Üvöltő szembesítés járvány idején

Már címében, majd egész hangütésében provokatív a Vérvörös Törtfehér Méregzöld Pintér Béla és Társulata előadásában. Aki fogékony a mai közéletre, kap jócskán utalást, paródiát, grimaszt és kiáltást.

Pintér Béla új drámájában maszkon innen és maszkon túl léteznek a szereplők. És nem csak szó szerint, hanem a lelkükben is. A maszkban szerepet játszanak, hazudnak, ferdítenek, álcázzák magukat, míg maszk nélkül törékennyé válnak, lelepleződnek, egymás és önmaguk előtt is. A rendszert azonban egybe kell tartani, bármi áron. Vállalhatatlan döntések és szörnyű tettek sem jelenthetnek akadályt. Persze a Vérvörös Törtfehér Méregzöld nem elégszik meg ennyivel. Pintér Béla ennél, mint más előadásaiban, többet szeretne. A részletekből kívánja megmutatni az egészet, csakhogy valahogy - és lehet, hogy ebben a mai közélet is ludas - az aktuálpolitikai áthallások, jelzések, utalások, mintha elvinnék a show-t magától a drámától. A szerző a cselekményt a jövőbe helyezi csaknem kétszáz évvel. Ám akkor is a vírus dúl, mint mostanában. És a figurák is hasonlóak, mint akikkel találkozhatunk a sajtótájékoztatókon és a mindennapokban. Még olyan, a hatalom bizalmát élvező főpap is szerepet kap, aki újabb és újabb egyetemet foglal el...

Ám Pintért a vezér és közvetlen környezete érdekli leginkább. Nem is kíméli őket, nincs is miért. Az előadás elején a játszók hatalmas busó maszkokban jelennek meg. Egyikük, másikuk valóságos művészeti alkotás (Maszk: Gergely Farnos Lilla, Jelmez Benedek Mari). De minél monumentálisabb a maszk, annál kisszerűbb az, aki mögötte rejtőzik. A leglátványosabb a Kormányzóelnöké (ahogy a darabban szólítják). Pintér az előadás terét is beemeli az előadásba, vagyis kivetíti az Újpest Rendezvénytér lépcsőjét, előterét. Talán nem véletlenül, hiszen Pintér Béla és Társulata éveken át ennél sokkal intimebb terekben játszott. Ma viszont, még vírusos időkben is nagyobb tereket is képesek megtölteni és ezt a lehetőséget ki is használják. Igaz, ennek megvan az ára. Hangosítani kell, akik közel ülnek, azok számára ez sok is lehet, hiába, a hátsó sorokban ülőkre is kell gondolni.

Az előadás a színlap szerint Szophoklész: Oidipusz király című drámája nyomán született. Meg is jelenik ez a motívum az előadásban, illetve erre fut ki a dráma. Csakhogy - és erről lehet vitatkozni - a túlsúly a vezéren és azon van, hogy miként és milyen eszközökkel irányítja az országot, illetve azokat, akik őt körbeveszik. Az országot Pintér víziója szerint csaknem kétszáz év múlva a romák vezetik, ők vannak többségben. Jókora írói grimasz és ez a kifordított, elrajzolt nézőpont többször megjelenik az előadásban. Ez komoly erény, csakhogy a nevekkel való játék, konkrét mondatok és szituációk idézése viszont átvisz a napi közéletbe. Ez viszont a politikai paródia eszköztára már. Jó lenne, ha a dráma és a színházi alapanyag egyensúlyba kerülne ezekkel az utalásokkal, de számomra inkább szenvedélyes publicisztika, amit látok, mint átütő drámai momentum.

Bár ez főként Pintér Béla színészi játékának köszönhetően komoly szakmai szint fölött valósul meg. Ő játssza a vezért. És hogy a figura mennyire hasonlít Magyarország mai politikai vezérére, arról szintén lehet vitatkozni. Pintér képes a diktátor több arcát megmutatni, az agresszív, csak a győzelmet elfogadót, és a széteső, kompenzáló, sebezhető énjét is. De csak a cél számít, minden eszköz, manipuláció ennek rendelődik alá.

A többieknek is jut éles karakter: Roszik Hella, Adorjáni Bálint, Takács Géza, Fodor Annamária, Enyedi Éva, Jankovics Péter és Szabó Zoltán jelenítik meg a vezér közvetlen munkatársait, családtagjait. Szörnyű, miként válnak szinte súlytalan sodródó, tehetetlen tárggyá ebben a mindenkit felemésztő, fék és egyensúly nélküli gépezetben. Pintér Béla, mintha az utcai közéleti hangját vinné fel a színpadra, és érződik, hogy próbálja csitítani magát, de ez most kevésbé sikerült. Inkább az egyre kétségbeesett üvöltést visszük magukkal.