Energ-etika, avagy amikor a rezsicsökkentés önmaga pariódiájába fullad

A lakossági rezsi évtizedek óta a különböző, korrupcióban tocsogó hazai érdekcsoportok marakodásainak tárgya és terepe. De létezik-e ebből kiút?

Az energia kerüljön annyiba, amennyit ér. Ez a szakma régi, mégis egyre elérhetetlenebb álma. Hogy amiként a kenyérért, a mosószerért vagy az Xbox-ért, az áramért és a gázért is annyit kelljen fizetni, amennyi még az eladónak és a vevőknek is megéri. Már csak azért is, mert bárki bármit mond, a rezsi a családi költségvetésnek változatlanul az egyik legnagyobb és elhagyhatatlan eleme.

A 90-es években még e téren is bevettük a dumát. Hogy vannak a nagy termelők meg hálózatok, többnyire „természetes monopóliumok”, úgyhogy majd egy irodában becsületes szakemberek kiszámítják, ezek mennyiért adnák az energiát akkor, ha éppenséggel versengenének a vevők kegyeiért. A tulajdonos kiléte úgymond nem számított, csak a „jó szabályok”. Amennyire lehetett, ösztönözték a versenyt is.

Aztán jött a nagy pofára esés. Hogy bizony ezek a nagy tudású, éterien független szakemberek mégsem képesek vegytisztán piaci, ne adj isten néha a vevőnek – nekünk – kedvezőbb árat kiötölni. Mert ugye nem az egyszeri Jóska bácsival ültek egy asztalnál, konferencián, munkaebéden. Hanem ezekkel a bizonyos nagy cégekkel. Velük beszéltek egy nyelvet. A nagy, többnyire külföldi tulajdonba került cégek pedig ezt a közelséget kőkeményen kihasználták. Nyilván, hisz fő céljuk a profitmaximalizálás. Ehhez az akkori, főképp szociálliberális kabinetekben is találhattak maguknak híveket.

Paródia

Nem feltétlen nettó korrupcióról beszélek. Inkább az egy nyelvről. Ha például egy állami döntnök támogatja a „piackövetést”, a piac pedig éppenséggel drágul, közben nyögjük az orosz gázszerződés feltételeit, aztán a kormány bedob egy nagyberuházást, beesik egy adó, a béremelés, meg a forint, meg a minden, amiről ugye maga a cég nem tehet. Rendben, csökkentsd a jussunkat a hatékonysági állandóval, de akkor növeld ugyanennyi kompenzációval és ne tégy úgy, mintha erről nem állapodtunk volna meg anno... Igazad van, de ott fenn azt mondták, nem lehet több tíznél. OK, most legyen akkor 9,99, a többit tegyük át októberre. És így szépen mindig összejött az évi 10-20 százalék. Miközben a szereplők aligha ismerik el, hogy ez évtizedekig lényegében így zajlott, a Bajnai-kormány végére az egész önmaga röhejes paródiájába fulladt. És igen, biztos ez is hozott pár százalékot az általános elégedetlenséget meglovagoló Orbánéknak.

A Fidesz ama kő-egyszerű üzenete mögött, hogy visszaszerezzük az energiaipart és csökkentjük a rezsit, fondorlatos, és – minő meglepetés – kizárólag a saját gazdagodásukat szolgáló számítás állt. Igaz, ez néha – hovatovább véletlenül – egybevágott a lakosság igényeivel. Orbánék némi (mélyen elfeledett) rezsiemelés után, 2012-ben, először a kocsma székeinek felborogatásával vívták ki maguknak az utca tiszteletét.

Aztán, ha már megtalálták az árleszállító gombot, hát megnyomogatták párszor, mert miért ne. A számítás bejött: a korábban idecsábított multik önként ajánlották fel javaikat az új hatalomnak, amely sokszámjegyű csekkel tömte be a távozók száját. Míg a hulladékszállításban is hasonló folyamat zajlott le, a kéményseprésből Orbánék a szemükben súlytalan magyar kisvállalkozókat egyszerűen kisöpörték. Ezalatt az udvartartásban a Csányi Sándor köreivel szövetkezett régi energiaiparosok kiszorították Simicska – cseppet sem szívderítőbb, csak önállóskodó – csapatait. Az energiaipari vevők között, az állam mellett, némi offshore- és stróman-fátyol mögül lassan kikandikáltak Orbán Viktor barátai, így Mészáros Lőrinc vagy Garancsi István.

Közben, nem mellékesen, a lakosságon kívüli piacokon élénk, ultraliberális – vagyis teljesen hétköznapi – üzletelés bontakozott ki. E felhasználók zöme ma már nem vásárolhat központi árú energiát, csak szabadversenyest. Ahol ajánlatok tucatjai közül választhatnak. Lehet, hogy ez esetenként magasabb a kormány által szabott, központi áránál, de rugalmassága vagy épp a tőzsdei mozgások folytán akár az alá is kerülhet. Bár Orbánék e körben vagy hat éve ígérnek „ipari rezsicsökkentést”, ezt alighanem maga az ipar se nagyon sürgeti. Még a végén úgy járnak, mint a lakosság, ahol a rezsicsökkentés „megvédése” a rezsicsökkentés tilalmával egyenértékű, amit ráadásul eltagadnak – szóval teljes a káosz. Bízzuk inkább az árakat a piacra, ahol azért a meglepetéseknek is megvan a határa.

Vagy itt az üzemanyag. Drága, de azért nem luxus. Nyilván nem olyan fontos, mint a fűtés, de tőzsdei áralakulásuk nagyjából azonos és a magyar családok zöme, ha összeszorított foggal is, de költ autóra legalább annyit, mint rezsire. Ráadásul a Mol nagykereskedelmi közel-monopolhelyzete ellenére szigorúan piaci árat szab. Heti kétszer. Egyik szeme a környékbeli finomítókon, másik a versenyhatóságon. És, legyen bármennyire is drága a benzin, mostanság mégis annak örülünk, hogy olcsóbb, mint 2014-ben.

Nem így a lakossági áram meg gáz, amelyek tarifái meghatározásához Orbánék – a papíron létező lakossági árversenyt minden közvetett módon gáncsolva – tűzzel-vassal ragaszkodnak. Így aztán, amit a Fidesz-KDNP 2013-2014 között a zsebünkbe tett, azóta kamatostul ki is vette onnan.

Ennek előzményeként a világszintű kartellekre-mutyikra fittyet hányó amerikai palaolaj-kitermelők újításaik révén elárasztották a piacot nyersanyaggal. Ez pedig tartósan felére-harmadára nyomta a („szakmai” jóslatokban mindig szigorúan emelkedő) olajárat. Ezt nagyjából követte a gáz és az áram piaci ára is. Magyarán: ha 2014-ben, 25 százalékos lakossági árvágás után is megérte nálunk energiacéget üzemeltetni (legyünk méltányosak: meg), akkor a magát a nép nagy barátjaként beállító csapat miért nem csökkentette ezután a tarifákat legalább a tőzsdei esés ütemében? Ezzel az energia jó részét külföldről, piaci áron vásárló szolgáltatók haszna nem csökkent volna.

Bár végül is Orbánék következetesek, csak nem úgy, ahogy vártuk: akkor is, azóta is tesznek a világpiacra. Igaz, ezzel mára már százezreket húztak ki mindannyiunk zsebéből. E felvetésekre a kormány arcai évek óta gyermeteg, hisztérikus propaganda-paneleket ismételgetnek. Mint például, hogy ez igenis a rezsicsökkentés kormánya, amit „megvédenek”, az embereket megóvják az állandó árváltozásoktól (értsd: árcsökkenésektől), a szocik meg tizenötször emeltek.

Az ilyenekre én már csak az apparátus jajszavaként tekintek: bocs, igazatok van, nyilván, egyetértésünket válaszunk értelmetlenségével fejezzük ki. Na ja, nehéz is lenne igazat mondaniuk. A valós ok ugyanis az, hogy 2012-2013-as ámokfutásuknak „köszönhetően” ma már szinte minden energiavagyon, így a busás többlethaszon is átszállt rájuk, álljon rajta bármely címke is. Az utolsó mohikán, a német E.ON hazai – egy anyaországi ügylet miatt éppenséggel bővülő – holdingja hamarosan negyedrészt az állami MVM-hez kerülhet. De megnyilatkozásaikban ők is igazodnak a központi vonalhoz.

Csak egy bólintás az egész

Azt ma már senki se gondolhatja komolyan, hogy a hazai lakossági energiaárakat nem Orbán Viktor és szűk köre találja ki, kizárólag önös politikai, kommunikációs és pénzigényük alapján. A Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivataltól (MEKH) erre hovatovább egy bólintást várnak, valamint a kész szám lepapírozását. A szakmaiságára oly büszke – időközben még úgymond kormányfüggetlenné is vált – közműhatóság zökkenőmentesen állt át az új üzemmódra. Sőt, szorgalmasan számolgatnak tovább. A hat éve változatlan lakossági tarifa belső szerkezetét például folyamatosan módosítgatják.

Leginkább ez is az Orbán-közeli erőcsoportok belső harcainak lenyomata, bár a hivatalos körítés megalkotása szintén a MEKH dolga. Öt éve azt is kiötölték, hogy ha már az Orbán-kormány nem csökkenti a lakossági tarifát, az energiacégeknél emiatt felgyülemlő extra hasznot gyűjtsék egy „elkülönített számlára”. Így teljesül az iparág régi óhaja, a tartalék, amiből áremelkedéskor pótolhatják a veszteségeket – marad az ár, mindenki boldog. Csak épp ez a hőn áhított áremelkedés sehogy se akar beköszönteni. Így a dolgok tehetetlensége nyilván oda vezetett, amin a százszorosan átvert magyar nép ma már fel se szisszen. Hisz egy ügyesebb könyvelő olyan számot ír abba a kockába, amekkorát (Orbán) nem szégyell.

Ez hivatalosan úgy hangzik, hogy az (áremelkedésre fenntartott) keretből az iparág bizonyos - természetesen hatóságilag jóváhagyott – beruházásokra is költhet. Ilyen, okvetlenül fontos kiadás például, hogy idén is töltsük csurig a telente alig ürülő gáztárolókat. Így tavalyra néhány tízmilliárdig apadt a kassza, ami egy évi több százmilliárdos piacon, a nemzetközi gázár immár hat éve tartó lejtmenete tükrében komoly arcbőr-vastagságot igényel. Persze az Orbán környékére áramló százmilliárdokból telik arcpakolásra.

Ha viszont se ez, se az nem megoldás, akkor látszik-e valamiféle kiút? Igen. Egyrészt kár tagadni: a globális felmelegedés, e szempontból, hosszú távon a mi malmunkra hajtja a vizet. (Rövid távon nem. Az egyre csökkenő igények ellenére a hálózat legalábbis fix karbantartási-pótlási költségeit ugyanis változatlanul meg kell téríteni. Ez kevesebb vevőre elosztva növeli a tarifát. Ráadásul egy Mészáros Lőrinc és társai kezén lévő hálózat költségigényeivel szemben az állam engedékenyebbé válhat. Már csak azért is, mert az Európai Bíróság – az akkor még multikézen lévő szolgáltatók 2013-as panasza nyomán – visszaállította az energiaszámla hálózati díjelemének peresíthetőségét. Ha tehát a jövőben mondjuk Mészáros Lőrinc hálózata kevesli hatóságilag megállapított bevételeit, bírósághoz fordulhat. De hát jobb az ilyet elkerülni, nem? Már csak azért is, mert az év elején Orbán Viktor a Mátrai Erőmű állami megvásárlását szintén azzal indokolta, hogy a tulajdonos – véletlenül ismét Mészáros Lőrinc – az egység bezárásával fenyegetett. A bizonyára mégoly nagy veszekedést a jelek szerint barátságuk nem sínylette meg, hisz azóta is dől a pénzünk a felcsúti százmilliárdoshoz.)

Ennek csak látszólag mond ellent, hogy az éghajlatváltozás fékezésére az energiahatékonyság ösztönzésén túl az EU 2050-ig betiltaná az összes légszennyező forrást (fűtést, autókat, gyárakat stb.). Brüsszel elegendőnek ítéli a következő 30 évet olyan eljárások kiötlésére, amivel – magasabb átlaghőmérséklet és takarékosabb felhasználás mellett – olaj és gáz nélkül se fagyunk meg, változatlanul világíthatunk-szórakozhatunk és kellő sebességgel közlekedhetünk. Ebben előtérbe kerül a háztáji-kisközösségi energiaellátás. Mondhatjuk, hogy innen indultunk kétszáz éve, de azért ma már fa meg petróleumlámpa helyett fűtésre-világításra inkább napelemet, szélerőművet, földhőt vagy épp távhővé alakított biogázt ajánlanak. Amúgy ez is egy jókora csalódáson alapul.

A nagy, központi rendszerekbe vetett hit ugyanis mára összeomlott. Szép dolog a mérethatékonyság, feltéve, ha urai nem élnek vissza helyzetükkel, a rájuk ruházott felelősséggel, nem használják fel a kezükbe adott hatalmat, tömegek kiszolgáltatottságát saját érdemtelen céljaikra.

Bár az energiaellátás a jövőben sem nélkülözheti a központi hálózatokat, úgy a tudományban, mint a társadalomban elindult az elszivárgás a nagy közművektől. Igaz, ez a meccs még nem lefutott. Lásd Paks 2. A megalomán, szovjet típusú mérnökök szemlélete mindazonáltal még nem vett minőségi fordulatot. Csupán egyre hangosabban ismételgetik a mérethatékonyság előnyeit, szokás szerint süketen az ezernyi és egyre több egyéb szempontra. Ez Orbán esetében csak a szokásos politikai manipuláció, de egy mérnök részéről hiba. Mindenki számára belátható, hogy a közműhasználat mérséklésével csökken a számla. Még akkor is – teszi hozzá gyorsan az EU –, ha maga a tarifa, mondjuk egyes napszakokban, esetleg meg is ugrik. (Ama liberális érvet, miszerint a rezsicsökkentés pazarlásra ösztönöz, annyiban árnyalnám, hogy először lakossági energiahatékonyság és utána piaci ár.)

A megvalósítás rendkívül összetett szervezést igényel. Az út finoman szólva nincs kikövezve. De a műszaki fejlődés eddig nagyjából lépést tartott a menetet kétségkívül egyre hisztérikusabban ostorozó uniós döntéshozókkal. A hagyományos, beágyazott iparágak persze berzenkednek. Ám ma már többnyire csak egyik utolsó csatlósuk, Orbán részéről számíthatnak lelkes támogatásra. Kétségtelen: minél többen fogják ki a szelet az EU vitorlájából, annál drágább az átállás. De a magyar miniszterelnök, miután összesöpörte a külön-utasságért járó baksisokat, végül a többiekkel együtt maga is fel szokott ülni az induló vonatra.

Persze világos, Orbánék miért ragaszkodnak annyira az ármegállapításhoz, az általuk felügyelt nagy, központi ellátáshoz. Mert ha mindenki helyben-közelben termelné meg – saját „tarifán”, akár ingyen – a mérsékelt szükségleteihez elegendő energiát, akkor ezt az egész Orbán-vircsaftot, Paks 2-vel, oligarchákkal, csövekkel, Putyinnal, propagandával, játszmákkal, irodistákkal meg a mindent átszövő korrupcióval, nagyjából el lehetne felejteni.

Ez az út.