Előfizetés

„Ez a múlt sosem múlik el…” – Művében egy sokat szenvedett nemzedéknek állít emléket Marianna D. Birnbaum

Balogh Ernő írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.10.17. 09:30
Marianna D. Birnbaum
Korábbi kötetében édesanyja alakját idézte föl. Apu című új kisregényének hőse édesapjának stilizált hasonmása.
Egy idős férfi magnóra mondja élete történetét. Súlyos cukorbetegsége van, emiatt megvakult, a lábát is amputálni kellett. Ereje, energiája gyorsan apad, a vég egyre fenyegetőbben közelít. Igyekezni kell az emlékek átadásával.  Ez tehát a kisregénybeli narratíva alapszituácója. Elemi létállapot, határhelyzet ez, a még és a már mezsgyéjén vagyunk. Egy szinte magatehetetlen, biológiailag mindenképp végletesen kiszolgáltatott ember idézi föl tehát – szükségképp a memento mori jegyében – sorsának meghatározó eseményeit, a szalagon megörökítendő történet számadássá lényegül. A rettenetes testi nyűgök lelkileg is eleve sérülékenyebbé teszik a visszaemlékezőt, magától értetődően erősítik föl a panasz szólamait.  A helyzet lényegi körülményeihez tartozik továbbá az is, hogy a magnót a felnőtt lányától (egyetlen gyermekétől) kapja, neki, azaz Daisynek mesél a súlyos, és immár végzetes testi-lelki bajok gyötörte férfi, őt avatja be sorsának eddig jótékony homályban hagyott részleteibe (például szapora nőügyeibe). Őt – és egyelőre senki mást. A felvételről még a feleség (a gyermek anyja) sem tudhat.  Ebből is látszik: apa és leánya – a freudi közhelyektől (Elektra-komplexus) függetlenül is rendszerint bonyolult viszony, melynek lehetnek kevésbé tudatosított mélyrétegei, a kívülállók előtt jobbára rejtve maradó dimenziói. A műbeli apa látványos rajongással szereti lányát („tökéletesnek láttalak”), az anyát – úgy tűnik – ezzel kicsit még féltékennyé is teszi. Ugyanakkor szülőként folyamatosan sértettnek érzi magát, vagyis nem győz panaszkodni amiatt, hogy az imádott gyerek mennyire nem érti meg, milyen méltatlanul kritizálja. A napló befejezése előtt a főhős megvonva élete mérlegét ambivalens eredményre jut. A tényeket ugyanis kézenfekvően lehet a negatívumok köré csoportosítani: sanyarú, szinte dickensi színekkel ábrázolt gyermekkor, kényszerűen hamar elkezdett kenyérkereső évek, a holokauszt borzalma, a háború utáni államosítás okozta – nem gyógyuló – sebek, az 56 utáni amerikai emigráció próbatétele. De persze, éppen ugyanilyen joggal készíthető egy pozitív végkicsengésű leltár is: vitathatatlan szakmai eredmények, sikeres újrakezdések, szerencsés túlélés a halálos veszedelmek közepette, beteljesült szerelem, erős és érzelemgazdag családi háttér. Az elbeszélő pozitív beállítottságának jele, hogy inkább az utóbbi verzióval azonosul. Magától értetődik, hogy az életút fölvázolásában kiemelt nyomatékot kapnak a német és magyar nácik okozta rémségek: a holokausztnak a népes tágabb családból alig akadt túlélője. A nyomasztó emlékekhez fűzött kései reflexió pedig aligha tekinthető túlzottnak vagy elfogultnak: „Minden csak elfedi és álcázza, hogy a magyarok sosem éreztek bűntudatot. Ez megmaradt zsidó tragédiának, nem volt soha a nemzet tragédiája. Nem is lehetett, mert a magyar nép, ha jóindulatú is vagyok, hagyta, hogy megtörténjen, de inkább azt mondhatnánk, hogy aktívan segédkezett, hogy bennünket megöljenek, és vagy előtte vagy utána, kiraboljanak.” A bűntudat elmaradása nagy bajokat okozhat: megkönnyíti a felelősség el- és áthárítását, tápot ad a cinikus képmutatásnak, a múltszépítő hazugságoknak. Ezért is helytálló a következtetés: „Ez a múlt sosem múlik el…”  Az összegző szándék, a vallomásfunkció normáival összhangban az elbeszélő a legnyugtalanítóbb kérdéseket, morális dilemmákat sem kerüli el, azokat is fölveti, melyekre nincs igazán jó válasza: „a tömeges kivégzésekkor, amikor az első sort már levetkőzve belelőtték az előre megásatott gödrökbe, vajon miért vetkőzött le a második sor.” Igen, miért? A múltbeli sérelmek számba vételekor joggal válik hangsúlyossá a kommunista államosítás is, az ezt kísérő megalázó vegzatúrák sorozata. Sőt, mintha ez utóbbi még jobban is fájna, mint a nácik okozta sebek. Ami az utókorbeli kívülálló számára aránytévesztésnek tűnhet, bár valószínűleg a lélekben az növeszti föl a bajt, hogy épp ekkorra fogytak el a személyiség energiatartalékai, a teherbíróképesség itt már csődöt mondott. Marianna D. Birnbaum a Láthatatlan történetek című korábbi kötetében idézte föl édesanyja alakját. A műbeli hős ezúttal a szerző édesapjának stilizált hasonmása, neki és általa pedig egy sokat szenvedett nemzedéknek állít emléket. A kötet léte tehát ennyiben is az eredendő apai bizalom kései igazolása. Infó: Marianna D. Birnbaum: Apu Magvető, 2020

Névjegy

 Marianna D. Birnbaum Budapesten született, 1956 után az Egyesült Államokba emigrált. A University of California, Los Angeles emeritus professzora, a CEU vendégtanára. Fő kutatási területe a közép-európai kultúra a XV. századtól napjainkig. Számos műve jelent meg hazai kiadóknál, közöttük például: Gracia Mendes hosszú útja (L’Harmattan, 2008), Esterházy, Konrád, Spiró Jeruzsálemben (Magvető, 2010), Az évek iszkolása (Esterházy Péterrel, Magvető 2015), Emlékalbum 1944-ből (Corvina, 2015), Esterházy-kalauz (Esterházy Péterrel, Magvető 2017). 

Elhatárolódik Bagdy Emőke a könyvdarálástól

nepszava.hu
Publikálás dátuma
2020.10.16. 21:37

Fotó: Bagdy Emőke Facebook-oldala
Megszólalt a sokat támadott pszichológus.
Korábban a Népszava is beszámolt arról a petícióról, amelyet pályatársai címeztek Bagdy Emőke klinikai szakpszichológusnak. Ebben szakmaiatlannak és veszélyesnek minősítették a neves szakember azon nyilatkozatát, amely szerint a genderemsék veszélyt jelentenek a gyerekekre. Az érintett később a Magyar Nemzet hasábjain vágott vissza. Most Facebook-oldalán tett közzé egy újabb állásfoglalást, amelyet változtatás nélkül idézünk. 
Az elmúlt időszak, személyemmel kapcsolatos sajtóvisszhangjaira reagálva az alábbi közleményt adom ki. 1. A szóban forgó mesekönyvről az újságírói kérdésre reagálva válaszoltam csupán, mivel a könyvet nem ismertem korábbról. 2. Válaszomban szakmai megközelítéssel éltem, amelyet jelenleg is fenntartok, egy adott kor alatt a gyermekek szexuális érzékenyítése nem javallott. 3. Minden olyan cselekedettől, amely könyvek megsemmisítéséhez, más emberek kirekesztéséhez vezet, elhatárolódom. 4. Egész munkásságomat arra tettem fel, hogy segítsem az egyén és a társadalom minél harmonikusabb együttműködését, az arra rászorulók beilleszkedésének elősegítésével, a lehető legtámogatóbb közeg létrehozásával. 5. A többségtől való különbözősége alapján bárki megbélyegzése számomra teljességgel elfogadhatatlan. Fenti álláspontom csak változtatások nélkül, teljes egészében közölhető. Továbbiakban, ebben a témában nyilatkozni nem kívánok, csakis szakmai fórumokon, kollégákkal történő munkában leszek nyitott érdemi megbeszélésre. Megértésüket köszönöm! prof. dr. Bagdy Emőke

„Egy világjárványt használnak ürügyként arra, hogy a tiltakozó hallgatókat az egyetemfoglalás feladására kényszerítsék”

nepszava.hu
Publikálás dátuma
2020.10.16. 19:32

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Felbecsülhetetlen és pótolhatatlan kár éri a hallgatókat az oktatás beszüntetésével – közölte az SZFE Oktatói Közössége.
Mint korábban lapunk is megírta, a Színház-és Filmművészeti Egyetem (SZFE) újonnan kinevezett, gépesített lövész végzettségű kancellára arra utasított mindenkit, hogy pénteken 18 óráig hagyják el az épületeket. Ez vonatkozott a kollégistákra is. Szarka Gábor később az állami médiának nyilatkozva azt mondta, előrébb hozták az őszi szünetet, mert így a „pszichotikus állapot”-ban lévő hallgatók hazamehetnek, ahol beszélgethetnek kicsit a szüleikkel. Közben megkísérelték kirakni a kollégista diákokat, akik birtokvédelmi eljárást kezdeményeztek a józsefvárosi jegyzőnél.  A Színházi- és Filmművészeti Egyetem Oktatói Közössége eközben nyílt levélben válaszolt a színművészeti új vezetésének. Mint írják, „Önök átlátszó módon egy világjárványt használnak ürügyként arra, hogy a tiltakozó hallgatókat az egyetemfoglalás feladására kényszerítsék.” Felidézik az új vezetésnek azt a korábbi közleményét, amelyben az egyetemfoglalókat vádolták meg az oktatás ellehetetlenítésével. 
„Majd ezek után önök minden lehetséges eszközt bevetettek az oktatás ellehetetlenítésére. Az oktatókat és hallgatókat megfosztották az infrastruktúrától! A szükséges oktatási terektől! Végezetül pedig, egy mondvacsinált indokkal előre ráncigálva és kiterjesztve az őszi szünetet, példátlan módon, teljes egészében betiltották az oktatást.”

Értékelésük szerint ezzel az oktatói és alkotói folyamatok félbeszakadtak, amivel felbecsülhetetlen pótolhatatlan kár éri a hallgatókat. A kollégium kiürítésével kapcsolatban az a véleményük, hogy a hátrányos helyzetű, illetve határon túl lakó hallgatóink esetében ez a lakhatás megvonását jelenti. „Jelen rendelkezésüket a teljes oktatói közösség felháborodottan visszautasítja. Szerződésben biztosított jogunk van az oktatáshoz, a hallgatóknak joguk van a tanuláshoz, és önöknek nincs joguk ezt megakadályozni!” – zárul a Színházi- és Filmművészeti Egyetem Oktatói Közösségének levele.