Előfizetés

Egyedül

A magyar pénzügyminiszter sok szempontból kilóg a sorból. Míg a kormány tagjainak többsége – a rá kiosztott szerep folytán – hallgatag, nevüket se nagyon ismerik, addig Varga Mihály szavainak mindig súlya van. Még akkor is, ha önellentmondásba keveredik. Az Orbán-kabinetek régi harcosától egy szeptemberi napon például megtudhattuk, hogy „nem szorulunk külső segítségre, egyedül is megvagyunk, annak ellenére, hogy a globális hatások alól nem tudjuk kivonni magunkat, az exportpiacok szűkülése miatt új kihívásokkal kellett szembenézni.” Majd elárulta: Magyarország sikeresen bocsátott ki kötvényeket 500 millió eurónyi jenben a japán piacon, az állampapírt vásárlók 80 százaléka japán, míg 20 százaléka más országokból érkező befektető, és a tárcavezető nagyot örvendezett azon, hogy ez a kör egyre bővül. Idén ezzel együtt négymilliárd eurónyi (1400 milliárd forintos) új devizaadósságunk keletkezett. A jelenlegi magyar kormány - a jegybankkal karöltve - viszolyog attól, hogy euróban adósodjon el. Helyette a minden téren megbukott „keleti nyitás” politikáját folytatja, aminek mindössze annyi a hátránya, hogy ebben az esetben a hitelt japán jenben vesszük fel, de euróban számoljuk el, így a hullámzóan gyengülő forint árfolyam hátrányait duplán szenvedjük el. A pénzügyminiszter félrevezeti az embereket. A „nem szorulunk külső segítségre” és az újabb devizahitel felvétel kettősbeszéd-jellege nyilvánvaló. Az utóbbi évtized legnagyobb GDP arányos államháztartási hiánya mellett a költségvetés csak hitelfelvétellel finanszírozható, az állami alkalmazottak fizetését és a nyugdíjakat határidőre ki kell fizetni. A gazdaságleállás felborította a büdzsé egyensúlyát, ilyen körülmények között, lám, még a devizahitel felvétele sem ördögtől való. Az Orbán-kormány ugyanakkor 206 milliárd forintot csoportosított át a gazdaságvédelmi alapból sportlétesítmények fejlesztésére, kormányzati infokommunikációra, olimpiai központra, katonaságra, egyházi feladatokra. Ennek a fedezetét valahogy meg kell teremteni.

Az új napirend

Mi lesz a napirend, anya, kérdezte reggel Marci a nyaralás után. Régi családi szóhasználat ez, még apa hozta a múltból. Nem tudom, felelem, már egy ideje így élünk, napirend nélkül - régen voltak rendes hétköznapok, szombatok, vasárnapok, ünnepek, volt rendes, kiszámítható életünk, voltak nehézségek és akadályok, mint minden házasságban és családban, de volt napirend. Apád sem tudja, hogy mi lesz azzal a vállalattal, ahol dolgozik, és mihez kezdünk majd, ha már nem lesz vállalat. Most új élet van, és rövidesen ez az élet már nem lesz új, ez lesz az élet, ami nem hasonlít a korábbi, megszokott életünkhöz, és nem egyik pillanatról a másikra lesz ez az életünk, szinte nem is vesszük észre, ahogyan nem vesszük észre, hogy hogyan múlik el a tavasz és jön a nyár. Ezt próbálom magyarázni Marcinak, tíz éves, már sok mindent tud és sok mindent ért, de még nem tud semmit és nem is ért semmit, mert ez most nem olyan dolog, amit meg kell tanulni vagy meg lehet jegyezni, ezt át kell élni. Én sem értek semmit, és nem is tudom, hogyan magyarázzam el, egy idő után majd minden természetes lesz, amit korábban nem tudtunk elképzelni, minden, és minden, ami eddig volt, az már csak emlék lesz, és mese. Az ember mindent megszokik azért, hogy egyben tartsuk a családot, miközben minden változik körülöttünk. Mindent, azt mondta apa is, mindent meg lehet szokni, ezután maszkban járunk, nem ismerjük fel a barátainkat az utcán, de ha felismerjük, akkor is csak távolról beszélgetünk velük, és lassan nincs is miről beszélgetnünk. Marci sem találkozik Bencével, mert Bence nem ment edzésre, azután már edzés sincs, és az sem biztos, hogy lesz. Nem tudjuk, hogy ha lesz, akkor milyen lesz, lesznek-e versenyek, lehet-e majd utazni, nem lesz napközi, nem lesz menza, csak otthon-ülés, otthon-munka és otthon-tanulás. Nem félünk a jövőtől, mert nem tudjuk, milyen lesz, csak sejtjük, hogy átmenet valahová, amit még nem látunk kirajzolódni, most ez a jövő, ez a homályos, bizonytalan semmi, amiben elvesznek a régi, megbízható fogalmak, mint az osztálytárs, a munkatárs, talán már munkahelyek sem lesznek, távolságtartás lesz, ezt hallod majd mindenkitől. Távolságtartás. Mi lesz, anya? Nem tudom. Nehéz ezt a két szót kimondani, mert egy anya megszokta, hogy tud válaszolni a gyerek kérdéseire, válaszolni és megnyugtatni, hogy ne féljen, mert nincs oka a félelemre. Igen, úgy teszünk, igyekszünk úgy tenni, mintha az élet menne tovább, és megy is tovább, csak éppen nem úgy, életünk megszokott napirendje szerint, másképpen kell élni, ezt mondja mindenki, de a valóságban ez nem így van, mert azért tanultunk, azért tapasztaltunk, azért használjuk az emlékeinket, hogy értelmet adjunk a jövőnek, és ha ezek a megszokások már nem érnek semmit, akkor értéktelen és értelmetlen volt mindaz, amit eddig tanultunk és tapasztaltunk. Akkor most miért tanuljunk és miért szerezzünk tapasztalatot, ha nem tudjuk, hogy van-e értelme? Lesz majd napirend, mondom Marcinak, mert mást nem mondhatok, ne aggódj. Valamilyen csak lesz.  

Szolidaritás

Európa egykedvűen szemléli, ha a Földközi-tengeren elsüllyed egy akár több tucat menekültet szállító hajó. Mivel felvételek nem születnek a tragédiáról, legfeljebb egy hírt hallhatnak róla az emberek, így semmiféle szolidaritás sem alakul ki bennük. A görögországi Leszbosz-szigetén lévő Moria táborban pusztító tűzeset is csak ideig-óráig éri el a kontinensen élők ingerküszöbét. Ekkor szembesülnek avval, milyen sok nő és gyermek tengődik emberhez nem méltó módon egy viszonylag kis területre zárva, de csak kevesekben merül fel, hogy segíteni kellene a szenvedőknek. A leszboszi táborban lévők többsége Afganisztánból érkezett, de sok szíriai és szomáliai is élt az elátkozott sátorvárosban. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint szeptemberben 4000 kiskorú lehetett a táborban, az összes menekült harmada. A 2016-os az EU és Törökország közötti menekültügyi megállapodás, majd a balkáni útvonal lezárása miatt azonban egyre többen nyújtották be menekültkérelmüket az általuk csak tranzitországnak tekintett Görögországban azért, hogy megakadályozzák a visszatoloncolást a hazájukba. Összesen 100 ezren várják kérelmük elbírálását, ami több éves folyamat. A 3000 fő számára kialakított Moria táborban februárban 20 ezren zsúfolódtak össze, a tűz idején már „csak” 12600-an lehettek, egyrészt a járvány, másrészt amiatt, mert Görögország időközben még jobban megerősítette külső határainak védelmét. Lehet szörnyülködni azon, milyen körülmények uralkodnak a görög táborokban, de a jelenlegi helyzetért nem Athén a felelős, hanem azok az országok, amelyek még néhány tucatnyi gyermek befogadására sem hajlandóak. Franciaország ugyan új kezdeményezést indított a bevándorlók európai felvételére, ennek eredményét azonban már most előre tudjuk. Európa egyes országai elfelejtették, mit is jelent a szolidaritás.