Bóta Gábor: Szeretetorgia

A Solus Amor is, ha vége lesz majd ennek a fránya pandémiának, minden bizonnyal járja a világot, hiszen világszínvonalat képvisel.

Szeretet, fogyhatatlan energia, hangorgia árad a színpadról, a hamar meglehetősen jelentős nemzetközi hírnévre szert tett Recirquel új bemutatóján, a Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében, a Müpa Fesztivál Színházában. A Solus Amor is, ha vége lesz majd ennek a fránya pandémiának, minden bizonnyal járja a világot, hiszen világszínvonalat képvisel. Bámulatosan egymásba olvad benne a tánc, az akrobatika, a színház, a képzőművészet, a báb, a zene, és megindítóan szép egységet alkot. Egy trilógia harmadik, befejező része. A társulat művészeti vezetője, rendezője, koreográfusa, Vági Bence azzal kísérletezik, hogyan lehet a cirkusz és a tánc egyenrangú ötvözetét megteremteni. Az előző ilyen jellegű alkotása, a My Land 4200 produkcióból lett a legjobb Edinburgh-ban, a nagyszabású Fringe Fesztiválon.

Vadabb volt a mostaninál, gyilkosan ádáz tekintetekkel teli, a szürrealizmus és a vaskos naturalizmus keveredett benne. A színpadot elárasztották földdel. Legalábbis látszatra. Később tudtam csak meg, hogy ez sokkal könnyebben kezelhető parafa, de az illúzió tökéletes volt. Ehhez a földhöz, áttételesen az egész földgolyóhoz, való viszonyunkat firtatta az előadás. Ahogy lehúz minket, ahogyan hempergünk a sárban, majd valahogy csak kikecmergünk belőle, de újra visszavonz bennünket, mint a mágnes. A földhözragadtság akár barbársággal is párosulhat. Pusztító energiák is megjelennek a produkcióban, miközben benne van a megengesztelődés folyamata is. A trilógia első darabja, a Non Solus, csak kétszereplős, inkább a földre érkezés pillanatát mutatja meg, a lélek és a test nem feltétlenül békés viszonyát kutatja.

A Solus Amor esetében Vági az artista-táncosai segítségével erőteljesen elrugaszkodik a földtől. Elénk tárja az éteri lebegés állapotát. Amikor boldogan azt érezhetjük, nem húz le a nehézkedési erő, röpülhetünk, netán teljes nyugalommal megpihenhetünk a légben, ahol akár szerelmetesen összefonódhatnak a testek, de el is hidegülhetnek egymástól. Nem érdemes különösen lineáris cselekményt, szöveges tartalmakat keresni, hullámzik, él, lüktet a színpad, mindig történik valami, gyakran kapkodhatjuk a fejünket, hová is nézzünk, nehogy lemaradjunk valamiről.

Ez most leginkább elégikus produkció, az eddigi pokoli küzdelmek után megbékélést, szeretetet hirdet, a szépség, az esztétikus testek, a kielégülő vágyak, a megnyugvás diadala. A temérdek háborúskodás, gyűlölet, felpaprikázott hangulat után az elcsendesedéshez, a valamelyest nyugvópontra jutáshoz ér el. Olyan, mint amikor vihar után a háborgó tengeren egyre kisebbek lesznek, majd elsimulnak a hullámok, de azért tudjuk, újra fodrozódnak, ismét csaknem égig érnek majd. Most azonban, legalább időlegesen, megpihenhetünk kicsit.

Vannak hagyományos cirkuszi számok is, de ezek beágyazódnak a nagy egészbe. Ha például a magas dróton nőiesen libben Veress Zsanett, alatta más is történik, ami vagy megerősíti amit csinál, vagy éppenhogy ellenpontozza. Nem úgy van az attrakcióknak elejük és végük, ahogyan a klasszikus cirkuszban, hanem egymásba kapcsolódnak. Táncból esetleg úgynevezett dobóakrobata szám keletkezik, amikor különböző alakzatokba rendeződve, egymást dobálják az artisták, úgy, hogy társaiknak el kell kapniuk őket. Ez kifejezhet dühöt, hiszen indulatosan is lehet dobni, de akár imádatot, amikor ölelésben, simogatásban végződik a dobás utáni megérkezés. Fehér Ádám pedig valósággal partnereként kezeli a magasban lengő kínai rudat, és ezzel a tárgyi világgal is szép összhangba kerül. Várnagy Kristóf halottból kikelő lélekként táncol önfeledt mámorossággal. Farkas László, Wittmann Csilla emelő-dobó száma közben az is észrevehető, hogy mennyire szerelmesek egymásba. Horváth Zita, Zsíros Gábor gurtnival tekerik fel magukat a légbe, és ott szintén összeolvadnak. Bagdi Gergely esztétikusan kézegyensúlyozik. De ennél fontosabb, hogy ők így együtt, igazi csapatot alkotnak. Ha valaki nincs éppen a középpontban, szívesen „aládolgozik” másoknak.

Vagy akár meglehetős kifinomultsággal bábot mozgat. A valódinál is nagyobb, óriási, valamennyi porcikájában megelevenedő jegesmedvét ötölt ki ugyanis a neves dél-afrikai bábtervező, Janni Younge. Ez a hatalmas medve és az ő kis bocsa képviseli a természetet, amivel megértőbben kellene bánnia az embernek. Gyönyörű ez az állat, ahogy a mozgása is. Figyeli a szereplőket, azok is behatóan nézik ők, előfordul, hogy összesimulnak, közös nevezőre jutnak, már nem félnek egymástól, akár barátok is lehetnek. Klimó Péter mintha valami régi templom veretes falait tervezte volna díszletül. Gyakran szétnyílik az oszlopfal és közte ott egy állandóan mozgó, ezernyi kis apró részből álló függöny, olyan, mintha lélegezne, megelevenedne a holt anyag. Rejtélyes módon figyelne, olykor tán elnyeléssel is fenyegetné a szereplőket, máskor pedig egyenesen megnyugtatóan hat. Hasonlóképpen van ez Szirtes Edina Mókus zenéjével is, ami hol harsogóan hangos, már-már támadónak is nevezhető, máskor szelíden fülbemászó. A szimfonikus hangzásba időnként Terjék Gábor elektronikus effekteket kever. Az egyszerre öt motort működtető, különleges reptetési technikát Vladár Tamás eszelte ki. Illés Renátó, Zsíros Gáborral együtt segédkezett a levegő akrobatika koreográfiájában, és szerepelt is volna, de a próbák alatt megsérült. Szerencsére hamarosan visszatérhet a produkcióba. Ami varázslatosan végződik. A magasban, szőlőfürthöz hasonlóan, hevedereken lógva, csodás alakzatba rendeződnek a művészek. Miseszerű, himnikus zene szól. Egymásba kapaszkodva, összesimuló testtel, Lencsér Attila, Pető József végig festői világításában, ott vannak a szereplők egymásra utalva, de immár szeretetben, és ezért ingatag helyzetben is, tökéletes biztonságban. Fantasztikus kép ez, orgiája a szeretetnek, a bizalom megtestesülése, ami lételeme a cirkusznak, és olyan jó lenne, ha lételeme lenne a mindennapjainknak is. Ez a bámulatos vízió, ez a függőségben is biztos helyzet, az ember megdicsőülése, felmagasztosulása. Ennek a világszínvonalú trilógiának, ami oly sok rosszat is elmondott rólunk, méltó zárása. A fájdalomból kicsiholt mosoly, harmónia, aminek a szenvedés adott aranyfedezetet.

Méltán álló vastapssal ünnepelte a premier közönsége a nagyszerű teljesítményt.