Előrebocsátom, amit eddig is több fórumon hangoztattam: az FTC tiszteletet érdemel a BL-csoportkörbe jutásért, legfőképpen azért, mert a legkisebb európai együtthatóval ejtette ki sorra a selejtezőben kapható legerősebb ellenfeleket, a stockholmi Djurgardent, a glasgow-i Celticet, a zágrábi Dinamót, majd nem kis szerencsével túljutott a még ebben a körben sem a legjobbak közé tartozó norvég Moldén. A Ferencváros jelenlegi csapata (is) külön szám hazánkban, gondoljunk egyrészt a felcsúti és a kispesti együttes nyomtalan eltűnésére vagy a Fehérvár viszontagságaira a dublini Bohemians, a paolai Hibernians és a liege-i Standard ellen, bár az utóbbin az erőviszonyok alapján ugyanúgy nincs mit szégyellni, mint azon, ha valaki nem tudja: Paola Máltán van. Az FTC azért is kiválik a részben a hajdani Szabad Föld Kupa mezőnyét idéző mai NB I-ből, mert egy-egy találkozóján nemegyszer legalább akkora közönség gyűlik egybe, mint az összes többin együttvéve, azaz a háromezer körüli – még így is szegényesen szerény – nézőátlag elérése nagyrészt a zöld-fehér klubnak köszönhető.
Mindezzel együtt is meghökkentő túlzásnak tartom, ha azt akarják bebizonyítani: az FTC mostani BL-sikere nemhogy versenyképes a Vasas, a Győri ETO és az Újpest hajdani BEK-diadalaival, hanem még értékesebb is az angyalföldiek, a Rába-partiak és a Megyeri útiak hajdani legjobb négy közé jutásánál. Ez olyannyira különös állítás, hogy fölösleges elveszni a részletekben, csupán azt érdemes megvizsgálni, vajon volna-e kétség az előszezoni továbbjutásra a régi futballista készlettel, még akkor is, ha korokat nehéz vagy egyenesen képtelenség összehasonlítani. Azt hiszem, nem rugaszkodom el a valóságtól, ha felteszem: a 390 első osztályú mérkőzésen – micsoda legendák között! – 313 gólt szerző Szilágyi Gyula közelebb volt az etalon Alfredo di Stefanóhoz, mint amilyen távolságból követi, mondjuk, Tokmac Nguen Cristiano Ronaldót. Tehát a kérdést úgy kell feltenni: hagymázas álomban is elképzelhető volna-e selejtezős blamázs Kárpáti Bélával, Sárosi Lászlóval, Bundzsák Dezsővel, Berendy Pállal, Raduly Józseffel, Csordás Lajossal vagy Szentmihályi Antallal, Dunai Edével, Tóth Andrással, Fazekas Lászlóval, Bene Ferenccel, Zámbó Sándorral? Ha akadna most olyan formátumú jobbhátvéd, mint a győri, majd angyalföldi Kárpáti, akkor aligha lenne szükség gazdasági bevándorló beugrására a válogatotthoz. A hatvanas évek ETO-ja kétségkívül kevesebb nagyságot vonultatott fel, mint a korabeli Vasas vagy Újpest, ám annál hatalmasabb bravúr, hogy 1965-ben így festett a BEK-elődöntő mezőnye: Benfica, Győr, Internazionale, Liverpool. Ez éppen olyan jól fest, akár a Barcelona, Juventus, Dinamo Kijev, FTC kvartett, de nem ugyanaz a szakasz, és a két zöld-fehér garnitúra kvalitásait – Orbán Árpádra, Palotai Károlyra vagy Korsós Istvánra gondolva – kegyeleti okokból sem vetném össze.
A mostani FTC érdeméből semmit nem vonok le. Már csak azért sem, mert idehaza oly kevés a megfelelő játékos, hogy a labdarúgók exportjában Magyarország messze a leggyengébb a térségben. Szerbiának hét és félszer, Horvátországnak hat és félszer, Ukrajnának három és félszer, Szlovákiának csaknem háromszor, de még a közvetlenül hazánk előtt lévő Szlovéniának is több mint másfélszer annyi képviselője van külföldön, amennyi nekünk. S azok, akik idejönnek, szintén nem világszámok, aligha konkurálnak a nem éppen mostanság látott légiósokkal, a szovjet-tádzsik Sirinbekovval, a romániai Selymessel és Muzsnayval, a lengyel Warzychával, az olasz Signorival vagy az új idők vendégével, a 2015-ig Fehérváron futballozó portugál Marco Caneirával. (A harminchárom évesen Újpestre érkező, a brazil válogatott csatársorában a fenomén Ronaldóval is együtt játszó Tuliót nem említem, mert kikapcsolódni, országot látni jött, és rövid itt-tartózkodása után még huszonnyolcszor váltott klubot, míg ötven esztendősen nagy nehezen visszavonult.)
Végül tegyük fel a szinte elképzelhetetlent: az FTC továbbjut, azaz megelőzi két riválisát is a BL-csoportban. A helyzet az, hogy Bundzsákék, Benéék fényét még e csoda sem homályosítaná el.
Az a ragyogás ugyanis örökre a miénk.
