Szántó T. Gábor: Koronavírus blues

Az alábbi szöveg még márciusban íródott, és az amerikai Restless Books Kiadó nemzetközi koronavírus-antológiájában* jelent meg, melyet a napokban Zoom-közvetítések során mutatnak be az Egyesült Államokban. Mintegy ötven író közreműködött írásaival harminc országból a kötet létrejöttében.

Mossuk a kezünket, az ételt, a személyi igazolványunkat, a hitelkártyánkat, a kibaszott mobilt, rettegünk, hogy beázik, és el leszünk vágva a külvilágtól. És röhögünk. És félünk.

Integetünk a szüleinknek, mert nem ölelhetjük meg őket, és eszünkbe jut, megölelhetjük-e őket még valaha, és bizonyára nekik is eszükbe jut, még többször talán, mint nekünk, de nem beszélünk róla.

Nem adhatunk puszit, és nem ölelhetjük meg felnőtt gyerekeinket, akiknek sokszor jól jött az ölelés, amikor elgyengültek az élet akadályainál, és most is elgyengülnének, ha lehetne, de nem lehet, keménynek kell maradni, mert nem tudjuk, meddig tart a járvány, a távolságtartás, mennyire kell takarékoskodnunk a lelki energiáinkkal.

Ha találkozunk velük, és át kell adnunk egy szatyrot élelemmel vagy ruhával, utána hazamegyünk és fertőtlenítjük a kezünket, pedig az ölünkből és a magvunkból származnak. És együtt röhögünk, vagy próbálunk együtt röhögni a helyzeten, miközben vigasztaljuk őket, és vigasztaljuk magunkat. És közben jönnek-mennek a szirénázó mentőautók. És számoljuk az áldozatokat, a betegeket, és latolgatjuk az esélyeket: csak a krónikus idős betegek, csak az idősek, csak a krónikus betegek, és elhallgatunk, amikor fiatal, egészséges áldozatokról érkezik hír.

Távolról köszönünk az ismerősöknek, a sétához is maszkot öltünk, de Budapesten naponta egyszer még kijárhatunk futni, és bár néha már nem mehetünk megszokott helyeinkre sportolni, mert biztonsági okokból ünnepkor lezárják a Margitszigetet és a közparkokat, örülünk, hogy még nincs teljes kijárási tilalom, csak részleges a korlátozás.

És röhögünk a Zoomon, ha a családdal vagy barátokkal széderezünk, de ha elzárjuk a készüléket, bánat telepedik ránk, mert nem tudjuk, meddig tart ez az állapot, meddig bírjuk, és nem ölelhetjük meg egymást, nem csapkodhatjuk egymás hátát, nem tudjuk, visszatér-e, és ha igen, mikor tér vissza a régi életünk, de már hallani, hogy a kézfogásnak búcsút kell mondanunk örökre, és már sokan vannak, nemcsak a szüleink, hanem idősebb barátaink is, akik félnek lemenni az utcára, félnek együtt sétálni akár kétméteres távolságban, maszkban, és nem találkoznak velünk a városon kívül, a zöldben sem.

És aggódva nézzük a kormányok olykor egymásnak is ellentmondó intézkedéseit, a helyenként autoriter és korrupt törekvéseket, és vásárolunk és raktározunk és főzünk és mélyhűtünk, és röhögünk, és közben félünk, mikor lesz áruhiány.

És tűnődünk, miért történik mindez, visszavezethető-e egyetlen kisiklásra, egy-két higiénés hiányosságra, regionális sajátosságokból eredő láncreakcióra, véletlenek oksági sorára, mely két hónap alatt kártyavárként döntötte le a sokak által sebezhetetlennek hitt modern nyugati és keleti civilizációk erős kapuit, bástyáit, külső várfalait, és már a második kaput döngeti, mi pedig a házaink kapuit próbálnánk magunkra zárni, de a vírus nem zárható ki, beszökik a réseken, ott van minden gondolatunkban, minden mondatunkban, az álmainkban, megöl bennünket, vagy részévé válik az életünknek és tudomásul vesszük, hogy együtt kell élnünk vele a megváltozott körülményeink között, egy még magasabb fokon megszervezett, tudatosabb, elidegenedettebb, sivárabb civilizációban, ahol minden új szerető csókja és ölelése azzal a kockázattal jár, hogy vírushordozó. És sírunk, hogy gyermekeink és unokáink nem randevúzhatnak, vagy ha ne adj’ Isten most szakítanak, magányosak maradnak, és riadtan mormoljuk magunk elé a Rilke-sort: „Kinek most nincs háza, nem épít magának tán soha / Ki most maga van, sokáig így marad.” És sírunk.

És értelmezünk és kontextualizálunk. Vajon a civilizáció korlátai okozták a bajt, és jó lenne a közegészségügyi normákat világszinten, minél szélesebb körben, tudatosan és számon kérhetően érvényre juttatni, vagy pont fordítva, a természet válasza ez a civilizációs kizsákmányolásra, ami az emberi nem önkorlátozására, a klímavédelem fontosságára hívja fel globálisan a figyelmet, netán isteni üzenetről van szó, amitől a hívők összerezzenhetnek, félelem és reszketés vehet erőt rajtuk, mert egy üzenetet vagy csapást újabb üzenetek és csapások követhetnek.

És tűnődhetünk, mi a megoldás: a több globalizáció, a mélyebb, rendszerszintű együttműködés a megelőzés érdekében, mert a világ elkövetkező gazdasági, szociális és közegészségügyi kihívásai már csak így lesznek kezelhetőek, vagy a felismerés, hogy az operatív válságkezelések a globális tudományos eredmények mellett az egyes államok szintjét nem haladhatják meg, ahogy a mostani járványt is ezen a szinten tudják csak egyelőre kezelni, a nemzetközi együttműködések csupán békés körülmények között működnek, válságjelenségek esetén csak a nagyjából átlátható, territoriális alapon működő kormányzatokra és igazgatási egységekre számíthatunk.

És rettegünk, hogy a járványnak nem lesz vége. Rettegünk, hogy hibás és hamis minden naponta megújuló tudományos számítás; hogy a kutatók egy része csak a szokásos tudományos és piaci versenyfutás szellemében nyilatkozik és kelt mulandó reményt, hogy mindez más, mint ami eddig volt, mert ez nem csupán egy vírus, hanem egy különösen virulens, szüntelen megújulásra és mutációra képes vírustörzs, amely előtt a tudomány is döbbenten áll; hogy ez nem csupán egy előre nem látható új világkorszak kezdete, nem csupán civilizációnknak szóló vészcsengő, hanem az emberi civilizáció jelenleg ismert formájának vége. Mert két nemzedéknek lehet, hogy nem lesz többé biztonságérzete villamoson, buszon, vonaton és repülőn, múzeumban, színházban, moziban, operában és koncertteremben, nem lesz egyszerű üzletekben vásárolnia sem élelmiszert, sem ruhaneműt, mint azelőtt, és nem ül be felkapott éttermekbe és kávéházakba, ahol mások is ülnek, mert a többi ember lesz a félelem tárgya. És ha így lesz, visszaeshet számos iparág, a gazdasági recesszió végigsöpörhet a világon, földrengésszerű változásokat idézve elő jelenleg ismert életformáinkban.

És a kormányok előbb-utóbb lazítanak a kijárási korlátozásokon, mert a gazdasági szükségletek felülírják a szigorú biztonsági intézkedéseket. Nem azért eresztik vissza a piacra munkavállalóikat, mert végleg elhárult a járványveszély, hanem mert ha nincs termelés és fogyasztás, ellehetetlenül a szabadpiac körforgásán alapuló társadalmi rend. Hadilogikával inkább vállalják a betervezett csatavesztést, a fertőzések és halálozások számának időleges újbóli emelkedését, hogy megnyerjék a háborút, és fenntartsák országuk gazdaságának működését.

És ma még nem tudjuk, meddig szélesedhet a járvány, és olyan kifejezésekkel vigasztaljuk magunkat, mint nyájimmunitás, miközben nem pontosan tudjuk, mivel állunk szemben. És a többi ember, akiket kezdetben, a járvány első hónapjaiban még sorstársnak tekintünk és segíteni próbálunk, ahogy a járvány egyre szélesebb köröket ír le és egyre nagyobb tömegeket ér el és zűrzavart okozhat a mégoly hősiesen küzdő egészségügyben és másutt is, lehet, hogy idővel már nem sorstárs lesz, hanem potenciális vírushordozó, fenyegető ellenfél, sőt áruhiány és menekülési szükség esetén életveszélyes ellenség.

Adja a Jóisten vagy a jó sorsunk, hogy ne így legyen.

Találják meg a tudósok a megoldást, kerüljön forgalomba a tüneteket csillapító gyógyszer, majd a megelőző oltás, legyen össztársadalmi és globális védettség, jöjjön szabadulás a fenyegetettségből hamar, még a mi időnkben.

* And We Came Outside and Saw the Stars Again: Writers from Around the World on the COVID-19 Pandemic, Restless Books, 2020, USA.