Előfizetés

Romsics Ignác, a Tanár Úr

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2020.10.18. 07:19

Fotó: Népszava
Az első pár óra után kiderült, hogy egy Romsics-szemináriumra olyan alaposan fel kell készülni, mint egy operatív harci bevetésre: ha nem száztíz százalékosan teljesítesz, akkor otthagyod a fogad. AZ IRIGYKEDŐ UTÓKOR VI.
Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak. Amikor a szokásosnál is mélyebben merülök bele az önsajnálat keserédes mocsarába, sokszor vádolom magamat miatta, hogy miért lettem firkászéletű, léha, literátus ember. Lehettem volna nem firkászéletű, nem léha és nem literátus, hanem igazi történész, egy komoly ember – elvégre a doktori iskolában nem kisebb szaktekintély, mint Romsics Ignác professzor volt a témavezetőm, aki nekem az első számú Tanár Úr volt, és az is marad. Történelem szakos főiskolai, majd egyetemi hallgatóként az elmúlt harminc évben sok munkáját elolvastam, hallottam őt előadni különböző rendezvényeken, konferenciákon, láttam szerepelni televízióban, egyszóval mire személyes kapcsolatba kerültem vele, nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok. De amikor személyesen is megismertem, és az óráira kezdtem járni, akkor: betojtam. Habár egyéni tanrendben tanultam, a Tanár Úr (utólag azt mondom: szerencsére) ragaszkodott hozzá, hogy egyes órákra bejárjak hozzá és Rainer M. Jánoshoz. Ami az iskolai tanulmányaimat illeti, ez volt életem legszebb, azaz tudásban leggazdagabb, tanulásban pedig legkeményebb korszaka. Romsics Ignác és Rainer M. János hétről hétre elképesztő tempót diktált, a szemináriumokra készülve ennyi szakirodalmat nemhogy angolul, de magyarul sem olvastam, mint akkoriban. 
Ha vicceskedni akarnék, akkor azt mondanám, hogy az egyetemen Rainer M. János volt a „jó zsaru”, Romsics Ignác pedig a „rossz zsaru” – de nem akarom elvicceskedni, inkább elmagyarázom.

A mosolygós és kedves Rainer tanár úrnál egy félévben egyszer belefért, ha az ember a töméntelen mennyiségű irodalomból egyet nem olvasott el, a tanár úr ugyanis a rá jellemző múlhatatlan derűvel annyit mondott: legközelebb kikérdezem (kikérdezte). Arra persze nem lehetett számítani, hogy a dolog nem derül ki, elvégre a hatékony munka érdekében csak kevesen, hárman-négyen voltunk egy-egy órán, azaz mindenkinek mindig minden feladott témához hozzá kellett szólnia. Romsics tanár úrnál azonban a felkészületlenség nem, pontosabban SOHA nem fordulhatott elő. Ő az órákon nem volt mosolygós, nem volt kedves, hanem olyan szigorú, kemény és gyors volt, mint egy vadászbombázó. Ha úgy érezte, hogy valamelyikünk az ő mércéje szerint már mellébeszél, vagy az adott témához túl messziről közelít, akkor a Tanár Úr azonnal leállította az illetőt, keresztkérdésekkel kezdte szőnyegbombázni, majd bevitt egy megsemmisítő csapást, az újonc pedig kiterülve hallgatott. Az első pár óra után kiderült, hogy egy Romsics-szemináriumra olyan alaposan fel kell készülni, mint egy operatív harci bevetésre: ha nem száztíz százalékosan teljesítesz, akkor otthagyod a fogad. Egyetlen szóval: imádtam. A legszebb és legtanulságosabb ugyanis az volt ebben a kemény kiképzésben, hogy a Tanár Úr a hallgatókkal egyáltalán nem volt bántó, nem volt sértő, senkit nem alázott meg és soha nem élt vissza tekintélye súlyával. Ő „csak” kérdezett: történészként belekérdezett, rákérdezett, kikérdezett, szétkérdezett. S közben olyan gyorsan kiszúrta elszorult torokkal előadott magyarázataim leggyöngébb érveit, ahogyan az oroszlán választja ki egy csordából a betegeket. A szakma követelményeihez keményen, szigorúan és következetesen ragaszkodó tudós, akitől nem csak történelmi látásmódot, viszonyulást, témakezelést, forrásfeldolgozást tanultam. Rájöttem arra is: sokkal jobb újságíró lett volna belőlem, ha korábban magamévá tehettem volna azt a félelmetes tudományos apparátussal felvértezett kritikai attitűdöt, amit a Tanár Úr a munkájában képvisel. Elvégre újságíróként is a belekérdezés, a rákérdezés, a kikérdezés, a szétkérdezés az alapvető feladat. Azt hiszem, a médiában sokunkra ráférne egy élethossziglan tartó Romsics-szeminárium – megspékelve olyan baráti borozásokkal, amilyenekben nekünk részünk lehetett vele. Számomra egy életre meghatározó személyiség: ha húsz évvel hamarabb találkozom ezzel az emberrel, az életem más irányt vett volna. Soha nem tanultam annyit és olyan alapossággal, mint az ő doktoranduszaként, ennek ellenére a doktori fokozatot még nem szereztem meg. Ez az én hibám, habár (ha már a témánál vagyunk) rátolhatnám a felelősséget a történelemre is, amely kirúgta lábam (lábunk) alól a talajt. A biztos egzisztenciám politikai okok miatt odalett, az erőmet arra kellett fordítanom, hogy a padlóról felálljak, s ebbe akkor nem fért bele egy olyan disszertáció megírása, amit merészeltem volna a Tanár Úr elé bocsátani. De a kudarcaim és hibáim miatt engem terhelő felelősséget (akármennyire is a témánál vagyunk) nem akarom a „történelmi körülményekre” hárítani – ezzel azt a tanítást tagadnám meg, amit Romsics professzortól kaptam. Történelmietlen önfelmentés a tetteinkért folyton a külső, kényszerítő hatalmakat okolni – ezt végre egy egész ország megtanulhatná tőle.

Kentaurbeszéd – Zenebohóc a szimfonikusok között

Hunčík Péter
Publikálás dátuma
2020.10.17. 16:00

Fotó: JOHN THYS / AFP
Matovič nagyszerű eredményt ért el a hőbörgő V4-ek versenyében. Állította, hogy ő adta a tanácsokat a kutatóknak is.
Igor Matovič szlovák kormányfő az elmúlt fél esztendő során nem mindennapi teljesítményt produkált. Pártja, az OĽaNO (Egyszerű emberek és független személyiségek) a választások óta eltelt fél évvel alatt 10 százalékpontot veszített népszerűségéből. Ezzel a bravúros teljesítménnyel Matovič a klinikai halál állapotából hozta vissza ellenlábasát, az azóta két szárnyra szakadt szocialista pártot. Így Robert Fico Smer (Irány) és Robert Pellegrini Hlas (Hang) nevű pártjai szeptemberben már közvetlenül az OĽaNO nyakában lihegtek.
Az OĽaNO vezette négytagú koalíciónak a választások óta alkotmányos többsége van a parlamentben, de mára a választók nagy része elfordult az ellenzéki szerepkörben népszerű Matovičtól. Tény és való, hogy a koronavírus járványnak politikailag is megvolt a dezintegráló hatása, de ehhez a földomláshoz más is kellett. Az történt, hogy Igor Matovič a választások után sem lépett le a söröshordóról, és ugyanúgy folytatta bohóckodást, ahogyan ellenzékiként tette. Többórás sajtóértekezleteket tartott, magyarázott és ígérgetett. Bejelentette, hogy Fico oligarcháitól elkobozzák az ebül szerezett vagyont, és a lefoglalt aranyrudak, a síparadicsomokban ékeskedő szállodák, a horvát tengerparton és Cannes-ban terpeszkedő luxuspaloták az állam birtokába kerülnek. Az oligarcháknak pedig azt üzente, hogy hamarosan a szlovák fegyintézetek által nyújtott luxust fogják élvezni. Áprilisban tényleg beindult a letartóztatási hullám. A speciális rendőri alakulatok bírákat, ügyészeket és volt magas rangú állami tisztviselőket „vittek be“ fényes nappal, bilincsbe verve. A szlovák társadalmat sokkolta a tény, hogy évtizedeken át ezek az emberek intézték ügyeiket. Egykor érinthetetlenek voltak, most pedig fegyencek lettek. Mészáros Lajos volt alkotmánybíró szerint tragikus, hová jutott a szlovák társadalom.
Aztán jött még egy pofon. A speciális bíróság büntetőtanácsa szeptember elején felmentette a Ján Kuciak újságíró és élettársa meggyilkolásának megrendelésével gyanúsított Marián Kočnert és Alena Zsuzsovát. Hiába azonosították a bűnüldöző szervek a gyilkosságban közvetítő szerepet játszó Andruskó Zoltánt, valamint a gyilkost és annak sofőrjét, a bírák úgy vélték, hogy Kočner nem megöletni, hanem csak lejáratni akarta Kuciakot és a többi újságírót, ezért figyeltette őket volt titkosszolgálati emberekkel. Hiába mutatta be az ügyészség a két vádlott közti titkos kommunikációt is, melyben egyértelmű utalások voltak a gyilkosságra, a bírák a latin jogrend in dubio pro reo elvét alkalmazva felmentették a vádlottakat. Az ügyészség természetesen fellebbezett, így az ügy a Legfelsőbb Bíróságra kerül.
Igor Matovičnak semmi köze sincs ehhez az esethez, ám a polgárok hangulata a felmentő ítélet után megváltozott. Egyre többen kérdik a miniszterelnöktől, hogy hat hónap elteltével miért nem emeltek még vádat Fico oligarchái ellen. Matovič a választások előtt 30 milliárd euró eltulajdonításával vádolta meg őket, a rendőrség mégis csak egy darab igazi „nagyvadat“ tudott becserkészni szeptember végéig.

***
A koronavírus első hulláma nem okozott komolyabb problémát Közép-Európában. Az érintett országok kormányfői egymást túlharsogva dicsekedtek saját szerepükkel a járvány megfékezésében, és Igor Matovič nagyszerű eredményt ért el a hőbörgő V4-ek versenyében. Állította, hogy mindig a tűzvonalban volt, és személyesen ő vezényelte a vírusölő csatákat. Irányította a szakértői bizottságot, és ö adta a tanácsokat a kutatóknak. Emellett ő fogalmazta meg az országos célokat és a stratégiát is ő dolgozta ki. Június végére úgy tűnt, hogy sikerült legyűrni a betolakodókat. A miniszterelnök ragyogott a büszkeségtől, az emberek pedig úgy érezték, a háború szerencsésen végződött. Matovič hívei szerint „kitört“ a béke, mert a miniszterelnök baráti kapcsolatot alakított ki a nagyobb vírustörzsekkel, akik a békesség fejében megkímélték az országot a szenvedéstől. A franciák és az olaszok potyogtak, mint a legyek, de Szlovákia talpon maradt. És a kormány tagjai végre elmehettek nyaralni.
A polgárok szemében Igor Matovič lett az Út és a Béke, és úgy is viselkedett, mint egy igazi Megváltó. De ő nem megalomániából, vagy narcizmusból lett olyan, amilyen. Sohasem akart hasonlítani például Donald Trumpra, vagy más kelet-európai vezetőre. Mindig ügyelt arra, hogy a zakója be legyen gombolva, sohasem hordott nagy, piros nyakkendőket. Nem ivott pálinkát és nem járt disznóölésre sem. Neki ugyanis küldetése van, és az ilyesmit nem szabad elviccelni. Viccelődésre ott vannak az újságírók, az ellenzék és Richard Sulík meg az ő liberális miniszterei. A kormányfő tudja, hogy ezek az emberek csak látszatra működnek együtt vele, mert a valóságban azon dolgoznak, hogy rontást hozzanak az országra. Nem akarnak templomba járni és nem ismerik el a Szentlélek gyógyító erejét.
A magyarországi olvasó valószínűleg nem ismeri azt a nagyszerű érzést, ami akkor tölti el a szlovák kebleket, amikor a Megmentő megjelenik a tévé képernyőjén, és bejelenti a tutit. Beszél a parányi csínytevőkről, eldicsekszik azzal, hogy az elmúlt napokban hány új ellensége támadt, és azt is megígéri, hogy a jövőben egyetlen szlovák ember sem fog ok nélkül elpusztulni. Ha van ok (pl. koronavírus), az más. De oktalanul nem lesz emberhalandóság Szlovákiában.
Szeptember elején mégis elszabadult a pokol. A vírustörzsek felmondták a szerződést és osztódásba kezdtek. Matovič azóta magyarázkodik és mutogat. Egyszer dühöng, másszor szenved. Twitter-üzenetekben osztja meg fájdalmait híveivel. Nem-híveit pedig naponta leszidja önzésükért.

***
De lépjünk odébb a vírusoktól és nézzünk egy másik esetet. A kormányfő a nyáron bejelentette, hogy október 15-ig kell benyújtani Brüsszelnek a gazdasági reformcsomagot. A szakemberek izgatottan készültek arra, hogy a nyár folyamán komoly társadalmi viták lesznek az reformtervről. Csakhogy a tervezet zárt ajtók mögött készült el, utána pedig a miniszterek nyaralni mentek. Végül a pénzügyminiszter csak október elsején jelentette be, hogy elkészült a Modern és sikeres Szlovákia elnevezésű tervezet, amely nyolc fő reformterületet sorol fel a fiskális reformoktól a digitalizációig. Ám a szakemberek szerint ez az anyag nem terv, csak egy puszta vízió. Ivan Mikloš volt pénzügyminiszter szerint még víziónak is kevés. Mikloš arra figyelmeztetett, hogy ha ezen a szinten folytatják a munkát, akkor az EU-s pénz nem segíteni fogja Szlovákiát, hanem romlásba dönti. Az egészségügy és az iskolarendszer reformját csapnivalónak nevezte. A kulturális élet reformjáról pedig szó sincs a tervezetben. Általános vélemény szerint a baj egyik forrása az, hogy a gazdasági miniszter Sulík szakembereinek csak marginális szerep jutott, mert a munka javát Matovič párttársai végezték el. A kritikus hangok nyomán a kormányfő módosította korábbi bejelentését, és az anyagot vitaindító dokumentumnak nevezte, és elmondta, hogy félreértés történt, mert október 15. nem a végső határidőt jelenti, hanem a leadás első lehetséges dátuma. Sulík pedig őrjöngeni kezdett, de kilépni nem mer a koalícióból, mert annak idején az ő liberális pártja buktatta meg Iveta Radičová kormányát és ezzel megnyitotta a hatalomhoz vezető kaput Fico előtt.
A korrupcióellenes harc mellett valami jót is szeretnék mondani a szlovák kormány első hat hónapjáról. Ez pedig a külpolitikai irányultsága. A tárca élén egy pártonkívüli profi áll, aki megingások nélkül tartja az irányt az EU és a NATO mellett. Ebben Igor Matovič és Čaputová államfő is támogatja őt! Az elnök már többször elítélte Lukasanko manipulációit, és a napokban fogadta a belorusz ellenzék vezetőjét. Čaputová egy interjúban sürgette az EU döntéshozatali mechanizmusának reformját. Képtelenségnek nevezte, hogy egy vagy két ország blokkolhatja az egész rendszer működését.
Két nappal a választások után egy televíziós vitában maximum 24 hónapot jósoltam az új kormánynak. Két nagy problémát említettem: Matovič személyiségét és azt, hogy a kormány gerincét adó OĽaNO párt valóban egyszerű emberekből áll. Nagyon egyszerű, felkészületlen emberekből. Miután megismertem őket, már csak maximum 12 hónapot adnék nekik.

***
A szlovákiai magyarok helyzetéről nehéz komoly arccal beszélni, mert a meglévő négy magyar pártban legalább 24 magyar Matovič és még több OLaNo-pozitív ember ügyködik. Ennek ellenére a szakértők azt javasolják, hogy ezek a politikusok a négy jellegtelen pártocska helyett csináljanak egy nagy gyűjtőpártot. (Természetesen egy pártban magasabb lesz a Matovič-klónok számaránya. De hiába beszél az ember.)
A politikusok megfogadták a tanácsot, és három magyar párt elnöke azonnal meg is egyezett abban, hogy a negyedik kollégára nincs szükség, ezért nélküle folytatták a tárgyalásokat. Amikor a negyedik vezető megkérdezte, hogy miért csinálták ezt vele, akkor a hármak azt felelték, hogy azért, mert ők így egyeztek meg. Ezen kívül valaki föntről is leszólt nekik, hogy az lesz a legjobb, ha így egyeznek meg. Mégpedig azonnal. A részleteket később is megbeszélhetik.
A vezetők abban is megegyeztek, hogy a három párt az ismert „egalité, fraternité, stb“ szellemében fog működni, ezért senkit sem lepett meg amikor az MKP vezetője nyilvánosan ledorongolta a Híd elnökét, Solymos Lászlót, aki támogatásáról biztosította az SZFE hallgatóit. Forró Krisztián MKP-elnök békülékeny hangon még egyszer és utoljára elmondta két egyenrangú kollégájának, hogy egy kisebbségi párt sohase beszéljen bele a nagyok dolgába. Ha a Fidesz új vezetőt akar látni az SZFE élén, akkor a a kisebbségi pártnak az a feladata, hogy egy emberként azt kiáltsa, hogy „Vivát Vidnyánszky!“
Szijjártó Péter legutóbbi pozsonyi látogatásán szintén azt hangsúlyozta, a legfontosabb dolog, hogy a pártok egyesüljenek, a részleteket később is megbeszélhetik. Én még emlékszem arra a mesére, melyben a gólya közli a békával, hogy előbb lenyeli őt, s az együttműködés további menetét azután fogják megbeszélni. Egyébként sok megbeszélnivalója úgysincs a pártvezetőknek, hisz abban tárgyalás nélkül is megegyezhetnek, hogy mindannyian magyar nemzetiségűek, magyar az anyanyelvük, ezért egy magyar pártot fognak megalkotni. Ezen a deklaráción kívül egyiküknek sincs több mondanivalója, mert napjainkra siralmasan kiüresedett az intellektuális tarisznya.
Arról egyelőre senki sem beszél, hogy az összeborulás után mi következik. Merthogy a Bugár-klónok már most azt hajtogatják, hogy az új pártnak a szlovák társadalom vérkeringésébe is be kell kapcsolódnia, de az MKP pesti egyeztetés nélkül nem sétál bele ebbe a csapdába. A Híd kekeckedését úgysem veszi senki komolyan, hiszen a fiúk hamarosan le lesznek nyelve. Ezután már csak olyan választókat kell keresni, akik támogatni fogják az egyesült magyar pártot. Ugyanis az idei felmérések szerint a magyarok 30 százaléka a februári választásokon nem magyar pártra adta le szavazatát.
P.S.: Egy jó hír. A fasiszta értékrend szerint működő Szlovák néppárt vezetőjét, Marián Kotleba képviselőt náci szimbólumok propagálásáért 4 év 4 hónap letöltendő börtönbüntetésre ítélte a speciális bíróság.

Kentaurbeszéd – Koronás világunk, quo vadis?

Falus András
Publikálás dátuma
2020.10.17. 12:00

Fotó: kormany.hu - Botár Gergely / MTI
A túlzott lazítás sajnos nagyon rossz következményekkel járt. Túl gyorsan jött a „megnyertük a csatát” kommunikáció, az anakronisztikus hübrisz.
Nem akarjuk, hogy minden visszatérjen a szokásos üzleti életbe, mert a szokásos üzlet vezetett minket a válsághoz.” Ted Chiang, 2016
Életem egyik első nagy filmélménye A félelem bére (Le salaire de la peur) című, 1953-ban bemutatott fekete-fehér film volt Yves Montand főszereplésével. A film Cannesban, 1953-ban a filmfesztivál nagydíját is elnyerte. Valahol Guatemalában játszódik, egy amerikai olajtársaság azzal a veszélyes küldetéssel bíz meg két francia, egy olasz és egy német sofőrt, hogy két, folyékony nitroglicerinnel megtöltött teherautót juttassanak el egy több száz kilométerre található égő fúrótoronyhoz. A négy ágrólszakadt emigráns szállítmánya bármikor – velük együtt – felrobbanhat. Négyük közül az utat csak Mario, a főszereplő éli túl. Egyedül teljesíti a küldetést, átveszi a több ezer dollárt, amivel hazamehetne Párizsba. Hatalmas megkönnyebbüléssel, a szorongástól felszabadulva vezeti az immár veszélytelen teherautót, ám a visszafelé úton már nem eléggé óvatos, szakadékba zuhan és meghal.
Természetesen nem szeretnénk a COVID-19 világjárvány szakadékába zuhanni! Ráadásul a teherautónk még ma sem mentes a robbanást kiváltó tartalmától, ijesztően magas és növekszik a bennünket körülvevő COVID-19-t okozó vírusok száma.

Kérdések magunkhoz

Az élet az egészségünket veszélyeztető világjárvány idején legtöbbünk számára, mint jelen idejű (real time) szociálpszichológiai, társadalmi élmény, akár hajmeresztően izgalmas is lehetne. Mivel azonban a COVID-19 fertőzéssel való együttélés az egyelőre szinte cunamiként terjedő világjárvány közvetlen átélését, sőt a második hullám még rémisztőbb számait is jelenti, a kíváncsisághoz a növekvő betegszám mellett jelentős szorongás és pánik is kapcsolódik. Túllépve a jelen állapoton, az adventként várt, a védekezés reményteli harmadik szakaszát jelentő védőoltásokkal együtt mindannyiunkban ott motoszkál a kérdés: mi lesz utána? Milyen lesz az életünk racionális és érzelmi hangszerelése, mi történik kapcsolatainkkal, kis- és nagy közösségeinkkel, napi tájékozódásunkkal és egyáltalán mi lesz a világgal? Tényleg, mi lesz utána? Vajon, hogyan alakulnak személyes és közösségi elvárásaink, céljaink és motivációink, a tények ismeretében módosuló állampolgári döntéseink. Miképp változnak olyan elsődleges jelentőségű szféráink, mint az egészségügyi ellátás, az oktatás különféle szintjei, a gazdasági élet bőrünk alá hatoló részei? Milyen társadalmi preferenciáink módosulnak, ezen belül (és kívül) változnak-e politikai rokon- és ellenszenvünk mozgatórugói? Hogy alakul az Istennel való hívőként megélt vagy szekuláris kapcsolatunk? Szóval, quo vadis, lelkileg didergő világ, szorongó embertársaim?

Ismereteink (hiánya?) élő környezetünkről és benne a járványról

Személyes reményem, hogy ez a pandémia egyfajta figyelmeztetés, ami talán-talán még mindig nem túl későn érkezett. Elképesztő, öngyilkos felelőtlenség az emberiség, ún. „civilizált” világa részéről, amit Földünkkel, a bioszférával és azzal globálisan összefüggő módon a mentális, etikai értékeivel, a pszichoszférával művel. És oki tényezőként most nem a 7,8 milliárd emberről, a túlnépesedésről van szó. A földi bioszféra anyagi értelemben bőségesen képes lenne eltartani az emberiséget, ha tudatos őriznénk, ha tervezett óvatossággal és az etikusan alkalmazott, mindannyiunk számára közérthetően közvetített tudomány felhasználásával, embertársainkat bevonva bánnánk vele. Nem szeretnék álnaivnak látszani, erre mondják szomorúan angolul, hogy wishful thinking, azaz ábrándozás. A teljesség igénye nélkül sorolva: a nem-megújuló energiahordozók féktelen felhasználása, a vizek katasztrofális elszennyezése, vélt gazdasági érdekek miatt az esőerdők gátlástalan irtása, a következményes globális felmelegedés, a savas esők, az ózonlyukak miatti gyilkossá váló UV-sugárzás, a biológiai diverzitás eszement csökkentése, az emberiség etikátlan ipari-ökológiai bűntényei következtében talán már a következő nemzedékek, gyerekeink, unokáink személyes, apokaliptikus tragédiájához fog vezetni. Hosszan lehetne sorolni az értelmetlen, hedonista luxus elembertelenítő és irritáló megnyilvánulásait. A legfőbb okot az embertömegek közti óriási egyenlőtlenségben érzem, amely egyáltalán nem törvény-, pláne nem végzetszerű. Minden magát etikai értelemben valamelyest is érzőnek tartó embertársunk számára ez a durva igazságtalanság elviselhetetlen kellene, hogy legyen. Egy korábbi UNFPA-felmérés szerint, naponta több mint 38 ezer öt éven aluli kisgyerek hal meg alultápláltság és táplálkozással kapcsolatos fertőzés miatt. A COVID-ra ható gyógyszerek és a vakcinák minden eddiginél gyorsabb fejlesztése, valamint a terjedés lassítását szolgáló higiéniai alapkövetelmények (maszk, kézmosás, távolságtartás) betartása alapvető morális kötelesség és egyúttal a szociális szolidaritás megnyilvánulása is. Ezek mellett miben is reménykedhetünk? Látjuk, hogy a megerősített esetek száma idén nyár elején csökkent egyes „felgöngyölítő”, góckereső megoldásokat alkalmazó országokban, mint például Dél-Korea. Itthon az ijedtség miatt eleget tettünk a helyeselhető „maradj otthon” felszólításnak. Mi a nagyon szerencsés országok közé tartoztunk, az első hullám nagyon lapos volt. Jó néhány ország, részben biológiai sajátosságok, másrészt matematikai modellek, harmadrészt történelmi tapasztalatok alapján már arra is terveket készített, hogy megszünteti, de legalábbis jelentősen lazítja a leállást. Ez az, amire mindannyian vártunk: mikor lesz végre ez az egész mögöttünk. Sajnos a nyár közepi remények meghiúsultak, többek között a felkészülés elégtelensége miatt a korábbiakhoz képest sokkal súlyosabb járványt élünk át. Több a fertőzött, emelkedik a kórházi, illetve lélegeztető gépen tartandó kezelést igénylő beteg száma és az elhalálozás is.

Addig is…

Az egészségügyi szakemberek szélsőséges munkakörülmények között és emberfeletti áldozatokat hozva küzdenek fertőzött embertársaik megsegítése érdekében. Az eszközöket (pl. a lélegeztető gépeket) kezelni képes intenzív szakápolók jelenlegi hiánya (2000 vannak ma az országban, ennek a sokszorosára lenne szükség) súlyos és gyorsan nem megoldható probléma. Ebben az átvezényelési döntések sem tudnak segíteni. Korábban az egyéni védőeszközök hiánya miatt barkácsolós-megoldásokkal, például síszemüvegekkel, gagyi maszkokkal védték magukat olyan környezetben, ahol értelemszerűen magas a fertőzés veszélye. A burnout-szindróma amúgy is gyakori az emberekkel közvetlenül tevékenykedő segítő szakmák körében. Ijesztő adat, hogy már az új koronavírus-járvány előtt is a világ kb. tízmillió orvosának, és jóval több egészségügyi szakápolójának csaknem felénél jelentkeztek kiégési tünetek. A pedagógusok, a kereskedelmi- és közlekedési dolgozók, a közbiztonságért felelős személyek kitettsége hasonló nagyságrendű. Nagyon fontos lenne, hogy ezeket a foglalkozási csoportok is rendszeresen szűrjék (illetve szűrték volna). Az iskolák előtt – a kétséges hasznosságú hőmérséklet mérésért – összezsúfolódó diákok fokozott veszélyeztetettsége sem lebecsülhető. Most sem kételkedünk benne, hogy ez a járvány egyszer, sok áldozatot maga mögött hagyva – remélhetően nem is túl soká – véget ér. Többféle, nemzetközi összefogással előállított vakcina és új, jóváhagyott gyógyszeres kezelések kerülnek alkalmazásra a tudomány és betegek millióinak adatai alapján. Új közegészségügyi protokollok és oktatási programok fogják megkönnyíteni az ilyen mértékű újabb globális járványok kezelését – egészségügyi és társadalmi szempontokból egyaránt. A technikai megoldás markáns részét sok más mellett az egészségügyben mesterséges intelligenciák, online-, telehealth megoldások széles körű bevezetése képezheti; ide tartozik a hatékony védőoltások, a gyógyszerfejlesztési tudás korlátlan megosztása. Kiemelten fontos az egészségnevelés, az egészségkultúra fejlesztése az oktatás minden szintjén és az ismeretek „civil szférában történő terjesztése” egy életen át. A társadalmi kommunikáció organikus része a konteók elleni küzdelem, a vírus-szkeptikusok, és a hamis, anekdotikus példákkal operáló, nagyon káros védőoltás-ellenesség visszaszorítása edukációval, meggyőző és érthetően tanító szerepvállalással. Ebben a médiumoknak és a tudományos szereplőknek egyaránt részt kell vállalniuk, meggyőzően, őszintén, a hallgatókat partnerként tekintő módon.

Világszemléleti és kommunikációs gondok

Nagyon valószínű, hogy az élet, amelybe majd visszatérünk, sok elemében szignifikánsan különbözik attól, amilyen a járvány, az outbreak (kitörés) előtt volt. Az elképesztően traumatizált (akár „csak” lelkileg is) egészségügyi dolgozók rehabilitálásától kezdve az új előírásokon át a gondozás megváltoztatásának szükségességéig elemezni kell, hogy az élet orvosi szempontból hogyan változhat, változhat-e, és mit kell változtatni a COVID-19 után. Mindannyian szemtanúi vagyunk ennek a globális közegészségügyi válságnak: a túlterhelt kórházaknak, ahol tavasszal még egyes fejlettnek mondott nyugat-európai országokban is a folyosón feküdtek betegek. Érintettjei és tanúi vagyunk az újra növekvő félelemnek, ha mások testi közelségében tartózkodunk. Emlékszünk az átgondolatlan és azóta is átláthatatlan eszközbeszerzésekre és a hisztérikus (sőt, indokoltságában is vitatott) "ágyfelszabadításokra”, ami sok állandó orvosi ellátást igénylő betegek kvázi Taigetoszát jelentette. Mindez kiemeli egy radikálisan átalakítandó egészségügyi rendszer fontosságát is. A pandémián keresztüli kollektív és egyéni tapasztalatok eredményeként az egészségügyi környezetben a prioritások és a ráfordítások kötelezően megváltoznak. A csatatereket vizionáló, militáns, állig felfegyverzett narratívák túlhangsúlyozott „katonai” forgatókönyveinek lelki költsége még tovább nyomaszt mindannyiunkat. Sajnos várható, hogy nagy valószínűséggel fogunk találkozni a poszttraumás stressz rendellenesség (PTSD) tüneteit mutató egészségügyi, pedagógus, kereskedelmi és közszolgálatot végző „frontkatonákkal” is. Majd egyszer, miután ez a járvány lecsillapodott, szembe kell nézni ezen embertársaink többféle értelemben vett rehabilitációjának feladatával. Ez, túlmenően a társadalmi megbecsültség érdemi emelésével, több ágazat indokolatlanul elmaradt fizetésének arányos rendezését kell, hogy jelentse a területen dolgozók teljes vertikumában. Sajnos megint tanúi vagyunk a kapkodó, részleges és egyes vélekedések szerint bűnbakképző és megosztó csapdákat tartalmazó béremelési intézkedéseknek. A munkaszerződések és a munkahely keresési időtartam rugalmas kezelése, a legkiszolgáltatottabbak azonnali anyagi támogatása nem szabad, hogy a válságszituációban különösen hiteltelen ún. „elvi meggondolások”, politikai filozófiák miatt meghiúsuljon.

Bizalom és szolidaritás

Az általános bizalom csökkenése a globalizált világ sok országában nagyrészt a voluntarista populizmus és a taktikázó („mibe kell a népet beavatni és mibe nem”), ún. „közszolgálati” propagandisztikus sikerkommunikáció következménye. Ma, itthon és a világon szinte mindenütt, a pandémia éles radikalizálódása során egy másfajta globalizált szorongás jelenik meg. Sajnálatos, ám ennek vannak érthető gazdaságpolitikai és szociálpszichológiai magyarázatai. A túlzott lazítás sajnos nagyon rossz következményekkel járt. Túl gyorsan jött a „megnyertük a csatát” kommunikáció, az anakronisztikus hübrisz, ami keményen visszaütött augusztus közepétől a mai napig. Mindez duplán igaz az ilyen krízishelyzetekre. A valódi, nem a maguk gyártotta, hanem a valóságos válságokra fel nem készült politikai véleményformálók kommunikációjának manipulatív korlátozottsága, improvizációi hosszabb távú következményeikben is visszaütnek. Az ebben a helyzetben a demokráciát, a sokszínű médiavilágot korlátozó kormányok hitelét éppenséggel nem fokozza a virológus szakember által adott értékeléseket ledorongoló, riogatásnak minősítő politikusi narratíva. Mindezek a tehetetlenséget, az álszent pótcselekvést, az alkalmatlanságot, sőt sajnálatosan a szolidaritás szűkösségét bizonyítják.

Az alagút végén fény van

A COVID–19 járvány okozta válság egyszer kétségtelenül véget ér, vagy kezelhetővé szelídül. Visszatérünk a saját életünkbe, meglátogatjuk a családtagjainkat, barátainkat; színházba, moziba, uszodába és nyaralni megyünk. Egy bizonyos, ez az élet jelentősen eltérő lesz a korábbitól, ezt egyesek tudatosan vállalják, mások nem. A változások nagymértékben függenek a tudomány teljesítményétől, az európai közösséggel együttműködő kormányoktól, a munkahely-támogató programoktól, a lakosság kulturális hagyományaitól és fegyelmétől. Ezek országonként eltérőek, de a technológiák globális megosztása révén válaszokat találhatunk a súlyos közegészségügyi krízisre. Visszatérve A félelem bére című film történetére: Mario (Yves Montand) megszabadulva a mögötte bármikor felrobbanni képes nitroglicerintől, boldog vigyázatlanságában balesetet szenved, és meghal. Hazánkban a lezártság hónapjai után a nyertes csatát mantrázó közbeszéd semmiféle megoldást nem jelent abban a társadalmi válságban, amire második hullám kezelésében égető szükség lenne. Nem segít a napi új fertőzések és a kórházi ellátást igénylők ezren felüli, a lélegeztető gépet igénybe vevők százat meghaladó esetszámában, valamint az elhalálozások növekedésének társadalmi feldolgozásában. Mindemellett a tesztelési kapacitás átláthatatlan okokból történő csökkenése miatt a fertőzöttek számát nyilván alábecsüljük. Minden elkapkodott lazítás és felelőtlen „újrakezdés” – a tömeges védettség felülértékelésével és az izoláció megszüntetésével (még ha gazdaságilag ez szükséges lenne is) – a fertőzés egy újabb, esetleg még pusztítóbb szakaszát eredményezi, ami a gazdasági élet egyre mélyebb válságát hozhatja el.