatna ki. De akadt, aki éppen a „diákstátuszból” építette fel autonóm figuráját. Krug Emília aurájához hozzátartozik a hátizsák, az egyetemi nyüzsgés. Elomló lánynőiessége, hebehurgyás komolysága, jókedvűen kritikus tudásszomja, információéhsége a csatorna egyik vezéregyéniségévé avatta. Ő már ízig-vérig női személyiség a hazai politikai-közéleti televíziózásban. Vajon mi kerül még elő a hátizsákjából?