Előfizetés

Önmagunk tényfeltárt táborában

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.10.18. 17:25

Öt év munka után a film elkészült. A Visszatérés Epipóba címet kapta, néhány hete láthatjuk az HBO GO-n.
Utána minden állat szomorú címmel a 444.hu-n jelent meg 2014-ben Magyari Péter tényfeltáró cikke az 1980-as évek ismert, diákjait elbűvölő elitiskolás tanárának, majd a rendszerváltás sikeres tévés műsorvezetőjének a pedofília határait hol súroló, hol át is lépő szexuális zaklatásairól. Az írás részletesen kitért S. táborvezetői tevékenységére is, bemutatta, milyen formában zajlott a nyaraltatás, miben rejlett eredetisége, mivel nyújtott polgári alternatívát az állami úttörő mozgalomnak, miért küldte oda szívesen gyerekeit az értelmiség. Rávilágított, hogy az S. vezette „demokratikus” tábor kultusza részben illuzórikus volt, mert a gyerekeket sok megaláztatás is érte, a kamaszok ott is ki voltak téve zaklatásoknak, ám erről egyikük sem beszélt. Végül az egyik tanítvány nem bírta tovább, beszámolt apjának az önkielégítő szexuális együttlétekről. S.-t elküldték az iskolából, a tábor megszűnt, de nem lett nyilvános ügy a dologból. Senki sem értette, mi történt. Magyari cikke igazi mestermű, az oknyomozói újságírás egyik gyöngyszeme. Lebilincselő szerkezettel vezeti az olvasót a témában, és sok mély társadalmi összefüggésre mutat rá az eset hátterében. Óriási vihart is kavart, persze elsősorban azzal, hogy nem volt nehéz rájönni, kit rejt az S. jelölés, így a leleplezés részben szenzációként hatott, csámcsogtató közéleti csemege lett. Természetes, hogy az írás sokkolt rengeteg egykori tanítványt és táborlakót. Köztük volt Oláh Judit filmrendező, aki gyerekkorában járta évekig a nyaralás Epipónak nevezett, paradicsominak tartott birodalmát. Nem meglepő, hogy úgy érezte, dokumentumfilmben kéne feldolgoznia a témát, a vele kapcsolatos lelki sérüléseket. Öt év munka után a film elkészült. A Visszatérés Epipóba címet kapta, néhány hete láthatjuk az HBO GO-n. Nem lett a műfaj gyöngyszeme, de jó rágcsálni, annyi irányban lehet tovább gondolni ízeit. Legkevésbé a tényfeltárás szintjén nyújt újdonságot. Ez a síkja lényegében Magyari cikkének megfilmesítése. Követi az írás szálait, sok ponton szerkezetét, „dramaturgiáját” is. Igazi értéke, érdekessége, hogy egy érintett személyes közelítésével sok réteget tud érzékeltetni a traumatikus hatásokból, amelyek a konkrét szereplőkén túl egy nemzedék életútjára vetülnek rá. Oláh Judit alkotásánál kissé zavaró, sőt megtévesztő a műfaji megjelölés. Nem igazán dokumentumfilm. Sokkal inkább dokumentumokból építkező lírai, személyes önvizsgálat. Egészében játékfilmes hatása van. Akár Szabó István korai műveire, az Apára vagy a Szerelmesfilmre is emlékeztethet. A hős életének mélyen belé égett történéseit, képzeteit felidézve töpreng, hol tévedt el, merre keresse igazi önmagát. Oláh a filmjében elhallgatja, amit például a 24.hu-nak elismert, hogy filmjét Magyari cikkének sokkhatása ihlette. A Visszatérés Epipóba hősnőjeként úgy áll elénk, mint egy önmagával elégedetlen negyvenes nő, aki hordoz magában egy gyerekkori táborélményt, valamiért rávetülnek lelki gyötrelmei, és úgy dönt, megpróbálja komolyan feldolgozni, miről van szó. Összehívja néhány táborlakó társát, pszichodráma-csoportot szervez, amelyben igyekeznek felidézni az egykori élményeket, feltárni és kezelni személyiségformáló hatásait. Többükkel, az abúzust elszenvedőkkel személyesen is beszél. Amatőr felvételek tömegét kutatja föl, szedi elő filmes apjának köszönhetően Epipóról, amelyek vizuálisan is megidézhetővé teszik a múltat. Minden együtt áll tehát egy „ki vagyok én?”, „miért lettem ilyen?”, „milyen legyek?” típusú, a „mi” nemzedéki szintjéig tágítható, lírai kompozíciójú filmhez. Csakhogy ma efféle játékfilmet nem lehet csinálni. Dokumentumfilmet viszont igen. Azt is úgy, ha erősen fókuszál a nagy botrányra, a sztártanár bűnös szexuális zaklatásaira. A szerző igyekszik alkalmazkodni az elváráshoz, pedig érezhetően más izgatja. Az apró bántások súlya. Az ellentmondás, hogy elküldték egy kultikus táborba, amely valóban varázslatos világ volt sajátos szabályaival, nagyszabású játékaival, mitikus szertartásaival, laza táborvezetőjével. De közben mégis itt került rá „játékból” a középszerű ember bélyege, amitől egész életében gyötrődött. A szabadság levegőjében tapasztalta meg a megalázást, a hatalmi, büntető gonoszságot. Nem érezte igazán jól magát, de nem szólt róla, mert úgy tudta, jól érzi magát, dicsekedhet vele, hogy ezen a helyen nyaralt. A tematikus elvárás és az alkotói törekvés, a dokumentálás és az önvizsgáló személyesség nem ér össze, a rendezőnő elveszti a fonalat, nem lesz világos, miről is csinált filmet. Mégis jó, hogy megcsinálta, mert különös szellemi érzelmeket kelt. Például arról, hogy a magát függetlennek, demokratikusnak tartó értelmiség is mennyire rabja tud lenni saját szabadságmítoszainak. Szimbolikus szigeteket jelöl ki eszméi megélésére. Alternatív művészetet, rockzenét vagy éppen egy szabados gyerektábort a maga bálványaival. Hisz bennük, a végsőkig kerüli a szembenézést a bennük lappangó, olykor felszínre is törő hazugságokkal, rontó erőkkel. És békésen él a rendszerben, amelybe épp belevetette a sors.

Vérvád, hisztéria, pogrom a holokauszt után

Bonta Miklós
Publikálás dátuma
2020.10.18. 17:00

Pelle János történész Vérvád, hisztéria, népítélet című, nemrég megjelent könyve cáfolja azt a vélekedést, hogy a vérvád mára a múlt ködébe veszett volna. Már kötete címlapján közli, hogy igenis volt „zsidókérdés” 1945-ben és 1946-ban is Magyarországon, és előfordult vérvád is.
A zsidóüldözés, a gettósítás és a deportálás miképp függ össze a vérvádakkal? A nácik tudatosan építettek a többségi lakosság évszázados idegenkedésére a zsidóktól, arra a feszültségre, mely időről-időre vérvádak formájában nyilvánult meg a történelem folyamán. Nemcsak nálunk, hanem Ukrajnában, Szlovákiában, Lengyelországban és másutt is. 1946. július 4-én Kielcében, a jelentős lengyel iparvárosban 42 holokauszttúlélőt gyilkolt meg a tömeg úgy, hogy a rendőrök tétlenül nézték a vérengzést. Az volt a vád ellenük, hogy „kolbászt készítettek” egy eltűnt – és később előkerült – suszterinasból. Ezelőtt két hónappal a budapesti Teleki téren, a zsidó árusok előtt tört ki hisztéria a tömegben. Többen elájultak, mert úgy vélték, hogy gyermekkörmök voltak a piacon árult disznósajtban. Néhány nappal később az Illatos úton egy házaló zsidó ószeresre rontották rá hisztérikus asszonyok és kis híján agyonverték, azzal a váddal, hogy „gyerekrabló”. Ennek nyomán az egész országban lincshangulat terjedt el, ami Kunmadarason egy három halálos áldozattal járó programot idézett elő.
Hogyan lehetséges, hogy 1945 után, amikor Auschwitz már ismertté vált, még akadtak Magyarországon, akik hittek a vérvádban? Józan fejjel még az egyszerű emberek sem állították, hogy a zsidók rituális gyilkosságokat követnek el. De súlyos válsághelyzetekben, amelyekből a XX. században is sajnos bőven akadt, sokan igazolva látták előítéleteiket, tényként fogadták el a tudatalattijukból felmerülő fantazmagóriákat. 

Mi történt Kunmadarason? 1946. május 21-én heti piacot tartottak, ahol a helybéli asszonyok rátámadtak a zsidókra. Egyikük azt kiabálta, hogy elrabolták a testvérének a gyerekét. Bár egy gyerek sem tűnt el akkoriban a faluból, a pogrom három halálos áldozatot követelt. Az egyik résztvevő, egy juhász a törvényszéken a bírónak arra a kérdésére, hogy elhiszi-e azt a vádat, hogy a zsidók kolbászt csinálnak a gyerekekből, azt felelte: „Hiszem is, meg nem is.” 
1946-ban Magyarországon sokan emlegették Tiszaeszlárt, annak ellenére, hogy a nyíregyházi bíróság, majd a Kúria is felmentette a Solymosi Eszter rituális meggyilkolásával vádolt zsidókat. A rituális gyilkosság vádja annyira irracionális, hogy racionális érvekkel soha nem lehetett cáfolni. Elevenen élt a két világháború között is, főként a szegényparasztok között, annak ellenére, hogy a zsidó vallás törvényei még az állati vér fogyasztását is szigorúan tiltják. De sem ez a tény, sem pedig az ítéletek nem győzték meg azokat, akik hinni akartak a vérvádban, és ezt azzal az összeesküvés-elmélettel támasztották alá, hogy a befolyásos zsidó körök „megvették a bíróságot”, „kimentették hitsorsosaikat”. Ez a vélekedés annyira elterjedt volt, hogy az 1944. március 19-e, a német megszállás után a Sztójay-kormány által elrendelt gettósítás során a propaganda folyamatosan hivatkozott Tiszaeszlárra. Bosnyák Zoltán vezetésével megalakult a Magyar Zsidókérdés Kutató Intézet, mely Harc címmel hetilapot adott ki 50 ezer példányban. Az első szám címlapján egy 1882-ben készült rajz volt, mely azt ábrázolta, miként vágták el az eszlári zsidók az áldozatuk torkát. A deportálások alatt többször is elhangzott a magyar rádióban Erdélyi József 1937-ben írt, hírhedt verse, a Solymosi Eszter vére.
Úgy látja, összefüggés van a vérvádak, az antiszemita politika, a holokauszt és az 1945 utáni pogromok között? Tömeglélektani szempontból feltétlenül. Könyvem ezt a folyamatosságot tényekkel igazolja. Hiszen a tiszaeszlárihoz hasonló eset még 1948-ban is előfordult Magyarországon. Utána már nem, de ez nem a tömegek kijózanodásának, hanem a Rákosi-rendszer terrorjának volt „köszönhető”.
Mi történt 1948-ban a Csongrád megyei Szegváron? Itt egy valódi bűncselekmény nyomán robbant ki a hisztéria. Egy fiatal lány, Kovalcsik Margit éppen az esküvőjére készült, amikor megölték. Ennek nyomán kergették el a falusiak az utolsó, a deportálásból visszatért zsidó családot, mert az emberek az ő fiúkat, Klein Viktort gyanúsították a gyilkossággal. Pedig csak annyi köze volt a lányhoz, hogy Kovalcsik Margit Kleinék textilboltjában válogatott  anyagokat az esküvői ruhájához. A szomszédos faluban, Mindszenten már 1946-ban elűzték a visszatért zsidókat. Megfenyegettek, hogy a népbíróság elé állítják őket, ha nem hagyják el a települést. Mindössze egy öt kilós csomagot vihettek magukkal. Beszéltem Izraelben az egyikükkel, aki elmondta, hogy rémülten utaztak Budapestre, majd meg sem álltak Palesztináig. 
Mi volt ellenük a vád? Feketekereskedelem és spekuláció. Rákosi Mátyás már 1945 augusztusában arra az álláspontra helyezkedett, hogy a küszöbön álló, fékezhetetlen inflációért és a vesztes háborút követő nyomorért a zsidókra kell hárítani a felelősséget. A feketézés és a spekuláció vádja azután megjelent a politikusok beszédeiben és pártja plakátjain is, melyek kifejezetten zsidó kinézetű embereket ábrázoltak. A feketézés vádja különben abszurd volt, mert Magyarországon 1946-ra hiperinfláció alakult ki, és a pénz teljesem elveszítette értékét.
A kaposvári eset azt bizonyítja, hogy a „körülmények összejátszása” is vérvád-hisztériához vezetett. A somogyi megyeszékhely élén 1922 óta egy emblematikus polgármester, Vétek György állt, aki városhoz való ragaszkodását kifejezendő, a nevét is Kaposváryra változtatta. Bethlen István miniszterelnök híve volt, Imrédy Béla „szalonnyilasaitól” elhatárolódott. A német megszállás után nem mondott le a tisztségéről. Igyekezett emberségesen bánni a gettóba zárt zsidókkal, és még húsz jómódú kaposvári zsidó mentését is megszervezte. Ők a deportáló szerelvény utolsó vagonjába kerültek, amelyet azután a kelenföldi pályaudvaron lekapcsoltak. Nem kerültek Auschwitzba, túlélték a holokausztot. A polgármester „zsidó pénzzel” vesztegette meg a vasutasokat és a németeket. Kaposváry Györgyöt a nyilasok leváltották, de a városba bevonuló szovjet parancsnok visszahelyezte tisztségébe. 1945 áprilisában megjelent Kaposváron Frank László, aki a városban volt ügyvéd, mielőtt zsidóként munkaszolgálatra hívták be. Elintézte, hogy a polgármestert leváltsák, majd letartóztassák. A népbírósági törvény alapján „háborús és népellenes” bűncselekménnyel vádolta, azt állítva, hogy módjában állt volna megakadályoznia a deportálást, de nem tette meg. Ez nyilvánvaló hazugság volt, a hátterében az állt, hogy a népügyész családját nem mentette meg. A polgármester elleni per koncepciós volt, de ezt a helyi közvélemény jelentős része „zsidó bosszúnak” tekintette. Ezután következett az a példátlan eset, hogy az 1945 november 4-i nemzetgyűlési választások előtt Kaposváron a fővárosból érkezett rendőrségi detektívek antiszemita röplapokat osztogattak, majd emiatt őrizetbe vették, és a népbíróság elő állították a Független Kisgazdapárt aktivistáit. És mert előtte két héttel egy hároméves kisfiú belefulladt a Malomárok vizébe, a holttestét pedig ekkor találták meg, a több súlyos válságot halmozó helyzetben lábra kapott a vád, hogy a holokausztot túlélt zsidók a kisfiú vérét rituális célokra használták fel. Vagyis megjelent a vérvád, de mert kaposvári polgárok uralkodtak az érzelmeiken, megmaradt a szóbeszéd szintjén, nem vezetett zsidóellenes atrocitáshoz.
Miskolcon két antiszemita indulatoktól hevített munkástüntetésre is sor került, és mind a kettő szörnyű lincselésbe torkolt. Miért? A tragikus eseményekre közvetlenül a forint bevezetése előtt került sor. Miskolcon 1946. július 30-án nagy tüntetést tartottak, ami a lisztfeketézők ellen irányult. A tüntetés szervezői őket egyértelműen a zsidókkal azonosították. Előzőleg a politikai rendőrség két zsidó malomtulajdonost internált. Őket vetették oda a felizgatott csőcseléknek, szabad préda gyanánt. Egyiküket a Búza téren meglincselték, a másik súlyos sérülésekkel megúszta. A lincselés híre rögtön eljutott Budapestre is, innen érkezett az utasítás, hogy a helyi detektívek vegyék őrizetbe az elkövetőket. Ennek hatására tizenkét munkást bevittek a rendőrségre. Másnap Péter Gábor, a politikai rendőrség vezetője is megjelent a városban. Személyesen működött közre a második munkástüntetés megszervezésében. Ennek résztvevői elfoglalták a rendőrkapitányságot, és az első lincselésben részt vevő munkásokat kihallgató zsidó származású rendőrtisztet agyonverték. Végül a csőcseléket szovjet katonák oszlatták szét. A drámai események híre Moszkvába is eljutott, ahol Mihail Szuszlov, az SZKP egyik vezetője is olvasta az NKVD miskolci rezidensének a jelentését, aki az események miatt élesen bírálta a Magyar Kommunista Párt vezetését. Rákosi pártja ezután hagyott fel azzal, hogy a „zsidókérdést” az utcára vigye, és később ilyen politikailag szervezett zsidóellenes atrocitások már nem fordultak elő. Sorra vettük a legfontosabb 1945 utáni tragikus eseményeket. Szinte mindegyik az újdonság erejével hat. Vajon miért? Évtizedekig nem beszéltek ezekről az ügyekről, tabusították őket. 1986-ban a Medvetánc című folyóiratban megjelent Varga Jánosnak, a Magyar Országos Levéltár főigazgatójának tanulmánya a miskolci népítéletről. Elolvastam, és az volt az érzésem, hogy ez a cikk nem mond el mindent a történtekről. A rendszerváltás után elutaztam Miskolcra, és másfél év alatt jó párat sikerült azonosítanom az események résztvevői és a szemtanuk közül. A velük készített interjúk szerepeltek 1995-ben megjelent, Az utolsó vérvádak című könyvemben. Elsősorban a filmesek érdeklődtek iránta, a kritikusok kevés figyelmet szenteltek neki. A Hunnia Filmstúdió legendás vezetője, Simó Sándor támogatta, hogy dokumentumfilm készüljön a világháborút követő vérvádakról. A stúdió támogatta izraeli utazásomat is, melynek során felkerestem a kunmadarasi és a miskolci szemtanúkat, majd forgattunk velük. A Hunnia másfél órás moziját, mely Kunmadarasról és Szegvárról szól, Kőszegi Edit és Surányi András rendezte. Majd a Magyar Televízió megbízásából Vitézy László is dokumentumfilmet készített arról, amit Miskolcon történt, Kavics a sírra címmel. Az első filmet mindössze egyszer, hétköznap, késő este adta le a televízió, 1997-ben. A másodikat soha nem játszották, pedig több millió forintba került. Mi az oka, hogy a magyar közvélemény mindeddig nem vett tudomást az 1945 utáni antiszemita megmozdulásokról? Csak sejtéseim vannak. Remélem, a könyvem megjelenése változtat ezen a képtelen struccpolitikán. A kilencvenes évek második felében a baloldali értelmiség talán attól tartott, hogy kutatásaimat a Csurka István-féle MIÉP zsidóellenes hisztériakeltésére használja fel. De most már megérett arra a helyzet, hogy szembenézzünk az egykori eseményekkel, és megvizsgáljuk az okait is.

Feneketlen a karabahi puskaporos hordó

Erdélyi Eszkimó Péter
Publikálás dátuma
2020.10.18. 13:30

Fotó: ARIS MESSINIS / AFP
A kaukázusi ellenségeskedés elfeledett konfliktusnak tűnt hosszú keresztül, ám Törökország megjelenése felborítja a status quót.
A nemzetközi közvélemény értetlenül áll a Hegyi-Karabah körüli konfliktust látva, amely 1988-ban mérgesedett el olyannyira, hogy Azerbajdzsán és Örményország már a harmadik háborút vívja a terület birtoklásáért. Nem értik, miért kellett befagyasztani ezt a viszályt, miért nem találnak gyógyírt a megoldására.

Az alapkérdés, hogy valójában kié is Hegyi-Karabah? A közvélekedés szerint a válasz abban keresendő, hogy melyik nép foglalta el a területet előbb és ki lakja most. A politikusok, a történészek, illetve a nemzetközi jogászok pedig szigorúan a jogi alapokra hivatkoznak.

Az első világi muzulmán állam

Hegyi-Karabah a Karabahi Kánság részeként az 1813-as orosz–perzsa béke nyomán került az Orosz Birodalom fennhatósága alá, majd lassan elveszítve részleges önállóságát, tartományi szintre süllyedt. A bolsevik hatalomátvételt követően 1918-ban létrejött a muzulmánok első világi állama, az Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaság, amelynek része lett Hegyi-Karabah is. Ezt követően a fiatal és gyenge kaukázusi országok – az Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaság, az Első Örmény Köztársaság és a Grúz Demokratikus Köztársaság – szövetségbe tömörültek, de a politikai formáció kérészéletűnek bizonyult. Mindeközben megkezdődött a térség szovjetizálása, erre a sorsara jutott a modern Azerbajdzsán déli része, Baku központtal, 1920-ban pedig a bolsevikok kezére került Azerbajdzsán többi területe is – Hegyi-Karabahhal együtt.
1921-ben a Kaukázuson Túli Ügyek Szovjet Irodája a vitatott területet az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaság (SzSzK) részének tekintette. 1922-ben Transzkaukázusi SzSzK néven föderációra lépett a Grúz, az Örmény és az Azerbajdzsáni SzSzK, így vált a térség a Szovjetunió alapító tagjává. E politikai szövetség 1936-ban bomlott fel három köztársaságra, s tagköztársaságok némileg önállósulva élték tovább szürke szovjet életüket.

Villongásból háború

1988-ban az örmény többségű Hegyi-Karabahban, majd ezt követően Azerbajdzsán több más részén örmény-azeri etnikai villongásra került sor, s a Szovjetunió felbomlása során az események valódi háborúvá fejlődtek. A fegyverszüneti megállapodást – az örményeket támogató Moszkva hathatós közbenjárására – 1994-ben egyrészt Örményország és az időközben a függetlenségét kikiáltó, de nemzetközileg el nem ismert (örmény) Hegyi-Karabah Köztársaság, illetve Azerbajdzsán kötötték meg. A fegyvernyugvást örmény diadalként is lehet értékelni. Hegyi-Karabah mint szakadár enklávé megmaradt Azerbajdzsán nemzetközileg elismert határain belül, emellett az örmény katonák "elfelejtettek" kivonulni a környező területekről, így Baku hét másik járásától is elköszönhetett. Azerbajdzsán területének 15 százalékát veszítette el, de gazdagabb lett több százezer menekülttel. Az eredmény: a vitatott terület de facto Örményország befolyása alatt áll, de jure pedig Azerbajdzsán része. Ezt az állapotot a nemzetközi határozatok sem tudták megváltoztatni, pedig az ENSZ négyet is hozott. Ezekben a nemzetközi szervezet elítéli az örmény agressziót, és az örmény csapatok kivonását követeli a megszállt Autonóm Hegyi-Karabah Területről, illetve a további hét azeri járásból. A történelmi gyűlölködés állóvízzé vált, de nem sokáig. 2016-ban kitört az úgynevezett négynapos háború, majd idén szeptember 27-én újból robbant a puskaporos hordó és a fegyverszüneti megállapodás ellenére tovább ropognak a fegyverek. A hírek szerint az azeri hadsereg több járást visszafoglalt. A cikkünk elején feszegetett kérdésre tehát a válasz az, hogy mindkét etnikum ezeken a területeken formálódott nemzetté.
Hegyi-Karabah, illetve a már említett hét járás lakossága pedig ma kizárólag örmény nemzetiségű, hiszen az örmény hadsereg elüldözte az itt élő 750 ezer azeri.

A második kérdés pedig ebből következően az, hogy miként lehet megoldani a kaukázusi csomót? Miért nem avatkoznak be hathatósan a nagyhatalmak? Illetve ha mégis megteszik, csak a fegyvernyugvásig jutnak el? Wagner Péter biztonságpolitikai szakértő szerint egy konfliktust csak akkor tudnak megoldani a nagyhatalmak, ha a szemben álló felek ebben érdekeltek valamennyire. "Vannak persze diplomáciai, katonai vagy gazdasági eszközök, amelyekkel érdekeltté lehet tenni a szereplőket, de ez sem mindig működik. Érdemes azt is megnézni, kik a nagyhatalmi szereplők ebben a konfliktusban.
Az alapkérdés, hogy valójában kié is Hegyi-Karabah? A közvélekedés szerint a válasz abban keresendő, hogy melyik nép foglalta el a területet előbb és ki lakja most. A politikusok, a történészek, illetve a nemzetközi jogászok pedig szigorúan a jogi alapokra hivatkoznak.
A legfontosabb hogy az USA nincs köztük, azaz a világ egyetlen szuperhatalma a hidegháború vége óta – amikor a karabahi konfliktus kialakult – nem vállalt szerepet"

– állítja Wagner Péter. Hogy miért, annak több oka van. Egyrészt Oroszország nem akarta, nem engedte, hiszen a Kaukázust a saját holdudvarának tekintette, másrészt az USA érdekei a világ más pontjain kívántak beavatkozást, például a Közel-Keleten, Kelet Európában. "Az USA hiányában már csak Moszkva maradt nagyhatalomnak, ő pedig esetünkben vagy nem volt birtokában azoknak a diplomáciai eszközöknek, amelyekkel elérhette volna a megbékélést, ami tekintve az 1990-es és a 2000-es évek gazdasági problémáit, nem lehetetlen, vagy a konfliktus befagyott jellege ideális volt számára. Képzeljük el, mi lenne, ha történelmi megbékélésre kerülne sor örmény-azeri, vagy örmény-török vonalon? Csökkenne a feszültség, és fellendülnének a gazdasági kapcsolatok, ezek egyben az orosz katonai jelenlétet is szükségtelenné tennék hosszú távon" – vázolja a helyzetet a biztonságpolitikai szakember.
Rácz András elsősorban nem befagyasztásként jellemezné a nagyhatalmak hozzáállását, mert az számára egy aktív, a befagyasztás irányába ható magatartást jelent. A posztszovjet térség biztonságpolitikai szakértője szerint ehelyett inkább arról van szó, hogy a nagyhatalmak alapvetően passzívak voltak ebben a kérdésben, számukra ugyanis nagyjából megfelelt az 1994-es status quo. Így aztán delegálták a rendezést az EBESZ Minszki Csoportjának, bízva abban, hogy ott majd a felek lassacskán ki tudnak dolgozni egy működő megoldást, és nem lesz újabb eszkaláció. Ez a stratégia 2016-ban ingott meg először, és most, 2020. szeptember 27-től kezdve derült ki, hogy a továbbiakban nem fenntartható – teszi hozzá Rácz András. A nagyhatalmak szempontjából anno a karabahi kérdés sokkal kevésbé volt fontos, mint a jugoszláviai polgárháború, és ráadásul Karabah 1994-re nyugvópontra jutott az EBESZ Minszki Csoportjának közvetítésével. "Az elért fegyvernyugvás ugyan messze nem volt ideális, de a harcoknak véget vetett, ez pedig a külső szereplők számára elegendő volt. Ezt követően a rendezés alapvetően nem a nagyhatalmak miatt fagyott be, hanem a konszenzusos döntéshozatalra épülő EBESZ működési sajátosságai miatt. Ugyanis azáltal, hogy két tagállam, jelen esetben Azerbajdzsán és Örményország között volt konfliktus, a definíció szerint nem lehetett konszenzusos döntést hozni, ergo a Minszki Csoport lényegében béna kacsának bizonyult" – állítja Rácz. A szakirodalomban az is felmerült, hogy a nagyhatalmak számára elhanyagolható ez a konfliktus, nem bír nemzetközi hatással. Legalább is eddig, hiszen az egyik fél – Azerbajdzsán – mára erőt gyűjtött és történelmi szövetségese, Törökország is nagy lépést tett előre gazdasági téren éppúgy, mint a nemzetközi porondon. "Az Egyesült Államok számára a konfliktus nem volt annyira fontos, hogy egy Jugoszláviához hasonló beavatkozást indítsanak, Oroszországnak megfelelt az 1994-es status quo – ne feledjük, Azerbajdzsán ekkor még közel sem volt akkora energetikai nagyhatalom, mint most! Ráadásul a kilencvenes évek második felétől kezdve Oroszországot lekötötték a saját belső problémái, az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája még éppen csak születőben volt, Irán pedig sohasem ambicionálta, hogy túl mélyen belebonyolódjon a dél-kaukázusi politikába. Törökországnak sem voltak ekkor még olyan regionális hatalmi ambíciói, mint ma. Így Karabah tulajdonképpen egyfajta elfeledett konfliktussá vált" – jellemzi a helyzetet a posztszovjet térség biztonságpolitikai szakértője. A kilencvenes évek végén, kétezres évek elején volt ugyan több rendezési javaslat is, így például egy területcserés megoldás is felmerült, sőt, a részleges lakosságcsere is. Azonban ezek mindegyike elvérzett a Jereván és Baku közötti kölcsönös, roppant mélyen gyökerező bizonytalanságon és a nagyhatalmi támogatás hiányán. "A nagyhatalmak számára a nagyjából stabil, eszkalációval nem fenyegető status quo megfelelt, a kisebb-nagyobb helyi összecsapások évi néhány áldozata ellenére is. Az, hogy a nagyhatalmak mennyire a stabilitásban voltak érdekeltek, megmutatkozott a 2016 áprilisi, úgynevezett négynapos háború idején is: Azerbajdzsán négy nap után az offenzívája leállítására kényszerült, mert minden nagyhatalom – ideértve a regionális vezető hatalmat, Törökországot is – erre szólította fel" – mondja Rácz András. A mostani eszkaláció éppen ebben, Törökország szerepében különbözik leginkább az összes többi korábbi fellángolástól. Míg a világ többi nagyhatalma számára továbbra is megfelelt volna a status quo, Ankara a status quo megbontásában lehetőséget lát saját regionális befolyásának kiterjesztésére. Ezért biztosít a török vezetés Azerbajdzsánnak – amely az olajbevételeknek köszönhetően kiterjedt, mélyreható katonai modernizációt hajtott végre – széles körű politikai, katonai, információs, hírszerzési és egyéb támogatást is. "A konfliktus mostani szakaszában is látszik, hogy a nagyhatalmak szerepe korlátozott. Az USA érdemben nem is vett részt benne, egyedül Moszkva igyekezett – a korábbi gyakorlatához hasonlóan – visszafagyasztani a konfliktust. A nagy kérdés, hogy ez működni fog-e, mert Törökország megjelenése a konfliktusban felborította a korábbi rutint. Baku joggal mondhatja Moszkvának, hogy volt három évtizedetek megoldani a vitát, mivel nem tettétek, mi most új támogató után néztünk, aki segít eldönteni a vitát. Ez feladja a leckét a Kremlnek és arra számíthatunk, hogy a diplomáciai erőfeszítések is sokkal élénkebbek lesznek egy ideig" – véli Wagner Péter biztonságpolitikai szakértő.