Merő dada az élet

Zetor Leila néven népszerű blogger volt sok követővel. Most pedig már második kötete, a Leli élete jelent meg. Amelyből kiderül, mi történik, ha egy negyvenes évei közepén járó nő figyelemzavaros, cukorbeteg, gyermektelen, langaléta, szociálisan érzékeny és még írni is tud. A traumákból, szorongásokból emlékezetes egypercesek, szerethető embertörténetek kerekednek, ezek látszólag ad hoc sorjázásából pedig egy családtörténet bontakozik ki. Szaniszló Judit intenzív erejű szövegei nemcsak fanyar humorúak, de erősen líraiak is.

Miért épp családtörténetté növesztette személyes hangú egyperceseit második kötetében, a Leli életében?

A rendszerváltás környékén öntudatra ébredő generációnak van egy szembenézésigénye, talán ezért is születik annyi személyes családtörténet mostanában. Igazából többnyire nem is a történetek a fontosak ilyenkor, hanem hogy hogyan torzítja azt a mesélő, és hogyan torzul ezzel a család története. Nekem kifejezetten kevés konkrét emlékem van a gyerekkoromból. És ez a könyv nem is rólam szól. Sőt, azt szerettem volna, ha nincs is igazán főszereplője, hanem a hálózat és a viszonyok lesznek a főszerepben. Ám nem mentem utána, valójában hogyan történtek nálunk a dolgok, hanem a két-három számomra fontos kiindulópont közötti részeket én töltöttem ki fikcióval.

Ezzel mintha némileg ellentmondana annak, hogy fontossá vált a múlttal való szembenézés.

Azért benne vannak a ’70-es évek végén született embereknek azok a stációi, amiken talán mind keresztülmentek a maguk módján. Persze nagyon sok saját vagy legalábbis annak tűnő élményem is benne van. Csak nem az volt a fontos, hogy mindezt történethűen dolgozzam fel. Csupán kiindulás volt, és az érdekelt, hogyan lehet ezeket a tetszőleges pontokat összekötni.

Nem is élt önben a kíváncsiság a valóság iránt, hogyan történtek valójában a dolgok a családjában?

A nagyszüleim és az apukám már nem él, így igazából csak anyukámtól kérdezhettem volna, ám direkt hagytam ezt a családot a félig fikció világában lebegni. Egyfajta slendriánságból meg lustaságból is persze. Meg lehet, hogy ahhoz gyáva vagyok. Lehet, nem is akarok ennél tisztábban látni. Lehet, jobb az nekem, ha inkább csak kitalálom a dolgokat. Azzal, hogy kitalálok egy lehetséges összekötést a pontok közé, igazából megmagyarázhatóvá válnak olyan dolgok, amik az embert nyomasztják, vagy ráraknak olyan terhet, ami eredetileg nem az övé volt. Egy biztos, nem véletlenül történnek a dolgok, és az írás most abban erősített meg, hogy mindenre lehet magyarázat. Így igazából már mindegy is, valójában mi történt. Minden következik mindenből, minden összefügg mindennel. Ugyanakkor meg csomó mindennek nincs értelme. Összeköthetem, adhatok neki értelmet, de akkor is az egész egy dada, és az ember viseli ennek a súlyát. Mindamellett ennek a könyvnek azért nem az volt a célja, hogy nekem jobb legyen. És nem is biztos, hogy jobb lett nekem attól, hogy megírtam ezt a könyvet.

Biztos nem lett jobb?

Nem. Nem terápiás szándékkal íródott. A család mindenesetre, úgy tűnik, továbbra is meghatározó téma lesz a számomra, az írás kifogyhatatlan tárháza. A családi dinamikák mindig érdekelni fognak. Már csak azért is, mert a szorongások, a traumák és a világ ellen engem a humor és a család megtartó ereje véd a leginkább. Persze a jó szülők is hibáznak, mindenki óhatatlanul ront, de a jó szülők jól rontanak. Szerettem volna, ha az összes rossz ellenére átjön mindez. És nagyon szerettem volna, ha a szövegben is érződik a szeretet. Mert az szerintem sosem válik idejét múlttá.

A kor indukálja, bloggermúltja vagy esetleg a figyelemzavarából fakad, hogy a regénye egyperces szövegegységekből áll össze?

Valószínű, a figyelemzavarom az alapvető oka. Másrészt nagyon szeretek sűríteni. Nekem ez a szöveghossz áll a kezemre, az egységek 2-3, néha 4 kéziratoldalnyiak, és többnyire önmagukban is megállják a helyüket, tehát mindig van valami lekerekítettségük. Ha ugyanis függőben hagyok egy jelenetet vagy szituációt, másnap már nem tudom ugyanott folytatni. Amíg benne vagyok, addig van egy viszonylag zárt dolog a fejemben, és azt muszáj befejezni még aznap.

Már a Beenged kötetnél is zavarban voltam, amikor megkérdeztek, mi a műfaja, mert nem tudtam azt mondani, hogy novelláskötet, regény vagy blogkönyv. Én regénynek írtam a Leli életét, ez volt a terv, regénynek tekintem most is. Az egységei persze emlékeztetnek a blogbejegyzésekre tömörségükben. Nem is kell ezt a töredezettséget levetkőzni, mert ez nem rossz dolog, ez egy adottság. Ilyen egységekben látom a világot. Annak idején ezt blogban írtam, most meg bár ott volt egy regénynek a víziója előttem, ugyanilyen kis egységekből akartam összerakni.

Nem ütőképesebb manapság egy blog, mint könyvként megjelentetni valamit? Nem több olvasóhoz jut el ugyanaz az írás?

Lehet, de szerintem van egyfajta kánonkényszer, így, ha valamit a neten publikálsz, akkor lehet, hogy azt többen olvassák, de távolabb kerül a nagybetűs irodalomtól. Működik a hagyományosabb felfogás, hogy legyen szétválasztva az irodalom és a net. Bár lehet, ez is generációtól függ, mert a nálam fiatalabbaknál már nem válik szét, az a lényeg, hogy minél többen olvassák és lássák.

A blogon túllépő tudatosabb írásnál, amit a regény jelent, az öncenzúra is jobban megjelenik, például, hogy védje, akikről ír. Ez nem bénít meg valamilyen szinten, és nem öli meg a karakterek igazságát?

Az írásban azért van egyfajta kegyetlenség. Az író kegyetlen önmagával szemben is, meg másokkal szemben is. Ennek ellenére azt hiszem, nem bántottam meg egyik családtagomat sem, már csak azért sem, mert nem róluk szól. Másrészt, bevallom, a megbántás része nem érdekelt. Ez az írásnál nem lehet szempont. Az igazság amúgy is nagyon faramuci dolog.