Az Európai Parlament nem akar engedni a jogállamiság ügyében, s ragaszkodik ahhoz, hogy az egyes tagállamok csak akkor részesüljenek az uniós támogatásokban, legyen szó akár a járvány negatív gazdasági hatásait csökkenteni hivatott helyreállítási alapról, vagy a következő hétéves költségvetés kifizetéseiről, ha az adott tagország tartja magát a demokratikus alapszabályokhoz. Az EP nem tartja elrettentő erejűnek azt az ezzel kapcsolatban született német kompromisszumos javaslatot sem, amelyet Magyarország és Lengyelország túl szigorúnak, a nettóbefizetők nagy része pedig túl enyhének talál.
Amíg a július közepén megrendezett uniós csúcstalálkozón, amelyen a helyreállítási alapról, illetve a következő büdzséről tárgyaltak az EU állam- és kormányfői, azt állapíthattuk meg, hogy a közös Európa többszörösen is megosztottá vált, hiszen – az Egyesült Királyság kiválásával – minden korábbinál élesebbé váltak az ellentétek a Finnországgal kiegészült takarékos ötös, vagy éppen a visegrádi államok között, az uniós döntéshozatal rendszerében egyre fontosabb szerepet kap az Európai Parlament. Ez azért fontos fejlemény, mert demokratikusabbá válhat az intézményrendszer, ezáltal az EU is közelebb kerülhet az uniós polgárokhoz, amit szakértők már évek óta hiányolnak. Az EP mind öntudatosabbá válik, amit az is jelez, hogy egyes frakciói mind jobban megtalálják a saját hangjukat és egyre önállóbbakká válnak az anyaország azonos pártjainak frakcióival szemben. Mindezek pedig azt jelzik, az Európai Parlament megerősödésének folyamata nemhogy áll meg, hanem még inkább felerősödhet.
Bár itthon folyvást azt halljuk, hogy az Európai Unió felett áll a tagállamok szuverenitása és egy sor kérdésben a nemzeti kormánynak vagy parlamentnek elsőbbséget kell élveznie az európaival szemben, az Unió elmúlt évtizedekben tapasztalt fejlődése éppen azt támasztja alá, hogy az egyensúly a brüsszeli intézményrendszer felé mozdul el. Mindez akkor is tény, ha manapság számos tényező – a magyar és a lengyel kormány, illetve a jobboldali populisták – éppen a „kevesebb Európa” megvalósulásában érdekelt. Ám újra és újra bebizonyosodik, hogy az európai országok számára az Unión kívül nincs élet, ezért előbb vagy utóbb kénytelenek elfogadni Brüsszel játékszabályait, mégha azok a reméltnél jóval kevésbé szigorúak is és mindent megtesznek az unió tekintélyének csorbításáért.
S itt jön a képbe az Európai Parlament, amely a demokratikus intézményrendszer garanciájává válhat. Nem arról van szó, hogy az Európai Tanács ellenpólusává kell válnia, s nem is a renitenskedő tagországoknak rendre engedményeket tévő Európai Bizottságot kell rendre utasítania, hanem a egyfajta katalizátornak kell lennie, s idővel akár arról is gondoskodhat, hogy az EU az alapító atyák által elképzelt mederben folyjék tovább.
Mint említettük, a döntéshozatal folyamatában sosem volt ennyire jelentős az Európai Parlament szerepe. Ebben pedig döntő szerepet játszott a tavaly májusban megrendezett európai parlamenti választás után, amely után új helyzet állt elő. Mindez azért is érdekes, mert a csúcsjelölti rendszer hamar megbukott, aminek a német keresztényszociális politikus, Manfred Weber, az Európai Néppárt (EPP) listavezetője látta kárát: hiába az EPP szerezte meg a legtöbb mandátumot, nem lett jelölt az Európai Bizottság elnöki tisztségére. S nem azért, mert a budapesti kormány folyamatosan támadta őt, mivel Weber sokszor bírálta a magyar kabinetet demokráciaellenes intézkedései miatt, hanem mert a választás után kulcsszerepbe került Emmanuel Macron francia elnök nem támogatta a csúcsjelölti rendszert.
A voksolást követően előállt új helyzetből végül az EP egyértelműen profitált. Az Európai Néppárt (EPP) és a szociáldemokraták hagyományos nagykoalíciójának már nem volt meg a kellő többsége, így harmadik partnerként be kellett venniük a jogállamiság kérdésében az EPP-nél jóval határozottabb álláspontot képviselő liberálisokat is. Ezzel nemcsak színesebbé vált az EP, minden korábbinál nagyobb beleszólást is követelt a döntéshozatalba. Bár a koalícióba nem kerültek be a zöldek, frakciójuk jelentősen megerősödött, s a környezetvédők közismertek arról, hogy szívükön viselik a demokratikus intézményrendszer sorsát.
Három olyan erős frakció jött tehát létre (a szociáldemokratáké, a liberálisoké és a zöldeké), amelyek számára a jogállamiság a legfontosabb uniós értékek közé tartozik. Bár az Európai Néppárt időnként igyekszik szőnyeg alá söpörni ezt a kérdést (a Fidesz máig nem tisztázott EPP tagsága mellett megemlíthetjük, hogy a pártcsalád szemet huny a bulgáriai korrupció felett, mivel Bojko Boriszov pártja, a GERB szintén a néppárt tagja), a három frakció határozott fellépése miatt komoly nyomás nehezedett rá. Ezzel pedig elérték azt, hogy már az EPP sem burkolódzhat mély hallgatásba a jogsértések láttán, s a konzervatív pártcsalád is csatlakozott a szigorú jogállamisági feltételrendszert követelőkhöz.
Bár az EP kritikus megjegyzéseit, határozatait itthon azzal a már igen unalmassá vált és kreatívnak aligha nevezhető, nyilvánvalóan hamis állítással zárják le, miszerint az EP mögött Soros György áll (2017-ben az Origó írt cikket, „Az EP harmada Soros zsebében van” címmel), ezzel a kijelentéssel az uniós állampolgárok jelentős részét sértik meg, hiszen az EP tagjait az EU szavazói választják meg. Nem túl valószínű, hogy a Dublintól Szófiáig a szavazóurnáknál a magyar származású milliárdos emberei strázsálnának, csak hogy megvegyék mondjuk 4 kiló krumplival a szavazni készülő uniós polgárt. Igaz, nem egyéni jelöltekre adják le a voksokat, hanem listákra, de ettől még tény: demokratikus voksoláson dől el, kik is alkotják az EP-t.
Az EP tehát egyre önállóbbá válik, ami reményt keltő a mostani helyzetben, amikor a demokráciára fittyet kormányok mindent megtesznek az uniós intézményrendszer szétzilálásáért.
Hosszú út vezetett el idáig
Ha végigtekintünk az EP történelmén, az unió parlamentje szerepének megerősödése logikus következmény volt. Igaz, ez a folyamat nem egyik napról a másikra zajlott le.
Az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) 1952 szeptemberében állította fel a Közgyűlést, amely az EP elődjének tekinthető. Ennek 78 tagját még a nemzeti parlamentek választották meg. 1958-ban aztán a grémiumot kiterjesztették az Európai Gazdasági Közösség és az Euratom képviselőire, ekkor kapta az Európai Parlamentáris Gyűlés nevet. Az EGK-t létrehozó római szerződés 138-as paragrafusa ki is mondta az EP létrehozását. Tagjait azonban jóval később, csak 1979-ben választották meg közvetlenül.
Azért telt el ennyi idő, mert a hatvanas évek elején komoly vita zajlott arról, mennyire vonják be az EGK polgárait a közösség döntéshozatalának mechanizmusába. Másszóval mennyire építsék be a demokrácia intézményeit az európai integráció folyamatába. A kérdéssel foglalkozó belga szocialista miniszterelnök, Fernand Dehousse munkacsoportja egy transznacionális parlamenti választást képzelt el, Charles de Gaulle francia elnök azonban nem támogatta az elképzelést, szerinte nemzeti referendumok erősíthetik a demokratikus döntéshozatalt. Ez a dilemma a mai több vagy kevesebb Európát-vita előfutárának tekinthető.
Ugyanakkor Dehousse sem kívánt nagyobb beleszólást adni az EP-nek a döntéshozatal folyamatába, hiszen törvényeket az általa felvázolt elképzelés szerint sem alkothatott, így előre nyilvánvalóvá vált: bármelyik elképzelés kerekedik is felül, az Európai Parlament a demokratikus intézményrendszer leggyengébb egysége marad.
Akkor ugyan Dehousse terve kudarcot vallott Párizs ellenállása miatt, de 1979-ben első ízben mégis közvetlenül választották meg az EP képviselőit.
Az EP jogköreit többször is kiterjesztették, e tekintetben különösen fontos volt az 1992-es maastrichti szerződés, majd az európai állam- és kormányfők által 2007 decemberében aláírt lisszaboni szerződés.
A képviselők számát rendre megnövelték, amikor új tagállamok csatlakoztak az EU-hoz. Az Európai Parlament létszámát a római szerződés szabályozza, a dokumentum ezt 751 főben határozta meg. Ezt a britek kiválása miatt 705-re csökkentették. Törvényeket továbbra sem kezdeményezhet az EP, ez az Európai Bizottság hatásköre. Ugyanakkor az EP-nek is meg kell szavaznia a brüsszeli testület javaslatait ahhoz, hogy azok törvényerőre emelkedjenek. Az EP egyik legfontosabb feladatköre, hogy demokratikus felügyeletet gyakorol az EU tevékenysége, különösképpen az Európai Bizottság felett. Amennyiben az EP elfogad egy bizalmatlansági indítványt, akkor az egész Bizottságnak le kell mondania. Ehhez legalább kétharmados többségre van szükség.
