„Az ilyen drámaian koncentrált, sorsszerű órák, amelyekben egy nagy döntés egyetlen órára és gyakran csak egy percre korlátozódik, ritkák az egyén életében, és ritkák a történelem folyamán. Azért nevezem így őket, mert fényesen és megváltoztathatatlanul ragyognak, mint a csillagok a mulandóság éjszakáján” – írta 1927-ben megjelent, Csillagórák című esszégyűjteményének előszavában Stefan Zweig. Ez az irodalmi párhuzam jutott eszembe Perényi Miklós új, 145 perc időtartamú Bach-felvételét hallgatva. Az interpretáció nemcsak Perényi személyes pályáján, s nemcsak a magyar zenebarátok számára fontos mérföldkő – nemzetközi relációban is kivételes teljesítmény.
A 72 éves Perényi Miklós művészete elválaszthatatlan azoktól a hangszeres mesteriskoláktól, amelyek a budapesti Zeneakadémia sajátos miliőjében, egy-egy karizmatikus előadóművész-pedagógus vezetésével bontakoztak ki. Dohnányi Ernő (zongora) és Hubay Jenő (hegedű) iskolájának szellemi kisugárzását, az egyes növendékek sorsát ma már bőséges szakirodalom tárgyalja. Ez nem mondható el a Popper Dávid vezetésével megszerveződött cselló mesteriskoláról, amelynek – muzsikus szülei és tanárai minden várakozását felülmúlva – éppen Perényi Miklós lett a beteljesítője, világszerte ünnepelt kései képviselője.
A prágai születésű Popper 1886-ban azért kapott meghívást a budapesti Zeneakadémiára, mert Liszt és Erkel elsőrendűen fontosnak tartotta, hogy Európa-szerte elismert művészek indítsák el a hangszeres képzéseket. Popper kezdetben nem tudott (később megtanult) magyarul, de ez nem okozott gondot, mert a Monarchia fénykorában az itthoni diákok kötelezően beszéltek németül, a külföldi növendékek pedig miatta jöttek a Zeneakadémiára tanulni. Remek pedagógiai érzékére egyik utolsó tanítványa, Zsámboki Miklós visszaemlékezéséből is következtethetünk, aki szerint „szellemessége az oktatást ugyanolyan kedélyessé varázsolta, mint amilyen izgalmassá. Magas hangoknál így bátorította a növendéket: Csak bátran, hogy fű se nőjön! Egy bölcsődal előadását így kritizálta: Nem igazi altatódal, még csak a jobb lábam zsibbadt el.”
Ha Perényi Miklósnak zenei értelemben Popper Dávid volt a nagyapja, akkor „édesapjának” két muzsikus, az említett Zsámboki Miklós és a Tátrai Vonósnégyessel világhírűvé vált Banda Ede tekinthető. Hozzájuk került, amikor 1955-ben felvételt nyert a Zeneakadémia előkészítő tagozatára, hogy aztán ’62-ben, 14 évesen már a római Santa Cecilia Accademián szerezzen művészdiplomát. Későbbi pályája szempontjából jelentős, hogy 1965 és 1972 között rendszeresen meghívták Pablo Casals mesterkurzusaira. 1974-ben nevezték ki a Zeneakadémia tanárává, de rendszeresen tartott kurzusokat a Szombathelyi Bartók Szemináriumon, Nyugat-Európa számos városában, Japánban és Dél-Koreában. A rendszeres külföldi hangversenyezést 1960 táján kezdte. Az elmúlt hat évtizedben fellépett a világ szinte összes rangos koncerttermében, fesztiválján. A szólókoncertek és a versenyművek megszólaltatása mellett tevékenységének fontos területe a kamarazene.
Perényi Miklós gazdag diszkográfiáját elemezve megállapítható: repertoárja hangszerének szinte teljes irodalmát felöleli. A barokk, bécsi klasszika és romantika gyakran játszott csellóművei mellett kedvvel és érdeklődéssel fordul az európai zenetörténet ritkaságai, illetve a 20. századi és kortárs kompozíciók felé. Perényinek minden egyes lemezfelvétele jeles esemény – különösen, ha a csellóirodalom fundamentumát, Bach szólószvitjeit rögzíti.
Infó
J. S. Bach: Cselló szólószvitek Perényi Miklós előadásában
Hungaroton
Katalógusszám: HCD 32834–35
