Csabai László: Boldogság

"Kíváncsi is vagyok, hogy néz ki ez az egész… izé, ez a háború… szóval közelről. Csak… szóval… lőni is fognak ám ott. Mi van, ha elkap egy golyó?"

Özvegy Verébné leül a konyhai hokedlire, és csuklóját kezdi nyomogatni. Nagy dagasztások után szokott megfájdulni. Most különösen sajog. Pedig csak egy katonaládát pakoltak be a fiával. És az asszony inkább csak irányította Ottót, mit hová téve érhető el a maximális helykihasználás. És elérték. A fogpor, fogkefe, cipőkefe, cipőpaszta, borotva, borotválkozótükör, kártya, a szappanok, kapcák, derékmelegítők, zsebkendők, konzervek, aszalványok, imádságos könyvek üres közt nem hagyva szépen simulnak egymáshoz. Sáfrány úr, a Jósa András utcai üzlet tulajdonosa nem sajnálta ezeket Veréb Ottótól, az alkalmazottjától. Kistafírozta becsülettel a háborúra. Mert lelkiismeret-furdalása van. Úgy érzi, Ottót helyette hívták be. És még azért is sajnálja a fiút, mert jó munkaerő. Ezt meg is mondta őszintén neki. Azt viszont nem tudja Ottó, hogyha nem lenne a vallási különbség, Sáfrány még a lányát, Bertát is hozzáadná. Azt viszont Sáfrány nem tudja, hogy Ottónak nem kellene Berta. Mert neki Gyöngyösi Kornélia kell. „A sors őt szemelte ki nekem! Dehogy szemelte ki!”

A Sóstói Vigadó teraszát már elérte a háború. A színpad mellett egy 305 mm-es mozsárágyú, melynek csövét a tüzéregyenruhás Fedák Sári igyekszik egy törlőfával kikormozni. Fegyver és tüzérnő egyaránt gipszből készültek. Nem élethűek. De a sok búcsúzó baka és a sok bakabúcsúztató cimbora szeme előtt már úgyis összemosódnak a környezet formái, színei. Nyárligeten minden alkalmat megragadnak az ünnepségre, szórakozásra. Vagyis az ivásra. És van-e jobb alkalom, mint a régóta várt villámháború megérkezése? Ami dicsőséget hoz a hazának. És végre nyugalmat. Mert a szerbek bukásának példáján majd megtanulják az oláhok meg a tótok is: nem szabad a magyar király bajuszát cibálni, nem szabad a magyar néppel kikukoricázni!

– Mikor rukkolsz be, cimbora? – kérdi Ottótól Vitáli Jóska, az úszómester, aki Nyárliget égő és élő lelkiismeretének tartja magát, mert álnéven rendre feltáró cikkeket küldözget a Nyárligeti Naplónak. (S ezek néha meg is jelennek.)

– Egy hét múlva megyek a laktanyába. Az alapkiképzés Szabadkán lesz. És onnan majd a frontra…

– Addig még kiihatsz egy pálinkáshordót! – s Vitáli int a pincérnek, feltartott mutatóujjal, kétszer. Ami kétszer egy deci szilvóriumot jelent. Ottó azonban tiltakozik.

– Én csak egy fröccsöt kérek, főúr! Egy kisfröccsöt! Hallja, főúr?

Jóska csóválja a fejét, de nem becsmérli a barátját, inkább izgatottan mondja legújabb felfedezését:

– Ottókám, mmi-ccso-cso-da monumentális panamák vannak készülőben! Például a nyárligeti huszárlaktanya már le is adta a rendelést a Wilhelm varróműhelynek ezerötszáz kétsoros, vastag, legénységi köpenyre. Fel bírod fogni, micsoda pénz van ebben? Az, hogy a háború októberre véget ér, és Szerbia délen van, ahol még ősz végén is ingujjban járnak az emberek, azzal senki nem foglalkozik. Illetve a nyárligeti huszárlaktanya parancsnoksága, gazdasági hivatala meg Wilhelmék nagyon is foglalkoznak. Azért ütötték gyorsan nyélbe a rendelést, hogy beinduljon a gyártás, és ne lehessen visszakozni. Ha meg valaki svarcgeseftet fog emlegetni, majd azt mondják: nem panamisták ők, csak előrelátók. Szeptemberre készen lesznek az ancugok, Wilhelm megkapja a pénzét, a köpenyeket leviszik egy vajdasági hadtápraktárba, és mielőtt még kioszthatnák a dicsőségesen hazamasírozó hadfiaknak afféle ajándék gyanánt, eladják egy nagykereskedőnek. Még az is lehet, hogy maga Wilhelm vásárolja vissza potom áron. És újra eladja. Ez lesz egy mesterhúzás! Csak háborúkban lehet ilyet! Nem csoda, hogy a gyárosok meg a beszállítók még a köznépnél is jobban örülnek a háborúnak. De neked, úgy veszem észre, nincs jó kedved. Pedig megkaptad a behívót, kezdődik a nagy kaland!

– Hát igen, ilyenben még nem volt részem. Kíváncsi is vagyok, hogy néz ki ez az egész… izé, ez a háború… szóval közelről. Csak… szóval… lőni is fognak ám ott. Mi van, ha elkap egy golyó?

– Fognak lőni! A honvédek. Meg a k.u.k. hadsereg. Meg a németek. A szerbek nem fognak. Mert menekülés közben nem lehet lőni. Nem hallottál még a Schwarzloséről?

– Dehogynem, tele van vele minden újság.

– Ki kell jelentenünk: ez egy csodafegyver! Percenként négyszáz lövés! Vízhűtés! Tölcséres lángrejtő! Annyit ér egymaga, mint egy lövészezred. A szerbeknek meg van az az ócska, egylövéses Berdan. Mire jó az! Seregélyriasztóak! Nem lehet még csak összehasonlítani sem a…

– De a Berdan is csak kilövi a golyót. És ha menekül is a szerb, ha már megtöltötte a fegyverét, elsüti előtte. Két hónapig folyton attól fogok rettegni, nem akad-e belém egy lövedék?

– Nem leszel te két hónapig a fronton! Az idő felét elviszi a kiképzés. Jó, ha szeptember végére kikerültök a lövészárokba. De szerintem a németek addigra már legéppuskáznak minden rácot. Nektek meg az osztrákoknak éppen csak annyit hagynak, hogy valami hősiesség-érdemérmet szerezhessetek.

– Jó, hogy ezt mondod. Mert nem félek én… Csak…

– Van valami más bajod is? Van hát! Látom rajtad.

A villamos a Sóstói erdő város felé eső szélénél áll meg először. Aztán a Jósa-kútnál. Majd a Görögkatolikus Püspöki Palotánál. Utána a körúton. És így tovább. Kettészeli a várost, mint már annyiszor. Veréb Ottó pedig úgy érzi, az ő szívét már régen kettészelték. Nem is olyan régen. A majális napján. Találkozott Gyöngyösiékkel a belvárosban. Kornélia belékarolt. Nem is engedte el, így hazáig kísérhette a lányt. És ha már ott volt, behívták teázni. S ha már behívták, megtörtént az, amit már egy éve tervezgettek Kornéliával. De rendre elvetették. Féltek. Maguktól is, de még inkább Gyöngyösi (korábban Grün) Gusztáv városi tanácsos úrtól. Az apától.

– Tehát Kornéliát szeretnéd. Világos – mondta az apa, és végigsimította asszír mintára hullámosított szakállát. Nincs meglepve. Nem is mérges. De nem is örül. Mintha a nyárligeti polgármester egy számlát tett volna elé, hogy nézze meg, arányosak-e a költségek a felvállalt munkával. Emmi néni, a mama viszont tátott szájjal bámulja a jelenetet. Aztán szeretetteljesen mosolyog. De neki nincs itt beleszólása semmibe. Gyuszi, Kornélia gimnazista öccse izgatottan dobol a lábával. Sietne elújságolni a nagy hírt. Az apa azonban nem siet semmivel. És ez nem jó jel. Konyakot tölt magának. Szagolgatja, kortyolgatja. Köszörüli a torkát.

– Azt gondolom, Ottókám, hogy az ígéret, a fogadkozás férfiak között mit sem ér. Boldoggá akarod tenni a lányom: ez természetes. Magadért is tennéd. Kérdés, hogy megvannak-e ehhez az eszközeid? Kereskedősegéd vagy. Ami nem szégyen. De ez az állás nem jövedelmez annyit, amennyi egy olyan úri kisasszony, mint Kornélia családjának eltartásához kell. Itt nem arról van szó, hogy Kornélia szórná a pénzt. Nagyon is takarékosságra van nevelve. Csakhogy a házasság lényege a gyermekek. Azok teszik fel a nászra a koronát. És nem egy gyermek. És nem is kettő. Hanem legalább három. Hadd gyarapodjon a magyar nemzet! Ne vesszünk el a szlávok meg a románok között. És azt a három gyermeket, azt a legalább három gyermeket taníttatni kell. Az iskolán nem lehet spórolni. Mert a tudás a legnagyobb tőke! Jöjjön bármilyen gazdasági válság, a tudás nem vész el. Meg ruházni is kell a lurkókat. Az sem kis pénz. És táplálni. Egészségesen! Sok tejtermék. Meg zöldség és gyümölcs. Télen is. És gimnasztika. Mert a kielégítő testi fejlődés, a fizikális jólét az alapja mindennek. „Mens sana in corpore sano!” – mondták már az ókori rómaiak is. Ép testben ép lélek legyen! A lélekben pedig hit! Keresztény hit! Hisz mi is keresztények vagyunk. Már több mint egy éve! No és a megfelelő otthon! Ház kőalappal! Téglából. Esetleg vályogtéglából. De döngölt fal szóba sem jöhet. Az elkezd repedezni, és nincs megállás. És nedvesedik. Ami a reumát okozza. És a tüdőbajt. Nem ilyen sorsot képzeltem a lányomnak és az ő gyermekeinek. Nos, mindezekhez pénz kell! Nem is kevés. Nem annyi, amennyi neked van. De azért ne keseredj el, fiam! Dolgozz! Spórolj! Nyiss saját üzletet! És akkor visszatérhetünk a dologra.

– Tehát hozzám adná Kornéliát?

– Majd elválik. Nem tudhatom, akad-e a közeljövőben olyan, vagyonos kérő, aki a lányomnak is tetszik. Mert nekem az is fontos! Én nem várom el a lányomtól, hogy olyanhoz menjen, akitől borsódzik a háta. És tőled sem várom el, hogy kitarts Kornélia mellett. Ha közben megtetszik egy másik hölgy, akit hozzád is adnának, szíved joga, elveszed-e. De ha megcsinálod a szerencséd üzlettulajdonosként, és még mindig Kornélia keze után áhítozol, és a lányom még nem férjezett, akkor újra próbálkozhatsz nála. Vagyis nálam.

Veréb Ottó szívdobogva búcsúzott el Gyöngyösiéktől. Csak a kapuban döbbent rá, hogy valójában visszautasították. Mert ő a saját üzlettől olyan messze van, mint egy béres a birtokos gazdától. Megkapaszkodott a cirádás vaskapuba. Még most is kapaszkodik. A villamos a Gyöngyösi-ház előtt halad el, így Ottó látja a május óta ott kesergő önmagát. Leszáll a villamosról. Egyesül önmagával, és meghúzza a jelzőharangocskát. Mert búcsúzás nélkül mégsem hagyhatja el a várost. Kornéliát.

A szolgálólány mosolyogva engedi be. Juci, ez a bokortanyai lány olyan volt eddig, mint egy gép. Egykedvűen teljesítette az utasításokat, arckifejezés nélkül ténykedett. Most viszont mintha valami nehezen elrejthető lenne a fejében.

Ottót meglátva a család azonnal félbehagyja a kártyapartit. Kornélia, akit május óta nem volt ereje felkeresni, mert tudta, hogy nem mondhat mást, mint az apja, feláll és megsimogatja a homlokát. Gyöngyösi Gusztáv városi tanácsos úr keményen kezet fog vele. És szivarral kínálja. A mama pedig konyakkal. S mire észreveszi, már a nagyasztalt ülik körbe. És mindenki rá néz. Az apa összekulcsolja kezét, s mintha expozét tartana a városháza dísztermében, olyan megfontoltsággal fog bele a beszédbe:

– Fiam, nem láttunk az utóbbi időben. Ez Kornéliának rosszulesett. És nekem is. Azt gondoltam, nyilván félreértettél. Azt hihetted, kerek perec visszautasítottunk, és csak vigasztalóul mondtam az esetleges jövőbeli újabb próbálkozás… De nem! Én komolyan… Apropó! A napokban beszéltem Sáfrány úrral. Más ügyben jött, de eldiskuráltunk rólad is. Váltig dicsért. Hogy átlátod az árukészletet, magadtól le tudod adni a rendelést, kedvesen bánsz a kuncsaftokkal, és annyira megbízható vagy, hogy már a főkönyvet is megmutatta neked. Ez óriási dolog! Gratulálok, fiam!

– Köszönöm, tanácsos úr. Igyekszem a tőlem telhető…

– Szólíts Guszti bácsinak! Szóval a Sáfrány úrtól hallottak jókedvre derítettek minket. Megnőttél a szemünkben. És pláne más szemmel nézünk rád, mióta megtudtuk: berukkolsz. Fiam, egy saját üzlet megvalósítása a férfiasság nagy bizonyítéka, de fegyverrel harcolni a hazáért, az… az még nagyobb tanúságtétel. És, persze, az önálló üzlet lehetősége sem úszik el. Majd én, alkalomadtán, ellátlak jó tanácsokkal. Még esetleg egy jó kis városi árendához is hozzájuttathatlak. Sőt, akár még be is társulhatok hozzád. Persze nem munkával, hanem tőkével. Na, erről még alkalomadtán…

Veréb Ottó torka kiszárad, homloka gyöngyözni kezd a váratlan dicséretáradatra. Az apa nem vár, míg szavait megemészti a másik, rátér a lényegre:

– Ottó fiam! Mindezeket megfontolva, én és Kornélia mamája, és persze maga Kornélia is úgy gondoljuk, nem kéne éveket várni az újabb lánykérőre!

– És mik… mikor… jöhetnék…

– Ha megállod a helyed a hadseregben, ha kitüntetést kapsz, vagy legalábbis nem kerülsz hadifogságba, nem árulod el a zászlót, akkor megkérheted újra Kornélia kezét. És mi igent fogunk mondani. A háború úgy két hónapig fog tartani. Tehát október közepén meglenne a kézfogó. Rá három hétre pedig az esküvő. Pont jókor, az ősz végén, ahogy eleinknél is szokásban volt.

Veréb Ottó felemelkedik. És habog. Nem tud szavakat találni a hála kifejezésére. De nincs is erre szükség, mert Kornélia átöleli és száját a szájára tapasztja. Az apa vidám fejcsóválással néz félre.

Búcsúztatóünnepség a nyárligeti állomáson. Katonazenekar pattogós ritmusára sorakoznak föl az újoncok a peronon. Beszél a főispán, az alispán, a polgármester. Mindhárman azzal fejezik be: „Mire lehullanak a falevelek, ugyanitt fogunk üdvözölni titeket.”

Borecsnyik Irma, a Nyárligeti Leánygimnázium végzőse lép ezután a színpadra, aki bejelenti, hogy intézményének diákjai sebkötöző gézt fognak készíteni a fronton szolgáló hősök számára. Nagy tapsot kap. Őt követi a református lelkész, az evangélikus lelkész és a rabbi. Mindannyian buzdító beszédet mondanak. Aztán a főtisztelendő katolikus esperes úr megszenteli a zászlót. Amibe a zászlóanya (a főispán felesége) beveri a zászlószegeket.

A katonazenekar pedig eljátssza a magyar himnuszt. Utána a császári himnuszt is. Ez nem volt szokás Nyárligeten. Úgy látszik, ez a csodás háború elhozza az osztrákokkal való végső kiegyezést, netán az összebarátkozást is.

Elindul a vonat. Viszi magával Veréb Ottót, aki könnyezik a boldogságtól. Mert tudja, hogy már senki és semmi nem választhatja el a lent integető Kornéliától. És mert eszébe jut a tegnap délután. (Ottó mindig úgy képzelte, egy férfi és egy nő intim közeledése csak a sötétedés után következhet be, de tegnap délután, igaz, a Sóstói erdő mélyén, Kornélia, mintegy útravaló ajándékként és biztatásul, megmutatta neki fedetlen kebleit.)

A katonák énekelni kezdenek. A Bosznia nótát. Ami a hat évvel ezelőtti annektáláskor lett először népszerű. Most viszont, jó érzékkel, felújította és gramofonfelvételt készített belőle Újvári (korábban Dybischefszky) Károly, a népszínművész-szupersztár és Nyári Rudolf, a cigányprímás. (Ő az a Nyári Rudi, aki, miután sorban elcsábította a Moulin Rouge táncosnőit, feleségül vette gróf Festetich Vilmát, mely tettével, Rigó Jancsit megelőzve, felszállhatott a pesti bulvárlapok celebritástrónusára.)

Boszniának hegyei,

A fekete kövei,

A magyar királyé.

Mégis az a Szerbia,

Az a kutya Szerbia

El akarja venni.

Megááállj, megááállj, kutya Szerbia!

Nem lesz tiéd soha Bosznia! – éneklik a katonák. Ezután az jönne: „Mert a magyar nem enged, / Míg a vére megered, / Bármennyit is szenved.” De ez nem tetszik az újoncoknak. Inkább azt fújják újra: „Megááállj, megááállj, kutya Szerbia…”