Ritkán mondható el egy mozgóképes termékről teljes biztonsággal, az elfogult rajongás révülete nélkül, hogy megtekintése kötelező. Jeff Orlowski dokumentumfilmje, a Netflixen látható Társadalmi dilemma ilyen produktum. Nem a történelemből akar tisztázni valamit, nem oknyomoz, nem egyéni-közösségi sorsok követéséből próbál általánosítani, hanem olyan problémával foglalkozik, amely közvetlenül érint mindannyiunkat. S amelynek valószínűleg nem is vagyunk igazán tudatában.
A közösségi médiacsatornákról, -felületekről van szó. Üzengetéseinkről, csevegéseinkről, posztolásainkról, bejegyzéseinkről, lájkolásainkról a Facebookon, Twitteren, önmagunk mutogatásáról az Instagramon, audiovizuális készítmények egymásba fonódó, végtelen fogyasztásáról a YouTube-on, csillapíthatatlan információéhségünkről a Google-on. Okostelefon-függőségünkről családi körben, iskolai órán, munkahelyen, utazás közben, baráti társaságban. Egy forradalmi, életmódunkat megváltoztató technikai-informatikai találmányról. Amelyről úgy véljük, kinyitja előttünk a világot, és új, valóban demokratikus nyilvánosságot teremt. Menekülőutat a hatalmi szféra manipulációi elől.
Hányszor hallunk-olvasunk csillogó szemű fejtegetéseket, az internet közösségi kontrolljáról a politika felett! A civil szféra önszerveződésének irányába mutató hatásáról. Orlowski filmje kíméletlenül rávilágít, hogy ez távolról sincs így. A piaci szellem, a gazdasági és politikai hatalom már annyi ponton szivárog be – méghozzá titokban, észrevétlenül – menedékvárunkba, ami lelki-szellemi deformálódásunkon keresztül teljes összeomlásával fenyeget.
A közösségi felületeket szolgáltató cégek egykori munkatársai, fejlesztői, valamint a téma kutatói tárják fel jól követhetően a folyamat lényegét, amit fikciós illusztrációk tarkítanak. Miközben görcsösen kapaszkodunk telefonunkba, üzenünk, érdeklődünk, szórakozunk, és azt hisszük, a barátainkkal vagyunk, vagy ami még jobb, magunkba bújhattunk, és ujjainkban tartjuk a világot, a szolgáltatói rendszer adatokat gyűjt rólunk. Nem a nevünkre, személyi igazolványos információkra kíváncsi, hanem a felhasználói szokásainkra, érdeklődési körünkre. Hogy ennek megfelelően, ránk specializálódva küldjön reklámokat, az épp elfogyasztotthoz hasonló tartalmakat. A cél: minél tovább benntartani minket a rendszerben. „Ideális” esetben függővé tenni tőle. Amit tizenéveseknél a legkönnyebb elérni. A hirdetők előtt így hatalmas felszínek nyílnak, és boldogan fizetnek értük a szolgáltatónak.
Az alapelv lényegében ugyanaz, amit a könyvnyomtatás óta ismer a médiavilág. Vagy állami támogatással-megrendeléssel lehet biztonságosan fenntartani egy orgánumot, vagy hirdetési felületek árusításával. Utóbbi esetben kulcsfontosságú lesz a példányszám, a nézettség állandó növelése, amely a tömeg-kulturális igények szolgai kiszolgálásával érhető el. A kereskedelmi televíziók nem is tagadják, hogy műsoraik igazi célja a reklámok eljuttatása minél több emberhez. Itt azonban még nehézkes közvélemény-kutatásokra van szükség a nézői igények felméréséhez. A fogyasztói érdeklődést „adatoló” internetes algoritmusok sokkal pontosabb képet adnak, gyorsan érzékelik a változásokat, és egyénre szabják a „reklámcsomagot”.
Ám ez csak a dolog üzleti oldala. Ami sokkal megdöbbentőbb, hogy a politikai manipulációnak is sokkal jobban ki vagyunk szolgáltatva a közösségi médiában, mint a hagyományos orgánumokon. Miközben azt hisszük, demokratikus hír- és véleményáramlási térben vagyunk, kiderül, hogy a hatalmi szféra könnyen és szélsőségesen befolyásolhat minket. Felfedezte ugyanis, hogy a közösségi háló nem párbeszédre, hanem polarizálódásra ösztönzi a társadalmat. Azokkal kommunikálunk, akikkel egyező a véleményünk. Ha csatlakoztunk Vadai Ágnes kedvelőinek csoportjához, nem keressük Varga Judit támogatói körét. A rendszer algoritmusai ezeket a preferenciákat is érzékelik. A közvélemény, a közéleti szimpátiák, értékrendek nyitott lappá válnak a politika számára. Akár választási esélyekre is következtethet belőle. Nincs más dolga, mint álcázott formában belépni a netes közösségi térbe, megerősítéseket adni, akár hamis híreket terjeszteni. A szakértők szerint az orosz beavatkozás az amerikai elnökválasztásba szintén ilyen módon, a Facebookon történt. A bújtatott propaganda aztán olyan fokú uszításba csaphat át, ami akár fegyveres konfliktust is gerjeszthet csoportok között.
Na, most akkor mit csináljunk? – teszi föl a kérdést a film is. Hiszen maga az internet valóban forradalmi, a közösségi média is jó. Amit láttunk, inkább csak veszélyes, próbáljunk fékező szabályokat, jogi hátteret alkotni. És persze vigyázzunk, ne hagyjuk magunkat megtéveszteni, korlátozzuk a böngésző-csevegő időt. Pedig látható, hogy a veszélyt maga a társadalmi rendszer okozza. A tőkés piacgazdaság kíméletlenül agresszív működése. Cinikusan manipulatív hatalomtechnikája, amely – a közösségi oldalakon szembesülhetünk vele igazán – ijesztő közvélekedéseket, előítéleteket erősít meg.
