Előfizetés

Merő dada az élet

Marik Noémi
Publikálás dátuma
2020.09.26. 12:33

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Zetor Leila néven népszerű blogger volt sok követővel. Most pedig már második kötete, a Leli élete jelent meg. Amelyből kiderül, mi történik, ha egy negyvenes évei közepén járó nő figyelemzavaros, cukorbeteg, gyermektelen, langaléta, szociálisan érzékeny és még írni is tud. A traumákból, szorongásokból emlékezetes egypercesek, szerethető embertörténetek kerekednek, ezek látszólag ad hoc sorjázásából pedig egy családtörténet bontakozik ki. Szaniszló Judit intenzív erejű szövegei nemcsak fanyar humorúak, de erősen líraiak is.
Miért épp családtörténetté növesztette személyes hangú egyperceseit második kötetében, a Leli életében? A rendszerváltás környékén öntudatra ébredő generációnak van egy szembenézésigénye, talán ezért is szü­letik annyi személyes családtörténet mostanában. Igazából többnyire nem is a történetek a fontosak ilyenkor, hanem hogy hogyan torzítja azt a mesélő, és hogyan torzul ezzel a család története. Nekem kifejezetten kevés konkrét emlékem van a gyerekkoromból. És ez a könyv nem is rólam szól. Sőt, azt szerettem volna, ha nincs is igazán főszereplője, hanem a hálózat és a viszonyok lesznek a főszerepben. Ám nem mentem utána, valójában hogyan történtek nálunk a dolgok, hanem a két-három számomra fontos kiindulópont közötti részeket én töltöttem ki fikcióval. Ezzel mintha némileg ellentmondana annak, hogy fontossá vált a múlttal való szembenézés. Azért benne vannak a ’70-es évek végén született embereknek azok a stációi, amiken talán mind keresztülmentek a maguk módján. Persze nagyon sok saját vagy legalábbis annak tűnő élményem is benne van. Csak nem az volt a fontos, hogy mindezt történethűen dolgozzam fel. Csupán kiindulás volt, és az érdekelt, hogyan lehet ezeket a tetszőleges pontokat összekötni. Nem is élt önben a kíváncsiság a valóság iránt, hogyan történtek valójában a dolgok a családjában?  A nagyszüleim és az apukám már nem él, így igazából csak anyukámtól kérdezhettem volna, ám direkt hagytam ezt a családot a félig fikció világában lebegni. Egyfajta slendriánságból meg lustaságból is persze. Meg lehet, hogy ahhoz gyáva vagyok. Lehet, nem is akarok ennél tisztábban látni. Lehet, jobb az nekem, ha inkább csak kitalálom a dolgokat. Azzal, hogy kitalálok egy lehetséges összekötést a pontok közé, igazából megmagyarázhatóvá válnak olyan dolgok, amik az embert nyomasztják, vagy ráraknak olyan terhet, ami eredetileg nem az övé volt. Egy biztos, nem véletlenül történnek a dolgok, és az írás most abban erősített meg, hogy mindenre lehet magyarázat. Így igazából már mindegy is, valójában mi történt. Minden következik mindenből, minden összefügg mindennel. Ugyanakkor meg csomó mindennek nincs értelme. Összeköthetem, adhatok neki értelmet, de akkor is az egész egy dada, és az ember viseli ennek a súlyát. Mindamellett ennek a könyvnek azért nem az volt a célja, hogy nekem jobb legyen. És nem is biztos, hogy jobb lett nekem attól, hogy megírtam ezt a könyvet.
Biztos nem lett jobb? Nem. Nem terápiás szándékkal íródott. A család mindenesetre, úgy tűnik, továbbra is meghatározó téma lesz a számomra, az írás kifogyhatatlan tárháza. A családi dinamikák mindig érdekelni fognak. Már csak azért is, mert a szorongások, a traumák és a világ ellen engem a humor és a család megtartó ereje véd a leginkább. Persze a jó szülők is hibáznak, mindenki óhatatlanul ront, de a jó szülők jól rontanak. Szerettem volna, ha az összes rossz ellenére átjön mindez. És nagyon szerettem volna, ha a szövegben is érződik a szeretet. Mert az szerintem sosem válik idejét múlttá. A kor indukálja, bloggermúltja vagy esetleg a figyelemzavarából fakad, hogy a regénye egyperces szövegegységekből áll össze? Valószínű, a figyelemzavarom az alapvető oka. Másrészt nagyon szeretek sűríteni. Nekem ez a szöveghossz áll a kezemre, az egységek 2-3, néha 4 kéziratoldalnyiak, és többnyire önmagukban is megállják a helyüket, tehát mindig van valami lekerekítettségük. Ha ugyanis függőben hagyok egy jelenetet vagy szituációt, másnap már nem tudom ugyanott folytatni. Amíg benne vagyok, addig van egy viszonylag zárt dolog a fejemben, és azt muszáj befejezni még aznap. Már a Beenged kötetnél is zavarban voltam, amikor megkérdeztek, mi a műfaja, mert nem tudtam azt mondani, hogy novelláskötet, regény vagy blogkönyv. Én regénynek írtam a Leli életét, ez volt a terv, regénynek tekintem most is. Az egységei persze emlékeztetnek a blogbejegyzésekre tömörségükben. Nem is kell ezt a töredezettséget levetkőzni, mert ez nem rossz dolog, ez egy adottság. Ilyen egységekben látom a világot. Annak idején ezt blogban írtam, most meg bár ott volt egy regénynek a víziója előttem, ugyanilyen kis egységekből akartam összerakni. Nem ütőképesebb manapság egy blog, mint könyvként megjelentetni valamit? Nem több olvasóhoz jut el ugyanaz az írás? Lehet, de szerintem van egyfajta kánonkényszer, így, ha valamit a neten publikálsz, akkor lehet, hogy azt többen olvassák, de távolabb kerül a nagybetűs irodalomtól. Működik a hagyományosabb felfogás, hogy legyen szétválasztva az irodalom és a net. Bár lehet, ez is generációtól függ, mert a nálam fiatalabbaknál már nem válik szét, az a lényeg, hogy minél többen olvassák és lássák. A blogon túllépő tudatosabb írásnál, amit a regény jelent, az öncenzúra is jobban megjelenik, például, hogy védje, akikről ír. Ez nem bénít meg valamilyen szinten, és nem öli meg a karakterek igazságát? Az írásban azért van egyfajta kegyetlenség. Az író kegyetlen önmagával szemben is, meg másokkal szemben is. Ennek ellenére azt hiszem, nem bántottam meg egyik családtagomat sem, már csak azért sem, mert nem róluk szól. Másrészt, bevallom, a megbántás része nem érdekelt. Ez az írásnál nem lehet szempont. Az igazság amúgy is nagyon faramuci dolog.

Lauer Péter versei

Lauer Péter
Publikálás dátuma
2020.09.26. 11:44

Fotó: Népszava
„Elolvadt a világ…”
árapály amikor fiam rosszalló álmok közt találom, a remény, hogy lesimogatja majd az ébredés, megbékél a tudattalan a hullámok után, s a délelőtt helyreálló rendjében gyönyörködünk; két egymással szembeni partszakasz azonos tengerjárással.    este jó volt mindig úgy volt, hogy vacsora-fürdés után azonnal ágyba… aztán valamiért mindig úgy alakult, hogy előbb megsajnáltam a lámpabúrára olvadt rovarokat, próbáltam visszahívni minden lassan távolodó bútordarabot, megcsodáltam a falvédő alól felszálló sötét gázelegyet, amíg azt nem mondták: alvás! ahogy Zoli bácsi írta: „Elolvadt a világ…”   remény, eső elmagányosodott írásjel: állsz a gondolat közepén minden más rajtad kívül esik: remény, eső, vágyakozás egyensúlyt kereső testünk messze tehetetlenségünk oly közeli s éjjelente úgy fordulsz ahogy fordulok benned álmaid előtt lelassítok megérzed: tudni szeretném milyen lesz majd az a hajnal, milyen kutyák vesznek üldözőbe?    tartozás A Mosoni-Dunához jártunk suli után, elszívni ezt-azt; – St. Morris, ha úgy alakult – a zsebpénzeinkből vett ÖKM magazin, és mi, az összeragadt oldalak miatt folyton röhögő kamaszok, hittünk a fák közt derengő fényben, a folyókanyarulat ölelésében. A kékes füst ma már csak azt jelenti, amit egyikünk sem vitt magával. Amiért nem tartozunk egymásnak semmivel.    magyarázat Organikus vagy; a testnedvek a megfelelő alagutakon ömlenek-találkoznak, nincs unalmas pillanat. A légzés áramával feltör belső monológod; évekig építgeted a hangodból kiváló szavak sztalagmitjait. Organikus vagy, a fejedből kinő egy virág és leér a szívig.

Szabó Stein Imre: Soha – Napló a pokol tornácáról (részlet a regényből)

Szabó Stein Imre
Publikálás dátuma
2020.09.26. 09:33

A Libri Kiadó gondozásában megjelent Soha sodró lendületű, új optikájú holokauszt-kisregény, egy magánbűnöktől távolról sem mentes, férfias tartásában is önző ember fejlődéstörténete: Stein Albert „futása” során kirajzolódik és nagyszabású tablóvá szélesül a korabeli magyarországi miliő.
Egy Stein Albert nevű ember a dunaszerdahelyi zsinagóga kertjében, 1944 júniusában átadta zsebóráját és naplóját egy barátjának. A vonatra vártak. A barátja eljuttatta mindkettőt Stein családjának. Az óra ugyanaznap készült (1943. szeptember 6-án) a Longines saint-imier-i gyárában, mint Albert Einsteiné, és ugyanabban a zürichi ékszerüzletben is adták el. Stein Albert a magáét kártyán nyerte. Ez az ő naplója. 1944. április 28. Reggel. Zúgó fejemben stukák zokognak, rohannék vissza az ágyba, de nem lehet. Állok kívül az időn, tükör által homályosan, ami vagyok még, bennreked. Fogyhat, ami nincs, falhat, ami védene: embert, hegyeket. Törvény. Ellened. Nincs kérdés, ez még ember itt, de csodásan átalakult. Testének rabja, féligazság. Idő bolondja, körbefut a kegyetlen körön új szerzeményem mutatója. A szennyes harisnya és a csizmasámfa közti szigeten fulladozik órám selyemtokja csendesen: „Bijouterie Stahel – Zu­rich”,­ hirdetik az ezüsttel kivarrt betűk. Mondják, hörgött, mintha vágnák, a Wehrmacht-százados egy hete, mikor a Kaszinóban egy mezei drillel letarolt a fekete posztóról mindent Nirschi Olivér. Tegnap öccse, a Franci, kinek arca ferde, mintha a Teremtő, egy pillanatra feledve az euklideszi geometriát, lopott síkidomokból rakta volna össze, lusta, himbáló mozdulattal dobta be középre Longines-omat. Nem volt ott német, se kupec, csak mi, környékbeli életművészek ültünk a hajnali kártyaasztal körül. Látom, mélyül a Dé­zsi Botond szemárka, feladja. Kiszáll Berzsenyi Móric is, noha porcelángyára tűrné még a veszteségeket. Eltörik egy pohár, aztán néma csend lesz, a sarokban rossz kibic ül, kopognak a lapok, Gere Márton oly könnyen adja brillköves gyűrűjét, mint néhai Edward király a dicsérő szót Wales bárdjainak, jómagam egy heréltet s két nóniusz kancát teszek, arcaferde Franci meg idézett lusta, himbáló mozdulatával dobja a fekete posztóra a zsebórák királynőjét. Körbejár Zsuzsánna, szelet kavar habkővel keményített vászonruhája, konyakot kapunk metszett kristálypohárban, a zöld fényben mély arannyal villan sűrű gyanta hajkoronája. Csak én tudom, milyen tökéletes hidas-inas a lába formája… Ma is beenged, mint mindég, a hátulsó szobába. Kilenc óra tájban lopódzó árny vagyok a Kaszinó cselédudvarán. Egy pohár pengve törik széjjel a csizmatalpam alatt. Ajtaján leverem a titkos morzejelet, s rányílik a szemem, mint mindég, s rányílik a szám, kitárja nékem kapuját a magyar vidék arányos csodája. „Zsuzsánna”, sóhajtom, de már visz befele, háttal veti magát az ágyra, konyakszín haja kiterül, szele leseper, arcom beléfúrom, lebegek, aztán erős, gyors ujjai, érzem, a combom fölött praktikálnak, fájdalmas keményedésem támad, felhajtom lábát, felnyög, bokáját a feje mellé nyomom, rövidet sikolt, mikor nyelvemmel mosószappan­illatú combjának tövét bejárni kezdem, lejjebb ereszkedem, oda, hol a jóisten két félgömbből fenekét pompásra formázta meg, s hol összevarrta, a varraton utamat cikcakkban teszem, Zsuzsánna hangja, mint az elmorzsolt levendula kopogása, a vesszőm után kap, nem éri el, a hajamba markol, rántana magába, hát engedek és páratlan lendülettel rohanok kivont kardommal belé, vállam megáll a térde hajlatában, mozogni kezdek körbe-körbe, amint fénytől megigézett lepke verdes, „ne, ne!”, suttogja, de eszelősen szorít, szeme kitágul, hogy szinte idegen lesz, érzem, saját örvényén pörög le vadul, most megvakulok én is, s mint fehér fény csapódok az űrben, Zsuzsánna sikolt, én némán zuhanok eszméletre térve fényéveken át csupasz mellére, s úgy szorítom, hogy még egyszer eggyé leszünk: így maradunk az időből kilépve egy darabig. Mosdótálban hoz vizet. Látom, mint egy veszendő holmit méreget. Nincs viszonyunk, tudja ő is, csak az élvezet. „Albert úr, ugye, Albert urat nem viszik el?” A mosdótálba néz, mintha onnan a jövőt kiolvasni tudná. No de eltértem, s furcsa egy éjszaka volt, jobb, ha a végére érek. Zsuzsánna épp konyakot szervíroz habkővel keményített vászonruhában, osztunk, s a Gere bedobja lapjait. Marad a Nirschi meg én. Hamar megérti, nem én adom ma alá a lovat. Két pár. Színsorom elsöpri a kételyeket. Megfagy a levegő, tudjuk mind, amije volt, zálogban van. Ferde arcát félrehajtva, mintegy mellékesen jegyzi meg, hogy majd egy zsidó kölcsönad, „nekik már úgyis ganzegal”. Én, már a nyugalmazott vezérkari őrnagy visszakézből, ültömből vágok a szájára. Ahogy székestül hátraesik, viszi magával az eszcájgot, a konyakot és harmincéves barátságunk emlékeit. A riadt Hofburg a zűrzavaros időkről motyog, és azonnal bezárja a boltot. Kilépek a Vámbéri utczára, kijózanít a hajnali fény. Volt barátomat, katonapajtásomat a másik irányba viszi két legény. Idegen irányba. Április 29. Bókol a nap, homokfutóm táncol a poros úton. Sebfoltos nyárfák – bohém barátok – rántanak fölém sátortakarót, ahogy hátamra bukva az elfutó ég titkos morzejeleit kutatom. Ittam ma reggel, nem tagadom. Valahogy túlcsordult az élet, elkapott az olgás hangulatom. Tiszta mordulással kúszott föl a jólét, úgy burkolt rám szárnyas takarót hirtelen az Isten, hogy arról gond, kényszer, felelősség, mint ébredő kamaszról a felnőttkor minden közelítő balsejtelme, lecsúszott. Anyámhoz megyek nagy családi ebédre, és ott Olgámat ma megkapom: már egy hete nehezen találom, de a családvallás becsületes rabja ő, ki nem bújna a szokások kötelessége alól. Arra a pontra a füle alatt, húsának puha erejére, zöld szemének tág partokkal övezett mély tengerére gondolok: ha dühös rám, ma nem szép harisnyát húzott. Borulnak rám a nyárfák, vágyam erejével alig bírok. – Megint táncol a szilánk a jobb fejemben – mondom a kék posztófelöltőbe szorult széles hátnak a bakon. „Akkor mulatság lesz, vagy rosszra fordul…”, dörmögi Krestenyics Miska, s ezzel szaván nem fogja senki. Miska, kinek ’18-ban a szögesdrót alól vérbe fagyott testét a szanitécig hátravittem, hogy távozó lelkét visszavarrják, először tisztiszolgám, majd mindenes emberem lett. Anyja sírját minden hónap első napján látogatja a katolikus temetőben, virágot nem visz, családtalan: gyengeségeim és titkos erőm egyetlen tudója. Rendet ő tart az életem körül és a birtokon. Úgy számol minden nappal, mint ki kölcsönbe kapta vissza életét kéretlenül. Most is: hogy „rosszra fordul”, jelenthet életet, sorsot, barométerzuhanást: hallgatag ógörög jósdás, tapodtat se mozdulna gőgjéből a bakon. Együtt zuhogunk be Szerdahelyre, a két ló patája csengve csap a járdakőre – mindenki tudja, megérkezett Stein Albert, a szabadon grasszáló haszonbérlő, szebb napokat látott zsidó földbirtokos! A Nemesszeg utczában apám nagypolgári háza előtt leugrom, mordul a kapupánt. Kiegyezés kori porta, egyemeletes, az utcza felé rövidebb frontjával zárkózó, tizenkét szobás zárt különvilág. Úgy trappolok be, otthon vagyok.

Szabó Stein Imre

író, műfordító, kommuniká­ciós szakember. Írói pályája az 1990-ben megjelenő Számbátjon felé – a Jeruzsálemi átjáró című kisregénnyel indult, több kötetben megjelent Shakespeare és egyéb Erzsébet kori fordításából számos jelentős színházi bemutató készült. A ’90-es években a kulturális televíziózás területén, az ezredforduló után pedig jelentős nemzetközi komolyzenei projekt megálmodójaként dolgozott. Pro­vo­katív komolyzenei témájú imázs- és kisfilmjeivel több nemzetközi díjat nyert rendezőként és íróként.