Papp Sándor Zsigmond: Álom, tűzhely, szabadság

„Különös lecke volt. Korábban nem voltak fontosak a különbségek, hiszen mindannyian egy fazékban rotyogtunk, nem nagyon voltak nyertesek (inkább csak ügyeskedők, lavírozók), így vesztesek se nagyon. Vagyis hát, mindazok voltunk egyszerre, csak épp azt nem tudtuk, hogy mit is veszítünk pontosan.”

A szabadság egy Bikini-koncert képében jött el. Írhatnám azt is, hogy nehezebb volt megélni a szabadságot, mint álmodozni róla. Kilencvenet írtunk, már lehetett kólát kapni az üzletekben, meg minden mást is, hatalmas sorok álltak a határátkelőnél, mintha a fél ország itt akart volna világgá menni, és csak egy ember ellenőrizte volna az útleveleket, de ő is csak óránként hármat. Berobbant a tűzhely-biznisz (nálunk aragáznak mondták) is, ez is hozzájárult ahhoz, hogy a kilométeres sorok még messzebbre nyújtózzanak. Anyám is addig rágta apám fülét, amíg – holott soha semmi érzéke nem volt a csencseléshez – ismerősön keresztül ő is szerzett nyomott áron tűzhelyet, majd odaát Csengerben jó magyar forintokért eladta. Majdnem egy napba telt nyélbe ütni az üzletet, és ebből kilencven százalékot a határon való ücsörgés tett ki.

Szóval káosz volt és eufória, nekem a maradék kedvem is elment az iskolától, szerencsére csak fél év volt az érettségi vizsgáig. Soha annyit nem lógtam, mint akkoriban. Egyszerűen nem volt kedvem bejárni, szinte csak találomra néztem be az órákra, valahogy úgy gondoltam, hogy most sokkal fontosabb élni, mint tanulni. Szerencsére a tanárok világát is rendesen átfazonírozta a szabadság, és talán még ők sem tudták eldönteni, hogy mi érvényes a régi szigorból ebben az új világban és mit kell egyszer s mindenkorra kidobni a kissé avítt pedagógiai eszköztárból. Így sok minden fölött szemet hunytak. Igazából ma sem tudom, hogyan fejeztem be az iskolát, hogyan mentem át az érettségin. Az eufória sok mindent megoldott helyettem.

Annál jobban érdekeltek viszont az újságok. Minden reggel sorba kellett állni értük, és akkora volt a kereslet, hogy pillanatok alatt elkapkodták az összeset. Én még a bukaresti napilapokat is megvettem, pedig azoknál aztán tényleg csak a címeket olvastam el. A magyar nyelvűeket viszont habzsoltam, egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy az újságok már újságként funkcionálnak, hogy rólunk írnak, velünk foglalkoznak, s nem csupán a sportoldal meg az apróhirdetések használhatók csupán. Eufória volt tehát olvasni is, és beszélni mindenről. Már nem csak virágnyelven és nem csak a szűk baráti körnek.

És akkor jött a valóban elképzelhetetlen. A Bikini volt az osztályunk egyik nagy kedvence a Beatrice mellett. Utóbbit teli torokból lehetett üvölteni a bulikon (Aki hazudik az csal, aki hazudik az lop / Hazudni, csalni: csúnya dolog), előbbire meg okosan szomorkodni (Adj helyet magad mellett, az ablakhoz én is odaférjek). A diktatúra pedig különös jelentéseket, a mélyebbnél is mélyebb értelmeket csempészett a sorok mögé. És akkor jött a hír: február végén koncertet ad az együttes Temesváron. A városban, ahonnan a romániai forradalom indult, s ahol nem egy ember esett áldozatul a megtorlásnak. Mondanom sem kell, a géniusz diktatúrája nem egészen volt kompatibilis a rockkoncertekkel. Vagyis úgy nőttünk fel, hogy az élő zene valami nyugati mákony, nekünk meg marad a kazettás magnók néhol nyávogós világa – már ha becsípte a szalagot a gép.

Sajnos ez a korszak épp azzal az idővel esett egybe, amikor – mint minden jó kamasz – épp háborúban álltam a szüleimmel. Rossz jegyeket vittem haza, szobafogság szobafogságot ért, fel sem merült bennem, hogy lehet olyasmit kérni felnőttektől, hogy iskola helyett (akkor még szombaton is volt tanítás) üljünk be a kocsiba, és utazzunk el a távoli Temesvárra csak azért, hogy meghallgassunk egy zenekart, amelyet egyébként ők is szerettek. Ilyen csak a filmekben van. Hogy nem csak ott, az szombaton reggel derült ki, amikor a hetesnek azt kellett jelentenie, hogy bizony a fél osztály hiányzik. Vagy még annál is több. A helyzet világos volt, mint a nap: hirtelen a lúzerek és stréberek táborában találtam magam. S miközben a többiek együtt sírtak a zenészekkel (Temesvári vasárnap néven albumon is megjelent a poptörténeti pillanat: hosszú évek után az első szabad rockkoncert Erdélyben), mi algebrával és orosz nyelvvel hülyéskedtünk.

Különös lecke volt. Korábban nem voltak fontosak a különbségek, hiszen mindannyian egy fazékban rotyogtunk, nem nagyon voltak nyertesek (inkább csak ügyeskedők, lavírozók), így vesztesek se nagyon. Vagyis hát, mindazok voltunk egyszerre, csak épp azt nem tudtuk, hogy mit is veszítünk pontosan. A szabadság hirtelen ezt is megmutatta, majd ugyanazzal a lendülettel különböző csoportokba osztott minket. A merészek és lazák, illetve a még most is szabálykövetők és óvatosak tábora mentén szakadtunk ketté. Aztán még tovább, még kisebb egységekbe, hogy végül már teljesen egyedül nézzünk szembe a kihívásokkal.

Valahányszor belehallgattam abba az albumba, mindig a hiányt hallottam ki a taktusok mögül. És hiába próbáltam a későbbi bulikon a többiekkel együtt énekelni a koncerten halható dalokat, ők finoman, de határozottan figyelmeztettek: te ne nagyon éld bele magad, hiszen ott se voltál. Nem voltam elég bátor ahhoz, hogy éljek azzal, ami végül mégiscsak az ölünkbe hullott. Később Zilahon meghallgattam az Eddát, de ez már csak amolyan utánlövésnek számított. Mintha álmaim nője helyett egy erre szakosodott műintézményt kerestem volna fel.