Tombol a koronavírus-járvány, az iskolák mégis nyitva tartanak. A tantermi oktatás fenntartásáért megéri kockáztatni a diákok, pedagógusok, szülők egészségét?
Én egyetlen ember egészségét sem tenném kockára csak azért, hogy az iskolák nyitva tarthassanak, ugyanakkor azt gondolom, nem is kellene minden intézményt teljesen bezárni. Általános iskola hetedik osztályától kezdve a felsőbb évfolyamosok nyugodtan tanulhatnának otthonról, a kisebbeknél viszont fontos a személyes találkozás. Ha az idősebb diákoknak nem kellene bejárniuk, több osztályterem felszabadulna, az alsóbb évfolyamosokat kisebb csoportokra lehetne osztani, ez pedig oktatási és járványügyi szempontból is jó megoldás lehetne.
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának is az az egyik érve, hogy a személyes jelenlétnek kiemelt szerepe van a diákok szociális készségeinek fejlődésében.
Igen, de mint mondtam, ez leginkább a kisgyerekekre érvényes. Az idősebbeket már teljesen felesleges emiatt kitenni a járványnak. Ők amúgy iskolán kívül találkozhatnak egymással megfelelő körülmények között. A kicsiket kellene alacsonyabb létszámú csoportokban tanítani, már csak azért is, mert náluk jelenleg szinte semmit nem lehet betartani a járványügyi szabályokból. A távolságtartás és a higiéniás szabályok is nehezen megkövetelhetők. Egy tanító mondta nekem, hogy a gyerekek rágcsálják a maszkjaikat, óra végén már folyik belőlük a nyál. Egyértelmű, hogy a kicsiknél ez nem működik. De ha kisebb csoportokban tanulhatnának, az is elkerülhető lenne, ha valami baj van, akkor mondjuk csak tíz gyereket, ne harmincat érintsen. Mindemellett arra is figyelemmel kellene lenni, hogy a mostani helyzet nagyon különbözőképpen érinti a diákokat. Legfőképp a különleges gyerekeket.
Például a sajátos nevelési igényű tanulókra gondol?
Igen, és a tanulási nehézségekkel küzdő, hátrányos szociokulturális helyzetből érkező gyerekekre, illetve minden olyan gyermekre, akik bármilyen okból a szokásostól eltérően fejlődnek. Ők mindig érzékenyebben reagálnak a változásokra. Ráadásul az olyan speciális helyzetek hatásai, mint most a pandémia, mindig felnagyítják a különbségeket. Ha közülük néhányan, vagy akár többen karanténba kerülnek, és nem kaphatják meg azt a kevés speciális ellátást, amit a rendszer biztosítani tud, az további problémákat fog generálni, amelyeknek hosszú távú hatása lesz. Ők a „normál” hétköznapokban is hátrányban vannak. Ezért is fontos, hogyan reagálnak erre a helyzetre a szülők és a pedagógusok. A tavaszi járványidőszakban és most is nagyon különböző reakciókat tapasztaltam. Van, ahol jó az együttműködés, máshol kevésbé. Többször előfordult, hogy egy tanulási zavaros gyerek is ugyanúgy írásban kapta meg a tananyagot, mint mindenki más. Vagy a figyelemzavaros gyerektől elvárták, hogy órákig üljön a képernyő előtt. Ez nem csak a köznevelésben probléma: nemrég egy diszlexiás egyetemi hallgató panaszkodott nekem, gondot jelent neki, hogy nincsenek előadások, az oktatás kimerül a szöveges tananyagok küldözgetésében.
Nincs semmilyen protokoll arra, hogyan történjen ezeknek a diákoknak az oktatása?
Nem tudok róla. A Civil Közoktatási Platformmal adtunk ki ajánlásokat, ezeknek nagyon örültek az érintettek. De az igazság az, hogy általában véve nincs semmilyen megoldás vagy stratégia, ami hatékonyan segíthetné a különleges tanulók oktatását. Intézményi szinten is hatalmas különbségek vannak, amelyek nagyban függnek attól is, az iskolavezetés mennyire önálló, mennyire mernek saját utakat választani. A jelenlegi helyzetben különösen fontos lenne, hogy az oktatási intézmények vezetői nagyobb önállóságot kapjanak és ne azt várják, milyen utasításokat adnak nekik. Most gyorsan változnak a körülmények, s gyakran előfordul, hogy mire megérkezik a központi utasítás, annyi probléma felhalmozódott, hogy már egészen más szinten kellene foglalkozni velük. Az autonómia nem valami ördögi dolog, hanem arról szól, hogy helyben, a helyi viszonyok ismeretében, gyorsan tudjanak reagálni az intézmények ahelyett, hogy arra várnának, hogy egy központ a maga nehéz, lomha módján végre kiadjon valamilyen utasítást, protokollt vagy stratégiát.
Kevés szó esik arról, hogy idén szeptemberben az új Nemzeti alaptanterv (NAT) alapján kezdődött a tanítás az első, az ötödik és a kilencedik évfolyamokon. Ez eredményezett bármilyen változást?
Sok szakember, köztük én is jeleztem, a járványhelyzet jó alkalom lett volna arra, hogy az „új” NAT bevezetését elhalasszák. Ezt „arcvesztés” nélkül megtehette volna az oktatási kormányzat. Ez az alaptanterv igazából semmiben nem új, sőt a szemlélete inkább egy régebbi világba vezet vissza, ami nem segíti, hanem akadályozza a tanítást. Most viszont elszabadult a digitális működés, a pedagógusok kénytelenek voltak továbblépni. Sokan közülük sokkal előrébb tartanak ezen a téren, mint az oktatásirányítás. Ugyanakkor most, hogy ismét a tantermi oktatás került előtérbe, az is egyre inkább megfigyelhető, hogy a személyes helyzetekben nagyobb igény mutatkozik a tevékenységalapú oktatásra is, ami eddig nagyon hiányzott. Az oktatásirányítás helyében én kihasználnám ezt a helyzetet és teljesen új irányoknak engednék utat.
Ugyanakkor a tanárokon nagy a nyomás: az előre megírt tanterveket teljesíteni, az elvégzett munkát pedig adminisztrálni kell. Ez csökkenti a rugalmasságot. Vagy nem?
Sajnos igen. Ráadásul ott van az is, hogy a pedagógusok nagy része fáradt, a többségnek nincs ereje azzal foglalkozni, hogy megoldják az oktatási rendszer problémáit, csak leadják az elvárt tananyagot. Gyakran még azok is ezt az utat választják, akik egyébként szeretnének mást csinálni, de nincs energiájuk hozzá. Ezen nem könnyű változtatni: mind olyanok vagyunk, ha kellően lefárasztanak, azt mondjuk, jó, most már nem csinálunk semmit, csak az utasításoknak kell megfelelni. Pedig most erre lenne a legkevésbé szükség, különösen úgy, hogy az utasítások többsége sem a helyzeteknek, sem az egyéneknek, sem pedig a korszaknak nem megfelelő. A mostani NAT sem tud kellően reagálni a kihívásokra.
Viszont a NAT-ot, illetve a kerettanterveket az iskolák a saját tanterveikben egy bizonyos mértékig a helyi viszonyokhoz alakíthatják.
Kérdés, hogy erre kinek van ideje. Másrészt pedig ez olyan, mint amikor ráaggatunk mindenfélét egy tehénre, hogy valahogy máshogy fessen, de aztán mégiscsak tehénnek néz ki, bármilyen frakkot adunk rá. De a NAT-nál talán nagyobb probléma, hogy idén vezették be a hatéves kortól kötelező beiskolázást is, amivel benyomtak az iskolába nagyon sok gyereket, akiknek az idegrendszere még nem érett az iskolai készségek elsajátításához.
A „nagyon sok” mit jelent? Az Oktatási Hivatal szerint az iskolahalasztási kérelmek jelentős részét elfogadták.
De ne felejtkezzünk meg arról, hogy az érintetteknek csak egy része kérelmezte, sok helyen azt sem tudták, hogy változtak a szabályok, vagy hogy kitől, hogyan kellene kérvényezni, hogy a gyerek még óvodában maradhasson. Jellemzően pont a hátrányos helyzetű régiókban élő családokkal szúrtak ki, akiknek számos más problémájuk is van. Ha az óvoda nem figyelt oda elég erősen, erről lemaradtak. Arról nem is beszélve, sokszor az óvodák sem tudták, mit kell csinálni.
Az óvodai nevelés szempontjából nagy vihart kavart az utóbbi hetekben egy toleranciára tanító mesekönyv is, amit egyesek „homoszexuális propagandának” neveztek. Valóban veszélyben vannak a gyerekeink?
A Meseország mindenkié című könyv ügye szerintem egy felfújt lufi, egy gumicsont, a kialakult vita ugyanakkor eléggé ártalmas módon folyt. Természetesen szó sincs gyerekek veszélyeztetéséről vagy homoszexuális propagandáról. Attól, hogy egy gyerek találkozik egy olyan mesével, amiben két királyfi lesz szerelmes, még nem válik homoszexuálissá. Egészen elképesztő, mit gondolnak egyesek a gyerekek értelmi képességeiről. Mintha máshol nem is találkozhatnának akár a szexuális kisebbségekkel. A könyv abban segít, hogy ez az ő mesei világukban értelmet nyerhessen, mert az, ahogy a felnőttek világában szó van erről, az ő szintjükön teljesen értelmetlen. A könyv az elfogadásra nevel, nemcsak a melegekkel, hanem más kisebbségekkel, például a romákkal, fogyatékkal élőkkel szemben. Gyerekkorban természetes, hogy a világ sokféle, ez az időszak a szocializáció legerősebb terepe. Igenis hasznos, ha a gyerekeket már óvodás korban az elfogadásra neveljük; rugalmasabb személyiség alakulhat ki, ami a későbbiekben kevésbé lesz kapható például a kirekesztésre, gyűlölködésre.
