zene;Perényi Miklós;cselló;

Csillagórák Bach jegyében

Korunk egyik legnagyszerűbb csellóművésze, a kétszeres Kossuth-díjas Perényi Miklós négy évtized múltán vette újra lemezre Johann Sebastian Bach szólószvitjeit.

„Az ilyen drámaian koncentrált, sorsszerű órák, amelyekben egy nagy döntés egyetlen órára és gyakran csak egy percre korlátozódik, ritkák az egyén életében, és ritkák a történelem folyamán. Azért nevezem így őket, mert fényesen és megváltoztathatatlanul ragyognak, mint a csillagok a mulandóság éjszakáján” – írta 1927-ben megjelent, Csillagórák című esszégyűjteményének előszavában Stefan Zweig. Ez az irodalmi párhuzam jutott eszembe Perényi Miklós új, 145 perc időtartamú Bach-felvételét hallgatva. Az interpretáció nemcsak Perényi személyes pályáján, s nemcsak a magyar zenebarátok számára fontos mérföldkő – nemzetközi relációban is kivételes teljesítmény.

A 72 éves Perényi Miklós művészete elválaszthatatlan azoktól a hangszeres mesteriskoláktól, amelyek a budapesti Zeneakadémia sajátos miliőjében, egy-egy karizmatikus előadóművész-pedagógus vezetésével bontakoztak ki. Dohnányi Ernő (zongora) és Hubay Jenő (hegedű) iskolájának szellemi kisugárzását, az egyes növendékek sorsát ma már bőséges szakirodalom tárgyalja. Ez nem mondható el a Popper Dávid vezetésével megszerveződött cselló mesteriskoláról, amelynek – muzsikus szülei és tanárai minden várakozását felülmúlva – éppen Perényi Miklós lett a beteljesítője, világszerte ünnepelt kései képviselője.

A prágai születésű Popper 1886-ban azért kapott meghívást a budapesti Zeneakadémiára, mert Liszt és Erkel elsőrendűen fontosnak tartotta, hogy Európa-szerte elismert művészek indítsák el a hangszeres képzéseket. Popper kezdetben nem tudott (később megtanult) magyarul, de ez nem okozott gondot, mert a Monarchia fénykorában az itthoni diákok kötelezően beszéltek németül, a külföldi növendékek pedig miatta jöttek a Zeneakadémiára tanulni. Remek pedagógiai érzékére egyik utolsó tanítványa, Zsámboki Miklós visszaemlékezéséből is következtethetünk, aki szerint „szellemessége az oktatást ugyanolyan kedélyessé varázsolta, mint amilyen izgalmassá. Magas hangoknál így bátorította a növendéket: Csak bátran, hogy fű se nőjön! Egy bölcsődal előadását így kritizálta: Nem igazi altatódal, még csak a jobb lábam zsibbadt el.”

Ha Perényi Miklósnak zenei értelemben Popper Dávid volt a nagyapja, akkor „édesapjának” két muzsikus, az említett Zsámboki Miklós és a Tátrai Vonósnégyessel világhírűvé vált Banda Ede tekinthető. Hozzájuk került, amikor 1955-ben felvételt nyert a Zeneakadémia előkészítő tagozatára, hogy aztán ’62-ben, 14 évesen már a római Santa Cecilia Accademián szerezzen művészdiplomát. Későbbi pályája szempontjából jelentős, hogy 1965 és 1972 között rendszeresen meghívták Pablo Casals mesterkurzusaira. 1974-ben nevezték ki a Zeneakadémia tanárává, de rendszeresen tartott kurzusokat a Szombathelyi Bartók Szemináriumon, Nyugat-Európa számos városában, Japánban és Dél-Koreában. A rendszeres külföldi hangversenyezést 1960 táján kezdte. Az elmúlt hat évtizedben fellépett a világ szinte összes rangos koncerttermében, fesztiválján. A szólókoncertek és a versenyművek megszólaltatása mellett tevékenységének fontos területe a kamarazene.

Perényi Miklós gazdag diszkográfiáját elemezve megállapítható: repertoárja hangszerének szinte teljes irodalmát felöleli. A barokk, bécsi klasszika és romantika gyakran játszott csellóművei mellett kedvvel és érdeklődéssel fordul az európai zenetörténet ritkaságai, illetve a 20. századi és kortárs kompozíciók felé. Perényinek minden egyes lemezfelvétele jeles esemény – különösen, ha a csellóirodalom fundamentumát, Bach szólószvitjeit rögzíti.   

Infó

J. S. Bach: Cselló szólószvitek Perényi Miklós előadásában

Hungaroton

Katalógusszám: HCD 32834–35  

A művész gondolatai„Hat évtizede ismerem és játszom a szólószviteket – azóta vizsgálom az összefüggéseket, a mélyebb rétegeket. Több tanárnál tanultam a hat művet, de amikor újra előveszem, mindig olyan szemmel foglalkozom velük, mintha újdonságok lennének. Olyan kottába írom a megjegyzéseimet, amelyben még nincsenek ceruzás értelmezések. Ha egy hangversenyen ciklusszerűen eljátszom, újból és újból megkérdőjeleződhet vagy éppen igazolást nyerhet mindaz, amit korábban bejegyeztem. A tanítás során is megfigyelhetők új összefüggések a művekben, és ez a többféle tapasztalat egymásra rakódik. Nagyszerű élmény Bach zenéjét játszani, mert minden motívumnak van logikus folytatása” – mondja új felvételéről Perényi Miklós. „Általában nem hallgatom meg a korábbi lemezeimet, de amikor készülnek, többször is ellenőrizni kell a felvételt. A négy évtizeddel ezelőtti csellószvitek tempóira kíváncsi voltam, ezért kértem a stúdióban, hogy mutassák meg. Az ember mindig arra törekszik, hogy megtalálja azt az eszményi pontot, ahol a legjobb a darab tempója, ami segít abban, hogy megjelenítse a tétel karakterét. A felvételen sok minden zavaró lehet, akár egy húrváltás is, így még jobban kell figyelni, mint koncerten. Olyan, mintha versenyautót vezetne az ember és jönnének a kanyarok, de az az előnye, hogy megvan az ismétlés lehetősége. Mert néha, ha visszahallgatom a felvételt, akkor nyelek egy nagyot, és azt mondom: legközelebb jobban fogom játszani, frissebben. Szívesen ismétlem többször a felvételt, nem vagyok finnyás, hogy kikössem: csupán háromszor-négyszer vagyok hajlandó eljátszani egy-egy tételt a stúdióban. Ha nem vagyok elégedett, akkor a rendezővel megbeszéljük, és készül még egy komplett anyag” – mesél munkamódszeréről Perényi Miklós. Az új Bach-felvétel zenei rendezője Aczél Péter, hangmérnöke Timár Domonkos volt.