Előfizetés

Benedek Szabolcs: Mi a művészet?

Benedek Szabolcs
Publikálás dátuma
2020.10.10. 16:37

Fotó: Béres Márton / Népszava
Nem szerette a régi házakat. Sötétek, rossz szagúak, és minden idegesí­tően zajos bennük. A nagymamáéknál például nem tudott végigmenni úgy a szobán, hogy a parketta közben ne nyöszörgött volna. Az ajtók nyikorogtak, a szél süvített az ablakok résein, a mennyezet döngött a felső szomszéd léptei alatt, a szekrények sóhajtoztak. A színek tompák, a helyiségek többségében nappal is égetni kell a lámpát, és mindenbe beleivódott az a nehézkes szag. Ráadásul itt is ugyanúgy viselkedni kellett, ahogy a nagymamáéknál. Vigyázni, nehogy föl- vagy kiborítson valamit. A nagymamáéknál leg­alább voltak könyvek. Megsárgult a papír és dohot árasztott, viszont lehetett lapozgatni. Itt a nappaliban könyvek egyáltalán nem voltak. A bácsi, akihez jöttek, bizonyára másutt tartja őket. Hely volt bőven, akkora a ház, el lehet veszni benne. És úgy tűnt, a bácsi egyedül lakja. Nem úgy, mint a nagymamáék, akik a házuknak csupán egyik lakását birtokolják. Itt egyetlen emberé az egész ház. Földszint és emelet. Egy ideig ült a szúrós pléddel letakart kanapén, aztán kikéredzkedett vécére. Igazából nem kellett, de szörnyen unatkozott. Az anyja időnként rászólt, hogy ne potyogtassa ki a szájából a ropidarabkákat, és ne morzsázzon. Haragudott az anyjára, elvégre már nem olyan kicsi, hogy mindenre figyelmeztetni kell. Egyébként teljesen el voltak mélyülve a társalgásban, amire ő, ha akart volna, akkor se bírt volna odafigyelni. Nem értette és nem is érdekelte, miről folyik szó. Tekintetével többször végigpásztázta a szobát, az ódon bútorokat, a vastag, cirádás szőnyeget, a hatalmas kristálycsillárt, a borosüveget és a keskeny poharakat, valamint a falakon lógó képeket, amelyekről fogalma se volt, mit ábrázolnak. Színes vonalak és foltok terpeszkedtek rajtuk, teljes ­összevisszaságban, nagyjából úgy, mint amikor rajzórán kiborítják a vízfestéket. A második pisilés után nem ment vissza egyből. A mosdó mellől hívogatóan indult a lépcsőfeljáró. Amikor a grádics első fokára tette a lábát, az éppcsak felnyikordult. Fülelt, de a nappali távolabb volt, a szülei és a bácsi – a házigazda – pedig egymás szavába vágva idéztek föl egy hármukkal közösen megesett történetet. Talán nem olyan régen tették föl a lépcsőfokokat, vagy friss volt a lakkozás, mindenesetre alig adtak valamicske zajt, ahogy fölszaladtak rajtuk a puha zokniba bújtatott talpak. Odafönt a szombat délutánra boruló kora esti szürkületben egyetlen helyiség felől érkezett fény. Mintha égve felejtették volna a villanyt. Óhatatlanul arra vezettek a léptei, mert bár az orra hegyéig se látott, érezte a rendetlenséget, és nem szeretett volna hasra esni valamiben. Abban a helyiségben, amely egy kisebbfajta teremnek is beillett, viszont szokatlanul erős volt a fény. Nem csupán a mennyezeten lógott egy hatalmas csillár, hanem a sarkokba is lámpák voltak fölszerelve, mi több, az egyik falnál jókora állólámpa magasodott. Előtte pedig állványra feszített vászon, mellette asztal, azon paletta, festékestubusok és ecsetek. Valamint kéztörlő rongy, kicsit odébb meg, egy szék karfájára dobva, festékkel összekent ing. Érezni lehetett még a test benne maradt melegét. A házigazda bizonyára csak lekapta a vendégek érkezésekor, és fölvett helyette egy másikat. Nagy volt a csábítás. Arra azért ügyelt, hogy a ruháját ne kenje össze. Az inget mégse akarta fölvenni, amúgy is nagy lett volna rá. A vászon is hatalmas volt, ráadásul az állvány külön megemelte. Elrángatta az asztal mellől a széket – ügyelt arra, hogy az ing ne essen le –, felállt rá, úgy festett. Az ecset kicsit ragacsos volt, de az ujjait nem kente össze, a palettába száradt festékfoltokra pedig könnyű volt frisset nyomni a tubusokból. Az egyetlen nehézséget az jelentette, hogy föl-le kellett ugrálnia a székről. A bácsinak könnyebb dolga volt, ő elérte a vászon mellől az asztalt. Egészen kipirult, mikorra visszament a nappaliba. Az apja épp szokásos körmondatai egyikének közepén tartott. Az anyja ránézett, és megkérdezte, merre járt, hogy így kimelegedett. – Sétáltam – válaszolta, anélkül, hogy az anyjára pillantott volna. – Remélem, nem tettél tönkre semmit. – Ugyan mit? – mosolygott a házigazda. – Látszik, milyen rendes, tisztelettudó gyerek. Amúgy se tudna itt semmiben kárt okozni. A figyelem ismét az apjára terelődött, aki kezdett ingerült lenni, amiért félbeszakították. Ő pedig újra végignézte a falon függő festményeket. Ezúttal másfajta szemmel. Amikor meg a házigazdát kezdte bámulni, az megérezte, hogy figyelik, és rápillantott. Gyorsan elfordult, de előtte úgy érezte, cinkosan összevillan a tekintetünk. Húsz év telt el, az ismerős név miatt tért be az utcáról a galériába, a barátnője csodálkozott is, hiszen nem szoktak efféle helyekre járni. A két terem közül a kisebbiknek a hátsó sarkában találta meg. Azt hitte, nem emlékszik már rá, elvégre akkor csupán egy fél órát töltött a vászon előtt, azóta meg eltelt két évtized. Most viszont, ahogy nézte a festékcsíkokat és -foltokat, egyszeriben látta maga előtt az egész jelenetet. Még az izzadságszagot is érezte, ami a ledobott ingből áradt. Közelebb hajolt hozzá. Mindent olyannak talált, ahogy annak idején hagyta, a kivilágított műteremben. Csak épp a vászon állványról keretbe került. – Ez az egyik legrejtélyesebb alkotása – szólalt meg mögötte egy hang. – A hagyatékból került elő. – Középkorú férfi állt mögötte, láthatóan kihízta már az öltönyét. Avatott mosollyal magyarázott, a galéria tulajdonosa lehetett. – Korábban egyetlen katalógusban se szerepelt. Most, első ízben kerül kiállításra. A művész nagyon ragaszkodott hozzá. Soha föl se merült benne, hogy eladásra kínálja. Pedig az itt is tetten érhető, jellegzetes stílusa miatt könnyen találhatott volna rá vevőt. Egyelőre mi se áraztuk be, gondolkodunk, mi legyen a sorsa. A tulaj akkor is rendületlenül mosolygott, amikor köszöntek és távoztak. – Mit vigyorogsz te is? – kérdezte már az utcán a barátnője. Megrázta a fejét. – Arra gondoltam, az ember sose tudhatja, mi fán terem a művészet. Eleredt az eső. Kinyitotta az ernyőt, és rájött, mi volt mégis szokatlan a képben: jobb alsó sarkába hajdani házigazdájuk – akivel ezután a húsz évvel ezelőtti látogatás után nem sokkal valamiért megszakadt a kapcsolat – odabiggyesztette ugyancsak jellegzetesen egyedi kézjegyét.

Virulens elmekórtan (H. Nagy Péter: Karanténkultúra és járványvilág. Feljegyzések a korona idején)

horner
Publikálás dátuma
2020.10.10. 15:23

„Ha meg kellene fogalmaznunk ennek a gondolatmenetnek a végén, hogy milyen általános jelenség fűződik a járványok történetéhez, mely minden esetben megfigyelhető, akkor arra kézenfekvő válasz adható. Ez a folyamatosan visszatérő elem a távolságtartás” – olvasható H. Nagy Péter Járványok után című, új kötetét záró írásának vége felé. (A szeptember közepén megjelent kötet óta, október elején még újabb könyve is megjelent a szerzőnek, Mikromechanizmusok címmel.) S bár itt az emberek közti viszonyokra/kapcsolatokra utal elsődlegesen a kurzivált kifejezéssel, lenyúlhatjuk metaforaként is, merthogy amúgy is az, és az ő könyvére is alkalmazhatjuk. Na nem azért, mert ab ovo távol kéne tartanunk magunkat tőle, mint figyelmünkre érdemtelent – éppen ellenkezőleg! A könyv befogadása során legyünk távolságtartóak! (A könyv formátum eleve nem is kínál fel mást, hacsak nem nagyon erősen rövidlátó szemekkel bogarásszuk…) Azaz tegyünk mi magunk is úgy, ahogy a szerző, amikor alaposan megvizsgál egy-egy kérdéskört, témát, műalkotást: lépjünk hátra kettőt, hogy valóban rálássunk arra, amit szemügyre szeretnénk venni, s ekként a látókörünkbe essen ennek a valaminek a kapcsolatrendszere, a kontextusa – ahová beágyazódik, ahonnan kiemelve, már magának a kiemelésnek köszönhetően is, máshogyan látszik, új színezetet kap, megváltozik. A kontextuskezelés, a kapcsolatrendszerek függőségének vizsgálata, a hálózati gondolkodás ugyanúgy nem áll távol az irodalomtörténész, média- és popkultúra-kutató szakembertől (vándorirodalmártól), mint a kvantummechanika egyik alaptétele, a Stern–Gerlach-kísérlet, mely (sarkítva) a kísérlet aktusát, a megfigyelést magát (és módját) is belekalkulálja a végeredményül kapott, változónak tekinthető megfigyelési adatokba. Ráadásul H. Nagy Péter a vírusokról (is) szóló remek könyvében, mely a karantén időszaka alatt íródott 2020 márciusa–júniusa között, a nanovilágba is éppúgy elkalauzol bennünket, mint ahogy a méretarányokkal való játék sem idegen tőle. Egyszóval olyan sűrű, sokszintű (és vírus­szerűen komplex) szőttest kapunk itt a művészetek, kultúra, kommunikáció és tudomány-technológia változásairól a SARS–CoV–2 vírus, a Covid–19 betegség és a pandémiává minősített járvány kapcsán, hogy magunk is alaposan megfertőződhetünk (vö. távolságtartás), sőt bele is szövődhetünk (némi képzavarral élve), akár kisebb, akár nagyobb dózisban fogyasztjuk(?), olvassuk az egymásra sorjázó írásokat. Azaz dehogy sorjáznak! A szerző maga is felhívja rá a figyelmünket, hogy a Előszó+40+12 írás olvasási sorrendjét a befogadó (szervezet) szabja meg, az nem kötött, sőt inkább összeágazik és széttart – minden új kérdésirány vagy válaszlehetőség (ön- és köz)reflexív módon még újabbakat nyit meg, vagy éppen más perspektívából (távlatból) visszautal és átalakít már tárgyaltakat. A kötetben szereplő írásokban található egynémely „ismétlődés” is más-más dimenzióját mutatja ugyanannak [sic!] a kulturális szövődményeknek. Ami a legfontosabb azonban, hogy mindez (ráutaltságában is) rámutat a (távolságtartás mellett) másik legfontosabb, és erre a kötetre, illetve szerzőjére messzemenőkig érvényes momentumra, amit a H. Nagy Péter által is idézett olasz fizikus, Paolo Giordano úgy fogalmazott meg Járvány idején című karanténnaplójában: „A járvány tehát felhívás a gondolkodásra.” Gondolatból pedig itt nincs hiány. A tizenkét tudománynépszerűsítő, ismeretterjesztő esszé összefoglalóbb jellegű írás, mely a járványtematika és a vírusok popkulturális, irodalmi, filmes, történelmi, orvos- és mikrobiológiai kapcsolatrendszereit térképezi fel és huzalozza át igen termékeny módon. A kötetben előrébb található negyven írás pedig a digitális online kommunikáció, elsősorban a social media folyamából merít, miközben az írások is ott születtek (publikálódtak először), s az e „térben” megjelenő vokális-előadói (performanszok, koncertek, dalok) vizuális (festmények, kollázsok) vagy verbális (versek, esszék, prózák, vagy ezek keverékeként működő) alkotások (például mémek), hírek, művek, produktumok, folyamatok járványidő alatti járványszerű működésmódját elemzi, igen sokrétűen – s közben magának a kommunikációs folyamnak a megváltozásait, csomópontjait, algoritmikus elrendeződésének dinamikáját is regisztrálja, és ezt produktív módon visszainjektálja a szövegértelmezésébe. És itt csatoljunk vissza a távolságtartáshoz, mert teszi mindezt játékosan úgy, mintha 2025-ben íródnának a szövegei, tehát már jelentős (képzelt) időbeli távolságból, mintegy a rálátás horizontjának növelésével és a recepció szelektív tükröződésében. Így talán azt se felejtsem el megemlíteni, hogy a szerző és a könyv messze nincs beoltva a humor ellen: tudományos megközelítése, élményszerű kreativitása, (poszt)humánuma, mindennapi élethelyzetekre való reflexiói mellett rendkívül szórakoztató is. Távolról sem elkerülendő olvasmány! (PRAE Kiadó, 2020. 210 o.)

Ha megspóroljuk, mi fázunk rá - Kiss Dávid naplója a monori cigánytelepről – 15 év után

Marik Noémi
Publikálás dátuma
2020.10.10. 14:10

Fotó: Béres Márton / Népszava
2050-re a magyarországi lakosság 30-40 százaléka cigány lesz, szólnak a prognózisok. Ezzel pedig valamit kezdenünk kell. Nem mindegy hát, mennyire söpörjük szőnyeg alá a tényeket és a valóságot. Így lesz végképp megkerülhetetlen tényfeltáró munka Kiss Dávid naplója, ami a Máltai Szeretetszolgálat felzárkózási programjának keretében a monori cigányok között töltött egy évéről szól. A Cigánytelep nyolctól négyig című könyv nemrég, 15 év után ismét megjelent – ezúttal a POKET-könyvek (zsebkönyvek automatából) sorozatban. Nagy a baj – állítja a könyv. De a helyzet nem reménytelen, mondja a szerző.
Akár jelentésteli is lehet, hogy 2005-ben írt naplóját most szinte változatlanul, minden kiegészítés nélkül adták ki újra. Azt sugallja az egyszeri olvasónak, hogy a helyzet változatlan, az ügy egyhelyben toporog.  Természetesen nem így van, egyszerűen most jött a lehetőség a ­POKET által, hogy a könyv egy másfajta célközönéghez is eljuthasson. Azzal ugyanis, hogy a POKET felkarolta, nemcsak a szakma, hanem egy egészen más társadalmi csoport számára válik olvashatóvá a napló, az ügy egy másik kirakatba kerül. Hogy közben sok minden változott, szerintem evidens. Miért evidens? Rengeteg felzárkózási program működik, köztük a Máltaiaké, és bármilyen furcsán hangzik, de Európa közepén ebből a szempontból az élmezőnybe tartozunk a magunk lemaradásával együtt. Az eredmények lassan kezdenek látszódni is. A környező országokban, mint Szlovákia, Románia, Bulgária, Szerbia, az ilyen típusú szegregátumok sokkal mélyebben vannak – egyelőre még csak keresik a megoldásokat, jellemzően apró programokkal. Pedig a probléma sürgető, foglalkozni kell ezzel a dologgal. Nálunk a tapasztalat is több már, így kevesebb a zsákutca, gyorsul a segítési folyamat. Minden irányból bombázzuk a programjainkkal ezeket a településeket a munkahelyteremtéstől az állattartáson és a sporton át a kulturális fejlődésig. Egy teljes hálót próbálunk nyújtani a szociális munkába ágyazva. És nemcsak a szegregátumot célozva, hanem az egész települést. Ahogy így beszél, olyan, mintha egész rózsás lenne a helyzet. Nem rózsás, pláne, ha lemegyünk az egyén szintjére, még mindig találhatunk olyan családokat, gyerekeket, akik azzal küzdenek, hogy három napig fáznak, mert választaniuk kell, hogy egyenek vagy fűtsenek. A jelenlétprogramnak pontosan ez a célja, hogy lemenjen a család szintjére: ott legyen, közösséget vállaljon, gyakorlatilag belehelyezkedjen az ott élők életébe és úgy próbáljon diagnózist alkotni, nem pedig távolról, felülről. Így, ha például látjuk, hogy valaki fázik, igyekszünk ezen segíteni, nem feltétlenül úgy, hogy fát adunk neki – bár lehet, hogy először fát adunk, ám aztán elkezdünk azon gondolkodni, hogyan tudunk neki úgy segíteni, hogy később maga is meg tudja szerezni azt a fát vagy azt a meleget. Ma már meg sem születhetne egy ilyen napló?  De, tudna ma is hasonlót írni sok kolléga. Írnak is sokan, csak nem mindegyik kerül így napvilágra. Pedig iszonyú fontos lenne, hogy nyilvánosságra kerüljenek, mert ebből lehetne tanulni, előrehaladni. Sok ilyen típusú írásra lenne szükség, hogy a társadalom érzékenyítése erőteljesebben tudjon megtörténni. A napló ebből a szempontból kortalan, egy eseménysort mutat be, jelen esetben egy év történetét, és persze lehetne ma is. Az országban sok típusú szegregátum van, és a monori nem a legrosszabb helyzetű. Mennyi idő, amíg ezeknek a helyi programoknak eredménye a család szintjén is tartósan érződik? Mindig mindenki azonnali eredményt szeretne, de a mi munkánkban az eredmény nem jön rögtön. Ha egy évig dolgoztam egy teleppel, egy év után még nem érzékelhető olyan sok változás. Meg kell tanulni a jövőre koncentrálni, a jövőt szem előtt tartani, ami onnan belülről nem látszódik, mert mindennap ott vagy benne, onnan pedig nem mindig látod, hogy van fény. Meg kell tanulnunk hosszú távon gondolkodni. Azt gondolom, hogy a 0–3 éves gyerekeknél kell elkezdeni a munkát, sőt lehetőség szerint még születésük előtt, az anya pocakjában, és akkor talán az a gyerek tizenhat éves korára tud másabb lenni. Nem kell, hogy megváltozzon, mi nem szeretnénk, hogy megváltozzanak az emberek. Kapja meg ugyanazokat a lehetőségeket, amiket az én gyerekem is, és azzal tudjon is élni. Hiszen nem elég lehetőséghez juttatni. Évek kellenek, hogy mutatkozzanak a pici eredmények, a gyerek önmaga jelentkezzen a középiskolába, vagy csak már kérjen zsebkendőt, ha folyik az orra, kérjen evőeszközt ebédnél, másképp beszélgessen a szüleivel, vagy a szülők elkezdjenek örülni a sportsikernek, egy jó tanulmányi eredménynek, ami azelőtt senkit nem érdekelt, mert a túlélésért folytatott harc azt elnyomta. Ezekből a pici sikerekből kell táplálni a közösségekben az erőt, ezek segítenek erőssé válni, és aztán kitörni a nyomorból.
Generációban ez mit jelent? A rendszerváltás óta lassan a harmadik generációban vagyunk cigánytelepi viszonylatban. Ez elég sok idő elmaradás tekintetében. A változáshoz pedig, úgy gondolom, két generáció szükséges. A most nullaévesnek a gyereke lesz az, aki már majd nem szeretne egy telepen élni, aki másképp fogadja el a segítséget, aki másképp tekint a tanulásra, a munkára, a jövedelemre és a közösségi viszonyokra. Ehhez persze nagyon sok energiát kell befektetnünk, közösen. Nem felülről kell megmondani nekik, hogyan kell helyesen élni – írja a naplóban. De hát egy kisebbségnek mégiscsak alkalmazkodnia kell a többség kultúrájához, szokásaihoz, ha azt akarja, hogy befogadják.  Ez egy átfogóbb kérdés, de nincs sok értelme a hibáztatásnak, mert az nem tud eredményt hozni. És persze, igen, nyilván nekik is változniuk kell ahhoz, hogy együttélés meg tudjon valósulni, de ehhez meg kell ismernünk egymást. És ők sem ismernek minket. Egy szegénytelepi kultúrában élő gyereknek fogalma sincs, hogy hogyan él egy városi ember. Amikor felhozunk egy csapat gyereket a fővárosi cirkuszba és elakadnak a mozgólépcsőnél, az mellbevágó. Tizenévesen nem láttak még mozgólépcsőt, metrót. Nem tart még ott, hogy az artistákat értékelje, hogy az milyen szuper élmény, mikor még mozgólépcsőt, metrót sem látott. Nem biztos, hogy fontos persze, hogy ismerje a cirkuszt, a Balatont vagy a Parlamentet, amíg nem tud mit enni, de így nehéz közös alapról indulni, elvárni tőlük, hogy alkalmazkodjanak. Egy szegénységben élő családot miért érdekelné a Parlament? Ez is pél­dául össztársadalmi feladat, a gyermek­étkeztetést szabályszerűen hajtsuk végre – ne hidegcsomagban kapja az ebédet, mert az úgy kényelmesebb, hanem erőltessük a konyháinkat, asztalnál egyenek, késsel, villával, ne spóroljunk. Mert ha megspóroljuk, mi fázunk rá. Persze balanszírozni kell, hogy ne legyünk bántóan tolakodóak, a fokozatosság elve itt is fontos. A jövőbe fektetünk be – ezek szintén az ön szavai, magában is a reményt táplálva, naplója utolsó oldalán. A kiutat a tanulás jelentheti számukra, ám hiába tanul valaki, ha utána nem tud elhelyezkedni, mert nincs munkahely vagy épp a származása miatt nem alkalmazzák.  A befektetett munka terén hetven százalék, amit a telepen kell végeznünk, harminc százalékban viszont magunkat kell fejleszteni, hogy a társadalmunk befogadóbb legyen, hogy odafigyeljen és lásson folyamatokat, egyszóval, hogy ismerjen meg egy ilyen típusú világot is, és megértse, hogyan élnek más emberek, és miért élnek úgy, ahogy. Ismerje meg a hátteret és utána mondjon véleményt. A budapesti emberek nagyrésze ma nem tudja, de sokszor a helyiek sem, hogyan élnek emberek Szatmárban, Borsodban, Baranyában. És ez nincs jól így. Ma nem nagyon lehet ismereteket szerezni a nyomor kultúrájáról, hogy ott mi történik, és mi miért történik. Budapestiként azt látja az ember belőlük, hogy lomiznak, hangosak stb. Nem látja, hogy például egy cigánytelepről is lehet matematikaversenyt nyerni. Nyers őszinteséggel, szókimondón ír erről a valóságról. Nem kendőz el semmit, és elismeri, a cigányság rászolgált az előítéletekre. Van olvasói vélemény, amely szerint félő, hogy ez a napló így inkább árt és elmélyíti az előítéleteket.  Egy dolgot lehet innen nézni, meg onnan. Ha innen nézzük, jobban megismerünk és talán megértünk egy témát, ha onnan, még rosszabbat gondolunk róla. Ez a napló anno tényleg csak a magunk számára készült – mindennap hazafele kiírtam magamból, ami aznap történt, úgy, ahogy volt. Egyfajta önszupervízióként. Aztán a Málta döntött úgy, hogy kiadja. Akkor sokkal inkább a szakmának szólt, mint az egyszeri olvasónak. És szerintem pont arról szól, hogy merjünk kimondani dolgokat. Akkor használunk igazán az ügynek is. És remélem, hogy az olvasó az őszinteség ellenére, mint ahogy én is, megszereti ezeket a szereplőket és izgul értük. Egy ilyen szociografikus szintű mű mennyit tud segíteni, hozzátenni ehhez a munkához?  Ez a könyv egy „kisszínes”. Nem gondolom, hogy megváltoztatna embereket, mert általában azok olvassák, akiket már amúgy is megérintett a téma és nem kell érzékenyíteni. Most egy más korosztályt céloztunk meg ezzel a POKET-os kiadással, és a visszajelzések jók. Rám írnak például tizenhat évesek az Instán. Válaszolok nekik, és elindul a kommunikáció ebben a számukra eddig ismeretlen témában. Továbbmennek, de már viszik ezt az egészet a gondolkodásukban. Mindamellett képet azért ad egy ilyen telep valóságáról.

Kiss Dávid

41 éves. Tanár szülők gyermeke, maga szociológus végzettségű, tizenöt éve foglalkozik a cigánykérdéssel. Hét évet dolgozott Monor 500 fős cigánytelepén a Máltai Szeretetszolgálat munkatársaként. Szociográfia-szintű naplója 2005-ben jelent meg először. Már nem ír naplót, most segítő szakemberekkel dolgozik, őket lelkesíti, 67 településre „lát rá”.