Előfizetés

Bóta Gábor: Szeretetorgia

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2020.10.25. 10:33

Fotó: Hirling Bálint / -
A Solus Amor is, ha vége lesz majd ennek a fránya pandémiának, minden bizonnyal járja a világot, hiszen világszínvonalat képvisel.
Szeretet, fogyhatatlan energia, hangorgia árad a színpadról, a hamar meglehetősen jelentős nemzetközi hírnévre szert tett Recirquel új bemutatóján, a Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében, a Müpa Fesztivál Színházában. A Solus Amor is, ha vége lesz majd ennek a fránya pandémiának, minden bizonnyal járja a világot, hiszen világszínvonalat képvisel. Bámulatosan egymásba olvad benne a tánc, az akrobatika, a színház, a képzőművészet, a báb, a zene, és megindítóan szép egységet alkot. Egy trilógia harmadik, befejező része. A társulat művészeti vezetője, rendezője, koreográfusa, Vági Bence azzal kísérletezik, hogyan lehet a cirkusz és a tánc egyenrangú ötvözetét megteremteni. Az előző ilyen jellegű alkotása, a My Land 4200 produkcióból lett a legjobb Edinburgh-ban, a nagyszabású Fringe Fesztiválon. Vadabb volt a mostaninál, gyilkosan ádáz tekintetekkel teli, a szürrealizmus és a vaskos naturalizmus keveredett benne. A színpadot elárasztották földdel. Legalábbis látszatra. Később tudtam csak meg, hogy ez sokkal könnyebben kezelhető parafa, de az illúzió tökéletes volt. Ehhez a földhöz, áttételesen az egész földgolyóhoz, való viszonyunkat firtatta az előadás. Ahogy lehúz minket, ahogyan hempergünk a sárban, majd valahogy csak kikecmergünk belőle, de újra visszavonz bennünket, mint a mágnes. A földhözragadtság akár barbársággal is párosulhat. Pusztító energiák is megjelennek a produkcióban, miközben benne van a megengesztelődés folyamata is. A trilógia első darabja, a Non Solus, csak kétszereplős, inkább a földre érkezés pillanatát mutatja meg, a lélek és a test nem feltétlenül békés viszonyát kutatja. A Solus Amor esetében Vági az artista-táncosai segítségével erőteljesen elrugaszkodik a földtől. Elénk tárja az éteri lebegés állapotát. Amikor boldogan azt érezhetjük, nem húz le a nehézkedési erő, röpülhetünk, netán teljes nyugalommal megpihenhetünk a légben, ahol akár szerelmetesen összefonódhatnak a testek, de el is hidegülhetnek egymástól. Nem érdemes különösen lineáris cselekményt, szöveges tartalmakat keresni, hullámzik, él, lüktet a színpad, mindig történik valami, gyakran kapkodhatjuk a fejünket, hová is nézzünk, nehogy lemaradjunk valamiről. Ez most leginkább elégikus produkció, az eddigi pokoli küzdelmek után megbékélést, szeretetet hirdet, a szépség, az esztétikus testek, a kielégülő vágyak, a megnyugvás diadala. A temérdek háborúskodás, gyűlölet, felpaprikázott hangulat után az elcsendesedéshez, a valamelyest nyugvópontra jutáshoz ér el. Olyan, mint amikor vihar után a háborgó tengeren egyre kisebbek lesznek, majd elsimulnak a hullámok, de azért tudjuk, újra fodrozódnak, ismét csaknem égig érnek majd. Most azonban, legalább időlegesen, megpihenhetünk kicsit. Vannak hagyományos cirkuszi számok is, de ezek beágyazódnak a nagy egészbe. Ha például a magas dróton nőiesen libben Veress Zsanett, alatta más is történik, ami vagy megerősíti amit csinál, vagy éppenhogy ellenpontozza. Nem úgy van az attrakcióknak elejük és végük, ahogyan a klasszikus cirkuszban, hanem egymásba kapcsolódnak. Táncból esetleg úgynevezett dobóakrobata szám keletkezik, amikor különböző alakzatokba rendeződve, egymást dobálják az artisták, úgy, hogy társaiknak el kell kapniuk őket. Ez kifejezhet dühöt, hiszen indulatosan is lehet dobni, de akár imádatot, amikor ölelésben, simogatásban végződik a dobás utáni megérkezés. Fehér Ádám pedig valósággal partnereként kezeli a magasban lengő kínai rudat, és ezzel a tárgyi világgal is szép összhangba kerül. Várnagy Kristóf halottból kikelő lélekként táncol önfeledt mámorossággal. Farkas László, Wittmann Csilla emelő-dobó száma közben az is észrevehető, hogy mennyire szerelmesek egymásba. Horváth Zita, Zsíros Gábor gurtnival tekerik fel magukat a légbe, és ott szintén összeolvadnak. Bagdi Gergely esztétikusan kézegyensúlyozik. De ennél fontosabb, hogy ők így együtt, igazi csapatot alkotnak. Ha valaki nincs éppen a középpontban, szívesen „aládolgozik” másoknak. Vagy akár meglehetős kifinomultsággal bábot mozgat. A valódinál is nagyobb, óriási, valamennyi porcikájában megelevenedő jegesmedvét ötölt ki ugyanis a neves dél-afrikai bábtervező, Janni Younge. Ez a hatalmas medve és az ő kis bocsa képviseli a természetet, amivel megértőbben kellene bánnia az embernek. Gyönyörű ez az állat, ahogy a mozgása is. Figyeli a szereplőket, azok is behatóan nézik ők, előfordul, hogy összesimulnak, közös nevezőre jutnak, már nem félnek egymástól, akár barátok is lehetnek. Klimó Péter mintha valami régi templom veretes falait tervezte volna díszletül. Gyakran szétnyílik az oszlopfal és közte ott egy állandóan mozgó, ezernyi kis apró részből álló függöny, olyan, mintha lélegezne, megelevenedne a holt anyag. Rejtélyes módon figyelne, olykor tán elnyeléssel is fenyegetné a szereplőket, máskor pedig egyenesen megnyugtatóan hat. Hasonlóképpen van ez Szirtes Edina Mókus zenéjével is, ami hol harsogóan hangos, már-már támadónak is nevezhető, máskor szelíden fülbemászó. A szimfonikus hangzásba időnként Terjék Gábor elektronikus effekteket kever. Az egyszerre öt motort működtető, különleges reptetési technikát Vladár Tamás eszelte ki. Illés Renátó, Zsíros Gáborral együtt segédkezett a levegő akrobatika koreográfiájában, és szerepelt is volna, de a próbák alatt megsérült. Szerencsére hamarosan visszatérhet a produkcióba. Ami varázslatosan végződik. A magasban, szőlőfürthöz hasonlóan, hevedereken lógva, csodás alakzatba rendeződnek a művészek. Miseszerű, himnikus zene szól. Egymásba kapaszkodva, összesimuló testtel, Lencsér Attila, Pető József végig festői világításában, ott vannak a szereplők egymásra utalva, de immár szeretetben, és ezért ingatag helyzetben is, tökéletes biztonságban. Fantasztikus kép ez, orgiája a szeretetnek, a bizalom megtestesülése, ami lételeme a cirkusznak, és olyan jó lenne, ha lételeme lenne a mindennapjainknak is. Ez a bámulatos vízió, ez a függőségben is biztos helyzet, az ember megdicsőülése, felmagasztosulása. Ennek a világszínvonalú trilógiának, ami oly sok rosszat is elmondott rólunk, méltó zárása. A fájdalomból kicsiholt mosoly, harmónia, aminek a szenvedés adott aranyfedezetet. Méltán álló vastapssal ünnepelte a premier közönsége a nagyszerű teljesítményt.

Forgács Iván: Ha úgy akarják, közeledünk

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.10.25. 10:30

Fotó: MTVA
Nagyjából egy hónapja foglalkoztunk két műsor, a Csörte és a Csatt alapján a kérdéssel, hogy a politikai megosztottság miatt mennyire ellehetetlenültek mára a televíziós viták. Fölmerült, hogy csak a köztévé javíthatna a helyzeten, ha rászánná magát a nemzeti pártatlanságra. Nos, örömmel jelenthetjük, hogy a morgolódás idején már el is indult egy ilyen próbálkozás.
Az M5 csatornára megújult formában, hosszabb, 52 perces időtartamban visszatért az Ez itt a kérdés… Alapfelállása klasszikus: kétszer ketten a két eszmei-politikai oldalról, közöttük a műsorvezető, aki ezúttal Gulyás István. (Horváth Szilárd is feltűnik a szerepben.) Előkerülnek a közéletet foglalkoztató aktuális események, problémák, kezdődhet a vitaparti. Amely azonban ez alkalommal meglepő vonásokat mutat. A műsorkészítők mindent megtesznek a kulturált hangnem megőrzéséért. Bizonyára határozottan tudatosítják a résztvevőkben a célt, a szabályokat, hogy higgadtan, szellemi távolságtartással kéne körbejárni a kérdéseket, végighallgatjuk a másikat, nem kiabálunk, érvelünk. És az adások döntő többségében sikerült is érvényesíteni az elképzelést. Olyan beszélgetéseket láthatunk hétköznap esténként, amelyek többnyire tartalmas eszmecserék. Hétvégén pedig Sipos Szilvia diskurálós művészportréival öblíthetjük le fejünk, szívünk feszüléseit. Hogyan tudja elérni az Ez itt a kérdés… azt az ároktemető, más szóval, normális hangütést, amely más csatornákon jelenleg elérhetetlen? Egyrészt az állami közszolgálat fegyelmező erejével. Ha a köztévé úgy dönt, hogy az ő nemzeti vitaműsorában a szereplőknek maximális tisztelettel el kell fogadniuk egymás véleményét, akkor az így lesz. Ha az állam valahol, akár csak egy órára a párbeszéd mellett áll ki, ott párbeszéd lesz. Megteremtik a megfelelő kereteket hozzá. És nem csak formai előírásokkal. A párterápiában gyakori, hogy a válságba került, egymástól elidegenedő házas- és élettársaknak egy-egy közeledést segítő szabályozó feladatot adnak. Hetente kétszer csináljanak közös programot, beszélgessenek szabad estén a problémáikról, vagy egyszerűen csak hallgassák végig a másikat. Nagy fegyelem kell hozzá, a tudatos hozzáállás miatt mesterkélten indul, de idővel pozitív folyamatokat érlelhet. Az Ez itt a kérdés… is mintha még ebben a kezdeti, merev szakaszban lenne. Nagyon oda kell még figyelni a szabályokra, a nyugodt hangütésre. De már érezni az oldódás jeleit. Sokat segít ebben, hogy a témákat általánosabb összefüggések felől közelíti meg a műsor. Az orvosok fizetésemelésével kapcsolatban a modern egészségügy szerkezeti problémáiról esett szó, az SZFE-ügy színházkultúránkról indukált beszélgetést. Komoly pozitívum, hogy a résztvevők – többnyire szakértők, művelt gondolkodók – rengeteg információval gazdagítják a nézőt a vita során. Gulyás István pedig nagyon a helyére került a „mediátor” szerepben. Joviális nyugalmat áraszt, nyitott tud lenni mindkét oldalra. Az egyik legjobb adás azzal foglalkozott, miként került át 1956 dala, az Előre budai srácok az olasz futballvilágba, hogyan értelmeződött át, s vált fasiszta szurkolók indulójává, miért játszhat szerepet a mai olasz politikai életben. Ritka elgondolkoztató ideológiatörténeti, társadalmi összefüggésekre derült fény ebben az egy órában egy partikulárisnak látszó téma kapcsán. Meghatódni persze nem kell a műsortól. Szomorú, hogy üde színfoltnak számít csupán a köztelevízióban. És ha valóban komoly a szándék a párbeszéd ösztönzésére, van még csiszolni való. Jó lenne megszabadulni a maradék kormánypárti kilengésektől is. Beszélünk a színházról, aztán az utolsó tíz percben jön az elfogult viharkavarás az SZFE kapcsán. Nem korrekt, idegen a keretektől. Ezzel összefüggésben alaposabban meg kéne fontolni, kik legyenek a vendégek. Széles látókörű gondolkodók, elméleti-gyakorlati szakemberek, művészek nagyszerű beszélgetéseket produkáltak. A politikai érintettségű publicisták viszont nehezen alkalmazkodnak a terephez. Vagy inkább hiteltelenek, annyira más, kíméletlenül agresszív hangot ütnek meg pártos fórumaikon. Politikai szerepet vállaló, főleg hatalmi pozícióban lévő emberek meghívása pedig nagyon kockázatos a műsor imázsa szempontjából. A botrányosság határát súrolta az a két adás a kulturális identitásról, amelyben L. Simon Lászlót és Schmidt Máriát engedték össze György Péterrel. A két kormánypárti értelmiségiből áradt a hatalmi gőg. Schmidt Máriából egészen vulgáris módon. Rendre belerikácsolt vitapartnerei szavába, önkényesen leállított témákat, ellentmondást nem tűrően minősített, Tamás Gáspár Miklós szellemiségét elintézte annyival, hogy „csont komcsi”. A Nagy Katalin pamfletsorozatból annyit vett észre felháborodott röhincséléssel, hogy feketék is játszanak benne oroszokat. Ezt itt ne! Ott van rá a parlament, a politikai fröcsögőfórumok. Az Ez itt a kérdés… más irányba, a józan, kulturált eszmecsere felé indult. Egy felelős nemzeti kultúrpolitikusnak támogatnia kéne ezt az irányt. A kormánya hatalma alá rendelt köztévé tisztes, nemzeti elkötelezettségű próbálkozását.

Hegyi Iván: Beatles piros-kékben

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2020.10.25. 07:43

Fotó: PAUL ELLIS / AFP
„Egy zenebolt kirakatában kinn van az aktuális brit albumlista. Második volt azon a Beatles piros, a zenekar 1962 és 1966 közötti legnépszerűbb dalait tartalmazó, valamint kék borítójú, az 1967-től 1970-ig született remekekkel megrakott nagylemeze.”
Sétáltam Manchester belvárosában, és arra lettem figyelmes, hogy egy zenebolt kirakatában kinn van az aktuális brit albumlista. Második volt azon a Beatles piros, a zenekar 1962 és 1966 közötti legnépszerűbb dalait tartalmazó, valamint kék borítójú, az 1967-től 1970-ig született remekekkel megrakott nagylemeze. Mi volt ebben a feltűnő? Ha még nem mondtam volna, 1993 októberét írtuk. Húsz évvel jártunk a válogatásalbumok megjelenésének eredeti időpontja, 1973 után, és harminc esztendő telt el az első Beatles-nagylemez megjelenése óta. Ám a korongokat az új generációk is vették, mint a cukrot. Minden idők eladási listáján a Beatles dupla nagylemezei a legsikeresebbek: az 1968-ban kiadott fehér album az ötödik, az 1967-70-es gyűjtemény a tizennyolcadik, az 1962-66-os kollekció a huszonnyolcadik. Az utóbbi kettőből együttvéve 32 millió kelt el, ám ez is csak csak töredéke az összes Beatles-hanghordozó eladásának, mert az túl van a milliárdos határon. A Rolling Stone magazin nem a fogyás szerint osztályozta a lemezeket, így ez évben módosított örök rangsorában az Abbey Roadot tette az ötödik, a Revolvert a tizenegyedik, a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Bandet a huszonnegyedik helyre. Minden relatív. A brit listán a legtovább – 149 hétig – a korábban még a Rolling Stone-nál is listaelső Bors őrmester virított, az Abbey Roadot nyolcvanegy, a Please Please Me-t hetven hétig nem lehetett levakarni. Külön szám, hogy a Beatles valamennyi eredeti nagylemeze Number One volt az Egyesült Királyságban, ez alighanem megdönthetetlen rekord. S hogy melyik tekinthető az 1993-ban újra kiadott 1973-as antológia legkedveltebb dalának? Erre aztán nehéz felelni, hiszen tizenhét brit listavezető szám szerepelt rajta. (Amerikában húsz Beatles-nóta került az élre.) A From Me to You-t azért lehet kiemelni, mert – a Hello Goodbye-hoz hasonlóan – hét hétig virított a topon az Egyesült Királyságban, és a címe három olyan szót is tartalmazott, amely a leggyakrabban szerepelt a mesés liverpooli négyes dalszövegeiben. A The Guardian kiszámolta, hogy a „you” 2262-szer – a legtöbbször – fordult elő, míg a negyedik helyezett „to” 1097, a „me” (5.) 1060 alkalommal szökött a fülbe. Tizennégy számban megegyezett Nagy-Britannia és Amerika: a From Me to You-n és a Hello Goodbye-on kívül a She Loves You-ban, az I Want to Hold Your Handben, a Can't Buy Me Love-ban, az A Hard Day's Nightban, az I Feel Fine-ban, a Ticket to Ride-ban, a Helpben, a We Can Work It Outban, a Paperback Writerben, az All You Need Is Love-ban, a Hey Jude-ban, a Get Backben. A Yellow Submarine, a Lady Madonna és a The Ballad of John and Yoko csak „ideát” jutott a legmagasabbra, míg csupán „odaát” hagyott maga mögött minden vetélytársat a Love Me Do, az Eight Days a Week, a Yesterday, a Penny Lane, a Come Together, a The Long And Winding Road. Mindezeket felelevenítették 1993 nyarán, amikor Liverpoolban először rendezték meg a Mathew Street Fesztivált, amelyen a Cavern Club fénykorára, meg főként a Beatlesre emlékeztek síppal, dobbal, nádi hegedűvel és mindenekelőtt három gitárral. Talán még afféle szomorú második helyezettek is előkerültek, mint a Magical Mistery Tour vagy a Let It Be. Majd egy évvel később olyan Beatles CD került a brit albumlista tetejére, amelynek dalai közül az 1963-ban és 1964-ben rögzített felvételek egyike sem jelent meg addig. A Live at the BBC című szett átütő sikert aratott: a brit albumlistán az első helyre ugrott, miközben hat hét alatt ötmillió darab kelt el el belőle. A sok saját szám – például a Thank You Girl, az I Saw Her Standing There, a She's a Woman vagy a Billy J. Kramernek és az ő dakotáinak kikölcsönzött I'll Be on My Way – mellett a rock and roll aranykorának olyan kultikus darabjait is játszotta a Fab Four, mint a Lucille, a Memphis Tennessee, a Johnny B Goode, az I Got a Woman, a Young Blood, s lehetett andalogni is egyebek közt Buddy Holly Crying Waiting Hoping-ján, Little Eva Keep Your Hands Off My Baby-jén, a Teddy Bears To Know Her Is to Love Her-jén. A compact discen hatvanhárom dal szólt, felidézve azokat az időket, amelyek során hatvanhárom decemberében a She Loves You-t az I Want to Hold Your Hand váltotta a brit lista élén. Ha kellett valakit emlékeztetni egyáltalán a lélekben sosem múló gyönyörű napokra...