Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.
Csak az utókor kedvéért mondom, hogy a jelenkor is irigykedik. Ez nagyon igaz Nádas Péter esetében, akit a kortárs írók körében egyfelől óriási tisztelet, másfelől frenetikus irigység övez – igaz, ez utóbbiról nem szokás nyilvánosan beszélni. A kortárs irigykedők sértetti pozícióját gyöngíti, hogy Nádas Péter munkásságát és elismertségét voltaképpen lehetetlen kisebbíteni vagy jelentékteleníteni. Róla aztán tényleg nem lehet azt mondani, hogy „érdemtelenül túlsztárolt” volna, sem azt, hogy „agresszív önmarketing” vagy „jól irányzott barátkozások” révén jutott a csúcsok csúcsára. Más írókat, a hátuk mögött egy-egy ilyen megjegyzéssel, el lehet intézni, igaz, őket nem védik, nem támogatják és nem igazolják olyan remekművek, amelyek Nádas Péter keze alól kikerültek.
Először az Emlékiratok könyvét olvastam tőle úgy harminc évvel ezelőtt. A köteteket 1991-ben egy kéthetes kórházi kezelésre is magammal vittem, s reggel, amikor az orvosok osztályos vizitre jöttek, az egyik orvos nem a lázlapomat kezdte böngészni, hanem az éjjeliszekrényemre tett Emlékiratokat, majd csodálkozva belenézett az akkor 19 éves arcomba. Elhatároztam, hogy dedikáltatni fogom a szerzővel a regényt, de évtizedeken át nem mertem a közelébe se menni. Ez amúgy jellemző a nádaspéterség jelenségére: mivel az ember mindent elolvas tőle, lassan a személyes ismerősének kezdi érezni, de amikor meglátja, inába száll a bátorsága. Ezzel nem csak én vagyok így. Egy újságíró barátom mesélte, hogy amikor interjút készített vele, úgy érezte, mintha Nádasból hideg levegő áradna. „Olyan hűvös körülötte a levegő, mintha egy klímaberendezés mellett ülnél” – jegyezte meg. Egy másik hírlapíró azt mesélte, hogy Nádas a szeme láttára dobott bele a lobogó kályhába úgy háromszáz oldalnyi kéziratot, mert nem találta megfelelően jónak. Egy harmadik kolléga pedig arról beszélt, hogy a hetvenes évek végén többször látta Nádast a Pest Megyei Hírlap szerkesztőségében, s habár akkor még fiatalember volt, a megközelíthetetlenség olyan karizmája áradt belőle, ami feltétlen tiszteletet parancsolt. Mindezt azért írtam le, hogy az irigykedő utókor meggyőződhessék róla: Nádas Péter még életében kultikus szerző lett, akiről, lám, legendák születnek. Nádas Péter – mivel a „legíróbb” magyar írók közé tartozik – jelentős szerepet játszik a mai magyar kulturális életben, ami hétköznapi nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy kivételesen jelentős figyelem irányul a személyére és a könyveire. Vannak olyan írók, akik hiúk, becsvágyók és nárcisztikusak, ebből következően az ilyen írók nem bírják elviselni, ha rájuk nem irányul figyelem – a Nádas Péterrel szemben megnyilvánuló féltékenykedésnek ez lehet a legfőbb oka.
A kilencvenes évek közepén még Egerben laktam, onnan buszoztam Pestre Nádas Péter egyik felolvasására, s vittem magammal az Emlékiratokat, hogy dedikáltassam vele. De a felolvasás alatt elment tőle a bátorságom, mert olyan ceremoniálisan magasztos volt az esemény, mint egy ünnepi mise. Kijött a közönség elé a Nádas Péter nevű főpap, felolvasta az Igét a Szentírásból, a közönség pedig áhítattal nézte. Milyen furcsa volt utána ugyanezt a főpapot egy közeli büfé asztalánál látni – halkan beszélgetett valakivel, és az a valaki áhítattal nézte.
A kétezres években – immár Debrecenből – elmentem miatta Gombosszegre is, gondoltam, hogy ismeretlenül meglepem, biztosan örülni fog, hogy az ő kedvéért egy olvasó átautózta az egész országot. De amikor Gombosszeg helységnévtábláját megpillantottam, már le is beszéltem magamat a látogatásról. Minek idegesítsem ezt a szegény embert? Hiszen éppen azért költözött ide, hogy ne zavarja senki – és ebből a szempontból a legjobb helyre ment. Olyan nyugodt és magába fordult volt a zalai vidék, mint egy benyugtatózott beteg, maga a falu pedig kétezer éves, önfeledt, római csöndben szendergett – pedig nappal volt. Egy helybelitől megkérdeztem, hogy Nádas melyik házban lakik, kívülről megnéztem magamnak a kertet, aztán eljöttem.
Később láttam Nádas Pétert Debrecenben is – furcsa most ezt leírni, de az egyetem rektori termében tartott sajtótájékoztatót egy új könyve kapcsán. Amikor belépett az ajtón, a tekintete hidegen végigsiklott a jelenlévőkön, regisztrált minket, mint adatokat a könyvelő, aztán a hűvös pillantást felváltotta az unottság. Legalábbis én unottnak láttam. Úgy éreztem, hogy azért nem pazarol ránk energiát, mert nem vár tőlünk meglepetést. Különös érzés volt az ő tekintetével mérlegelni a saját magunk fontosnak hitt, de amúgy teljes mértékben mellékes szerepét. Ha elemezni kellene a pozíciót, amit akaratlanul és tudtán kívül Nádas Péter betölt, akkor azt mondanám, hogy irodalmilag ő a mi felettes énünk, aki helyettünk emlékezik a történeteinkre és helyettünk tart távolságot: a saját ösztön-énünktől.
