Utána minden állat szomorú címmel a 444.hu-n jelent meg 2014-ben Magyari Péter tényfeltáró cikke az 1980-as évek ismert, diákjait elbűvölő elitiskolás tanárának, majd a rendszerváltás sikeres tévés műsorvezetőjének a pedofília határait hol súroló, hol át is lépő szexuális zaklatásairól. Az írás részletesen kitért S. táborvezetői tevékenységére is, bemutatta, milyen formában zajlott a nyaraltatás, miben rejlett eredetisége, mivel nyújtott polgári alternatívát az állami úttörő mozgalomnak, miért küldte oda szívesen gyerekeit az értelmiség. Rávilágított, hogy az S. vezette „demokratikus” tábor kultusza részben illuzórikus volt, mert a gyerekeket sok megaláztatás is érte, a kamaszok ott is ki voltak téve zaklatásoknak, ám erről egyikük sem beszélt. Végül az egyik tanítvány nem bírta tovább, beszámolt apjának az önkielégítő szexuális együttlétekről. S.-t elküldték az iskolából, a tábor megszűnt, de nem lett nyilvános ügy a dologból. Senki sem értette, mi történt.
Magyari cikke igazi mestermű, az oknyomozói újságírás egyik gyöngyszeme. Lebilincselő szerkezettel vezeti az olvasót a témában, és sok mély társadalmi összefüggésre mutat rá az eset hátterében. Óriási vihart is kavart, persze elsősorban azzal, hogy nem volt nehéz rájönni, kit rejt az S. jelölés, így a leleplezés részben szenzációként hatott, csámcsogtató közéleti csemege lett.
Természetes, hogy az írás sokkolt rengeteg egykori tanítványt és táborlakót. Köztük volt Oláh Judit filmrendező, aki gyerekkorában járta évekig a nyaralás Epipónak nevezett, paradicsominak tartott birodalmát. Nem meglepő, hogy úgy érezte, dokumentumfilmben kéne feldolgoznia a témát, a vele kapcsolatos lelki sérüléseket.
Öt év munka után a film elkészült. A Visszatérés Epipóba címet kapta, néhány hete láthatjuk az HBO GO-n. Nem lett a műfaj gyöngyszeme, de jó rágcsálni, annyi irányban lehet tovább gondolni ízeit. Legkevésbé a tényfeltárás szintjén nyújt újdonságot. Ez a síkja lényegében Magyari cikkének megfilmesítése. Követi az írás szálait, sok ponton szerkezetét, „dramaturgiáját” is. Igazi értéke, érdekessége, hogy egy érintett személyes közelítésével sok réteget tud érzékeltetni a traumatikus hatásokból, amelyek a konkrét szereplőkén túl egy nemzedék életútjára vetülnek rá.
Oláh Judit alkotásánál kissé zavaró, sőt megtévesztő a műfaji megjelölés. Nem igazán dokumentumfilm. Sokkal inkább dokumentumokból építkező lírai, személyes önvizsgálat. Egészében játékfilmes hatása van. Akár Szabó István korai műveire, az Apára vagy a Szerelmesfilmre is emlékeztethet. A hős életének mélyen belé égett történéseit, képzeteit felidézve töpreng, hol tévedt el, merre keresse igazi önmagát.
Oláh a filmjében elhallgatja, amit például a 24.hu-nak elismert, hogy filmjét Magyari cikkének sokkhatása ihlette. A Visszatérés Epipóba hősnőjeként úgy áll elénk, mint egy önmagával elégedetlen negyvenes nő, aki hordoz magában egy gyerekkori táborélményt, valamiért rávetülnek lelki gyötrelmei, és úgy dönt, megpróbálja komolyan feldolgozni, miről van szó. Összehívja néhány táborlakó társát, pszichodráma-csoportot szervez, amelyben igyekeznek felidézni az egykori élményeket, feltárni és kezelni személyiségformáló hatásait. Többükkel, az abúzust elszenvedőkkel személyesen is beszél. Amatőr felvételek tömegét kutatja föl, szedi elő filmes apjának köszönhetően Epipóról, amelyek vizuálisan is megidézhetővé teszik a múltat.
Minden együtt áll tehát egy „ki vagyok én?”, „miért lettem ilyen?”, „milyen legyek?” típusú, a „mi” nemzedéki szintjéig tágítható, lírai kompozíciójú filmhez. Csakhogy ma efféle játékfilmet nem lehet csinálni. Dokumentumfilmet viszont igen. Azt is úgy, ha erősen fókuszál a nagy botrányra, a sztártanár bűnös szexuális zaklatásaira. A szerző igyekszik alkalmazkodni az elváráshoz, pedig érezhetően más izgatja. Az apró bántások súlya. Az ellentmondás, hogy elküldték egy kultikus táborba, amely valóban varázslatos világ volt sajátos szabályaival, nagyszabású játékaival, mitikus szertartásaival, laza táborvezetőjével. De közben mégis itt került rá „játékból” a középszerű ember bélyege, amitől egész életében gyötrődött. A szabadság levegőjében tapasztalta meg a megalázást, a hatalmi, büntető gonoszságot. Nem érezte igazán jól magát, de nem szólt róla, mert úgy tudta, jól érzi magát, dicsekedhet vele, hogy ezen a helyen nyaralt.
A tematikus elvárás és az alkotói törekvés, a dokumentálás és az önvizsgáló személyesség nem ér össze, a rendezőnő elveszti a fonalat, nem lesz világos, miről is csinált filmet. Mégis jó, hogy megcsinálta, mert különös szellemi érzelmeket kelt. Például arról, hogy a magát függetlennek, demokratikusnak tartó értelmiség is mennyire rabja tud lenni saját szabadságmítoszainak. Szimbolikus szigeteket jelöl ki eszméi megélésére. Alternatív művészetet, rockzenét vagy éppen egy szabados gyerektábort a maga bálványaival. Hisz bennük, a végsőkig kerüli a szembenézést a bennük lappangó, olykor felszínre is törő hazugságokkal, rontó erőkkel. És békésen él a rendszerben, amelybe épp belevetette a sors.
