Először is nagyon fontos tisztázni: Micimackó se nem nő, se nem férfi, akármilyen kétes értékű személyes névmás is szerepeljen az angol eredetiben. Még szerencse, hogy a magyar nyelv mentes a grammatikai nemek mucsai posványától és ezért szükségtelen bárkit – vagy bármit – beskatulyázni a férfiasság vagy a nőiesség szűkös keretei közé!
Ezt is Kazinczynak köszönhetjük, aki virgonc lendülettel fogadott minden újítást, de amikor K. Z. – Budenz József nagy-nagybátyja (anyai ágon) – felháborodott levelet intézett hozzá: égbekiáltó, hogy a magyar nyelvben nincsenek nemek, Kazinczy először csodálkozott, majd azon lepődött meg, hogy ő ebben nem talál semmiféle duzzogni valót és csak annyit válaszolt K. Z.-nak: itt nem lesz nőstényesítés.
Erre K. Z. – Budenz József nagy-nagybátyja (anyai ágon) – felpaprikázva utazott fel Bécsbe, ahol latin nyelven kiadta A grammatikai nem káráról és hasznáról című tudományos munkáját, amely csak kis részben tárgyalta a hímnem, nőnem problematikáját, zömében Kazinczy Ferenc patologikus elmeállapotát elemzi.
K. Z. gondoskodott, hogy az említett akadékoskodó úrhoz is eljusson egy példány friss dolgozatából, aki aztán rezignáltan csomagolta ki a küldeményt széphalmi birtokán, majd ugyanolyan közönyösen nyújtotta át hitvesének, mondván: helyezzék el az árnyékszéken, mert igen kiváló papírra nyomtatták. Ezzel lezártnak tekintette ezt a nyelvészeti vitát.
Tehát nincs megkülönböztetés. Főleg nem grammatikai alapon! Mert a test nem határozza meg a tudatot! Azaz nyugodtan el tudunk szakadni a „való világ” metafizikai mitologémájától.
Ez a nemtelen Micimackó egyedül él az erdőben saját kunyhójában, mint Oszlopos Simeon – latinul Simeon Stylites. Harmóniában a természettel, ami dicséretes több okból is. Először is a medvéknek az erdőben van a helyük, másrészt fogalmam sincs. Miért kell mindent megideologizálni?! (A szerző hülye, de erről majd később.)
Ezt a tökéletes, már-már paradicsomi állapotot csak a méhek vadkapitalista hozzáállása árnyékolja be, mivel ezek az elvetemültek vonakodnak megosztani mézüket a torkos medvével, vagyis a méhek rasszisták, hiszen nyilvánvalóan utálják a mackót.
A pénzeszsák zümmögők – akarom mondani a mézeszsák nagytőkések (Ezeknek sem fognak már szobrot állítani!) – alattomos szövetségre lépnek a paramilitáris tüskés bokrokkal, akik a magántulajdon védelmének téves értelmezése során gonosz töviseket helyeznek el kedvenc főszereplőnk barátságosan puha testébe.
A méhek különben csak Klazomenai Anaxagoraszt olvasnak, aki már az ókorban megalapozta a materializmust és akiről később – hálából – elnevezték a Xanaxot, mert kit érdekel az ósdi filozófia, amikor idegesek vagyunk. Micimackó is feszült, mivel éhes, de ő nem sokat ad a materializmusra, sem az ókori görög filozófusokra, így aztán nem nyugtatókra vágyik, hanem a maga tenyeres-talpas módján csak mézre. A gyógyszeripari lobbi pikkel is rá!
Micimackó, aki mégsem az az egyszerű gondolkodású és hézagos műveltségű medvebocs, mint ahogy a rosszindulatú szerző próbálja beállítani – úgy véli, ő majd túljár a méhek eszén. Más szóval a hübrisz bűnébe esik. Ki hibáztathatná ezért?! Mások is elkövették már ezt a baklövést – mondhatni ezen alapszik az egész világirodalom –, hogy valaki valahol azt hiszi: ő okosabb, mint a többiek. Alapvetően senki sem okosabb senkinél, főleg nem az íróknál! (Hübriszre szedjen Xanaxot! Ha Oidipusz megtette volna, akkor ma nem lenne senkinek komplexusa!)
Ebben a történetben a méhek a gonoszak. Ők akadékoskodnak és állják útját Micimackó hőssé válásának. Márpedig ez nagyfokú műveletlenségre vall. A méheknek fogalma sincs az irodalomról. Nincs történet hős nélkül. És ez nem intellektuális kérdés, hanem esztétikai. Ahogy Micimackó sem intellektuális alkat, hanem rabelais-i. Ő nem eszmékben hisz, hanem a mézben. A méhek sem ideákat kergetnek, csak a telhetetleneket, akik hiába álcázták magukat fekete felhőnek, a végén hoppon maradnak.
Még szerencse, hogy hősünknek jómódú barátai is vannak Nyuszi személyében, akinek csak egy rossz tulajdonsága van: a rendmánia. Más szavakkal az a típus, aki akkor is rendőrt hív, ha a szórakozott vendége egy kissé bohókás hangulatában a szalvéta helyett a nadrágjába törli a kezét. Obszesszív-kompulszív. Olyan téveszmék tartják szellemi rabságban miszerint, ha mértéktelenül zabálunk, akkor ronda kövér disznók, akarom mondani mackók leszünk. Ez természetesen nem igaz; vagy ha helytálló is lenne, akkor is body shaming.
Nyusziban – akiben minden hibája ellenére nagyfokú társadalmi felelősségérzet munkálkodik –, ezért is osztja meg kedves barátjával féltve őrzött mézét, de amikor Micimackó beszorul a bejáratába, már nem tud felülemelkedni a kispolgáriasan metafizikai szorongásain – le petit bourgeois – és kétségbeesetten rohangálni kezd fűhöz-fához: apokalipszis, apokalipszis!
Pedig hol van még az apokalipszis?! Egész egyszerűen arról van szó, hogy a társadalom talmi szépségideáljai miatt mackónk nem fér ki az ajtón. Miért várja el az emberiség és a meseírók, hogy mindenki olyan karcsú legyen, mint egy núbiai táncosnő? Ez igazságtalan. Ce n’est pas juste.
Nyuszit csak az menti meg az idegösszeomlástól, hogy a Micimackó mégiscsak egy mese, ahol a szereplőknek minden hibájuk ellenére ki kell tartaniuk legalább a történet végéig. Utána akár kútba is ugorhatnak, az már nem a szerző gondja. Az ő gondja a stilisztika, nem pedig a pszichológia.
Tehát a laterális gondolkodású Micimackónak nincs igaza, de nem ő tehet róla, hanem az író. Elvégre csak az ő fantáziájában létezik a torkos medve, aki a méhek mézére vadászik, és akinek az irodalmi kibontakozását a fukar zümmögők minden eszközzel akadályozzák, ezért végül a szerző kénytelen Micimackót egy fa odvához „röpíteni”, amely csurig van mézzel. Még szerencse! Képzeljük csak el egy pillanatra, milyen fordulatot vennének az események, ha Micimackó a mennyei nedű helyett például Petőfi Sándor hamisított erotikus verseinek az eredeti kéziratát találta volna meg!
Ezzel a csavarral az író leszámol a mihaszna méhekkel, akikre már semmi szükség és egy laza tollvonással kiiktatja őket a történetből. Micimackó ezt sérelmezi, és aláírásgyűjtést szervez: akire nincs szükség, az a szerző és nem a méhek – gondolja Micimackó –, akinek a világlátását nehéz lenne jellemezni a heideggeri filozófiával. A zümmögők boldogan írják alá az ívet.
Miután kiderül, hogy az író csak kolonc, felesleges sallang, szemtelen piaci légy a narráció magasztos univerzumában, ahol a karakterek uralkodnak, nem maradt más hátra: szerzőnknek Micimackóval is végeznie kell.
De ki a szerző? Mindig az, aki bosszút tud állni. Venganza. Aki úgy hajít ki bárkit a második fejezetből, hogy még a lába sem éri a földet. Volare. Az, aki Petőfi-verseket hamisít, vagy ha úgy tartja kedve: megírja az eredeti szövegeket. Bestia curvafia pulices, proch, Posonienses Progenies pungunt.
De aztán kiderül: az író tévedésben leledzik. Apokaliptikus félreértésben tocsog. Ahogy említettem korábban: a szerző hülye. (Melyik? Mindegyik.) Ugyanis hatmázsányi levelet kap az olvasóktól, amelyben Micimackót követelik vissza. Merthogy Micimackó az esendő, a hőssé válás göröngyös útján bájosan botladozó, a rendszer áldozata (rendszer ebben az esetben maga a duhaj elbeszélő, aki megbélyegez, ítélkezik és megszégyenít, azaz igazi férfiként viselkedik ahelyett, hogy leborotválná a szakállát vagy kiszedetné a szemöldökét).
Mivel Isten nem ver bottal, legfeljebb félrecsúszott metaforákkal, kiderül: Micimackó költő. Ez úgy kell a szerzőnek, mint az egyiptomi tíz csapás. Mint Oszlopos Simeonnak az Ördög kísértése. Mint Nyuszinak a látogatók ebédidőben. Mint núbiai táncosnőnek a felesleges szénhidrátok. Mint tádzsik medvének az elpuhult turisták. A méz váltotta ki belőle. Illetve a méz utáni sóvárgás. Ez minden poézis alapja. Ha nincs vágyakozás, nincs versláb sem. Ha nincs versláb, akkor az embert – akarom mondani, mackót – sem hajtja semmi előre.
Micimackó a méhekkel zajló küzdelme egy kötetnyi szöveget eredményezett, amelyet a rajongói készülnek sajtó alá rendezni. A címe is megvan már: Micimackó írta Micimackó (ha a kiadó nem javasol valamilyen jobban hangzó álnevet, például valami angolosat, mert azt jobban el lehet adni). Így a világ most már nem menekülhet meg az ilyesféle micimackós mélységektől, mint:
Tra-la-la, tra-la-la,
tra-la-la, tra-la-la,
pritty, pretty, prütty.
Tra-la-la, tra-la-la,
tra-la-la, tra-la-la,
pritty, pretty, prütty.
A szerző tehát felismeri: az olvasók hülyék. Los lectores son tontos. De mivel ő is a piacról él, meghajlik a népakarat előtt és Micimackót a méhekkel együtt újra piedesztálra állítja, azaz boldogan szakad el a „való világ” metafizikai mitologémájától.
