Az alábbiakban nem lesz szó október huszonharmadikáról, Sztálin ledöntéséről, lyukas zászlóról, Nagy Imréről, Corvin közről, Molotov-koktélról. Ama nevezetes esztendő másik forradalmáról mesélek, arról, amelyikre rá se hederített a világ, mert nem hidegháborús logikát követett. Pedig példátlan sikert aratott, méghozzá vérontás nélkül – egy kis arab országban.
Tunézia éppen csak felszabadult a francia gyarmati uralom alól, amikor fél évvel a függetlenség kikiáltása után, 1956. augusztus 13-án kihirdették a jogegyenlőségi törvényt. A nagyszabású reformprogram célja a nők emancipációja volt. Habib Bourguiba (1903–2000) elnök nem ajándéknak szánta: lefojtott erőket akart felszabadítani a modernizáció, így áttételesen születő rendszere hasznára.
„Többé nem vagytok rabszolgák! Ugyanolyan jogaitok vannak, mint a férfiaknak.” Ezzel az elképesztő üzenettel járták a vidéket a nőszövetség lelkes önkéntesei. Az új törvény biztosította, hogy a lányok iskolába járhassanak, egyúttal megtiltotta a többnejűséget és a kényszerházasságot. A nők politikai jogokat is kaptak, szavazhattak, köztisztségeket viselhettek.
Gondoskodtak róla, hogy a hír eljusson az észak-afrikai ország legeldugottabb zugaiba is. Elengedhetetlen volt az élő szó, mert a célcsoport nem tudott írni-olvasni. Több hónapos, bentlakásos tanfolyamokon beszéltek a változásokról kiválasztott fiatal nőknek. Tabukat döntve szexualitásról, fogamzásgátlásról, terhességmegszakításról magyaráztak nekik. Aki már szült legalább négy gyereket, az államköltségre, a férje hozzájárulása nélkül (!) kérhetett abortuszt.
Ám a lényeg az volt, hogy öntudatra ébresztették a nőket. Megértették velük, hogy vannak jogaik, emberi méltóságuk sérthetetlen, maguk dönthetnek a sorsukról. Hogy többé nem parancsol nekik az apjuk, se a férjük; vagy ha mégis, nem az államhatalom jóváhagyásával és támogatásával. A maradi hagyományok és szigorú vallási előírások patriarchális világában ez, túlzás nélkül, forradalom volt.
A mediterrán partvidéken, Tuniszban, a kikötővárosokban ismerték az európai viszonyokat, beszéltek franciául, ittak bort: ott egyszerűbb volt a feladat. A szárazföld belseje felé, a vallási központ Kairouanban meg a falvakban hevesebben tiltakozott a kiváltságait veszítő férfinép. A Szahara peremén volt a legnehezebb dolguk a haladás szószólóinak, ahol a félnomád berber, tuareg őslakosok törzsi szokásai archaikusabbak voltak, mint Mohamed próféta tanítása. Náluk jegygyűrű helyett arctetoválással jelölték meg a lányokat, amikor gyerekfejjel férjhez adták őket.
Tunézia olyan példát mutatott, amit azóta sem sokan követtek az arab–muszlim világban. Nem ment simán, máról holnapra, de Bourguiba elnök végül keresztülvitte az akaratát. Úgy tartotta, népe éretlen a nyugati típusú demokráciára, ezért felülről, kemény kézzel modernizált. Nem tűrt ellentmondást. Üldözte a radikális iszlamistákat, szekuláris rendszerének esküdt ellenségeit. Élethossziglani államfővé választatta magát. Ne szépítsük, diktátor volt. De felvilágosult.