A Haza című új regényének egyik kulcsa a visszatérés.
Az a visszatérés, amit a hősöm él meg, nagyon lassú, araszoló, bizonytalan. Arra keresi a választ, hogy mi is az az irracionális vonzalom, amit ezzel a meghatározhatatlan hazával szemben él meg. Meg szeretné érteni a saját sorsát. A könyv két fogalmat ír át, a hazaszeretet hazaszerelemmé válik, a honvágy pedig hazabetegséggé, az angol homesick tükrében. Ennek a két szónak a felfedezése jelenti az ő visszavezető útját.
Miért jött 1990-ben Magyarországra Kolozsvárról?
Akkoriban egy elzárt világból léptem ki, ahonnan még kitekinteni is nehéz volt. Kíváncsi voltam mi van a szögesdróton túl, ez aztán összekapcsolódott az egyetemi felvételivel, majd az egyetemre járással. És ez az új világ, ha nem is gördülékenyen és akadályok nélkül, de befogadott.
És otthonra is lelt itt?
Abszolút, otthon is érzem magam. Amikor úgymond hazaküldenek, az nem a határon túliságomnak szól, hanem annak inkább, hogy kritikus vagyok a fennálló renddel kapcsolatban.
Ennek a kritikus attitűdnek vannak határai?
Leginkább írónak tartom magam, akinek a szövegeire, a művekre kell elsősorban koncentrálnia. Szeretnék normális, családos magánember maradni. De azokhoz az ügyekhez, amelyek felháborítanak, és ha úgy érzem, hogy elgaloppírozza magát a közbeszéd, akkor igyekszem megszólalni, valami újat behozni a beszédbe.
Hát, mi az, hogy haza, teszi fel a kérdést Vilmos Noémi végzős rendező hallgató pécsi Bánk bánja. Most miután írt egy művet ebben a témában, hogy válaszolna a felvetésre?
Ha most fejezném be a könyvet, biztos, hogy jobban beszüremkedne az a világ, amelyben élünk. Az a szorongató helyzet például, hogy nem lehet utazni, én például január óta nem jártam a szülővárosomban, Kolozsváron, ahová nem csak látogatóként szoktam menni, hanem a munkám is odaköt, mivel az egyetemen tanítok. Megjelent az elszakítottság, miközben az én regénybeli hősöm szabadon utazgat a régi és új, meg nem nevezett hazája között. Ez most komoly akadályokba ütközne. Másrészt az elmúlt hónapokban valahogy felhangosodott a haza szóval való visszaélés.
Ezt hogy érti?
Ebben a mostani világban nyíltabbá és fenyegetőbbé vált, hogy valaki el akarja vitatni a másiktól a hazához való jogát, érzéseit. Ezt tette például Vidnyánszky Attila Karsai Györggyel, az SZFE tanárával.
Ez megbélyegzést, kirekesztést is jelent?
Normális körülmények között a haza szót nagyon körültekintően, finoman, személyes jelentéssel feltöltve használjuk a nyilvánosságban. De ma az sokkal hangosabb, ha valaki hazaárulókért kiált. Kövér László azt mondta, hogy a világ azé, aki teleszüli, de használhatta volna a világ helyett a hazát is. Mi az ő személyessége ebben? Ebben azért jól megfigyelhető az elnyomó szándék, hiszen meghatározza, hogy kié a haza és kié nem. Ezek a szögesdrótok sokkal élesebbek lettek, egyrészt a járvány, másrészt a kirekesztőbeszédmód miatt. Ez az egész retorika mára miden irányba metsző és sebeket ejtő pengévé vált.
A hazára való hivatkozás mintha arra is alkalmas lenne, hogy a hazugságokat elfedje.
A haza fogalmát, mint más szavakét is, itt és most kellene jól körülhatároltan, igaz módon tudni használni. Akkor tudnánk, hogy nekünk mit jelent. Mert nyilván mást jelentett a 19. században és mást, amikor a világ sokkal színesebb, képlékenyebb, átjárhatóbb. Engem a tartalma és igazsága érdekelne ezeknek a szavaknak, talán így a hazugságot is könnyebb lenne leleplezni. Érdekelne, mi az a romantikus elképzelés, amely mögé be tudjuk sorolni magunkat kivont kardú bajszos legényként, vagy a hazát teleszülő nőként. Azt érzékelem, hogy amikor a hazugságot tetten érjük, épp arra jövünk rá, hogy a haza fogalmából kit zárunk ki és aki benn marad, arra milyen elvárásokat pakolunk, illetve meghatározzuk, hogyan cselekedjen, miként érezzen. Számomra onnan érvényes ez a kérdés, ha rólam szól. Hogy számomra mit jelent a haza. Ezt mindig magunkra kell vonatkoztatni.
Itt már az is felvetődik, hogy a hatalom az alattvalókat kedveli.
A mai vezetők hajlamosak nem egyenlő polgárként tekinteni a választóikra, gyermeki szereplőknek tartják őket, akiknek meg kell mutatni, hogyan kell élni, például hogy szüljék tele a hazát. Kövér László tényleg arra gondol, hogy a négy-öt gyereket szülő mondjuk roma nőké a haza? Ez az egész mélységesen elszomorító.
Beszéltünk a hazugságról, vagy az ellentmondásról, az miként magyarázható, hogy Vidnyánszky Attila a Bánk bán rendezéseiben a kegyelmet és a megbocsátást hangsúlyozza, miközben a mostani közéleti szerepében nem ennek megfelelően cselekszik.
Ez a kérdés mindig nagy téttel bírt és itt nincs különbség, ha Szophoklészra, Homéroszra, Petőfire, vagy Galgóczi Erzsébetre gondolunk. Egy művész nem csupán a műveivel van jelen szerintem, de ebben kétféle gondolkodás figyelhető meg. Az egyik iskola azt mondja, hogy csak a mű számít, mindegy milyen lény a szerző, hogy cselekszik. De én mégis azt gondolom, hogy különösen a kortársaink számára nem csak a műveinkkel vagyunk jelen, hanem a lényünkkel is, még akkor is, ha valaki rejtőzködőbb, vagy nem jelenik meg folyamatosan a nyilvánosságban. Olyanok vagyunk, mint a papok, valamilyen módon kirakatban van az életünk. Ha azonban létrejön az a törés, amire utal, mű és élet között, mert el tudom képzelni, hogy Vidnyánszky Attila művei valamilyen módon érvényesek, de a tettei, a hatalmának használta számomra és már elég sokunk számára egy demokrácia-mérlegen már nem állnak meg. Nagyon kétségesek azok az életművek, ahol az alkotók behódoltak bizonyos mérgező ideológiáknak és a hatalom szolgálatába álltak.
Tehát ön szerint és itt már nem csak Vidnyánszky Attiláról van szó, az életmű és a magánember, vagy közéleti szereplő nem választható külön.
A művek jó esetben túlélik a szerzőt és elhomályosíthatják a cselekedeteit. De például egy náci múlt nem nagyon tud elhomályosodni. Ha valaki íróként, vagy újságíróként hozzájárul ahhoz, hogy a szavai ölni tudjanak, annak a felelőssége nem múlhat el. Amikor jelen van valamiféle emberi csökevényesség, bűncselekmény, uszítás, elnyomás, hatalommal való visszaélés, az tényleg beárnyékolja az életműveket. Amikor olvasok, nem biztos, hogy alá szeretnék merülni egy olyan író művében, aki gyerekeket bántalmaz, nőket aláz meg. Még akkor is, ha ezek a művekben konkrétan nem jelennek meg. De meggyőződésem, hogy a hatalomról való gondolkodás valamilyen módon tükröződik a művekben. Azért tartottam szükségesnek, hogy például egy bántalmazó rendező összes műve lekerüljön a műsorról, mert egyszerűen el kell venni a nyilvánosság lehetőségét attól, aki visszaélt a hatalmával. Friss volt még a Marton-ügy, amikor a fiammal megnéztem a Pál utcait. Irtó kényelmetlenül éreztem magam. A világból annyi mérgező dolog árad, hogy egyre nagyobb az igényem arra, hogy valami tisztával találkozzak.
Egyáltalán nem biztos, hogy ez a mostani kulturális és színházi háborús helyzet segítené a tisztánlátásunkat. Ideológiai táborok képződtek és sokan már csak aszerint képesek kommunikálni, ítélkezni, hogy kit hova sorolnak be.
Nehéz megítélni, hogy a háborús helyzet, illetve a pandémia miként hat a kultúrafogyasztási szokásainkra. Sokszor a tehetetlenség vagy megszokás az irányadóbb. Ott még nem tartunk tudatosságban, hogy azt mondanánk, nem megyünk olyan színházba, ahol bántalmazás árán jönnek létre a művek. Nem vagyunk még ennyire tudatosak, felnőttek, és én sem tartozok a kivételek közé, mert én sem emeltem fel táblát olyan színházban, ahol kikérhettem volna valamit morálisan. Ennél sokkal passzívabbak vagyunk és „koszosabbak” a szokásaink. Az sem biztos, hogy a politikai mező és a színházba járási szokásaink olyan szorosan összetartoznak.
A hatalom mintha azzal is játszana, hogy a határon túliakat ültet vezető pozícióban kulturális területen, gondoljunk csak a már említett Vidnyánszky Attilára vagy Demeter Szilárdra. Ön szintén határon túlról jövőként mit gondol erről?
Nagyon felerősödött a közbeszédben a származás, ez esetben a határon túliság tematizálása. És a származás beszédbe hozása soha nem pozitív, olyan bélyeggé válik, ami felér egy zsidózással. A származásra való utalás mindig nagyon kínos, és ha bíráljuk azokat, akiket említett, akkor ne azért tegyük, mert ők határon túliak. A származásra való utalás elég nagy múltra tekint vissza, ez ugyanolyan elterelése a beszédnek, mint amikor egy politikust azért bírálnak mert alacsony, kövér vagy idős. Ez eltereli a figyelmet a cselekedetekről és a szavakról, ezért nagyon káros. Valóban úgy tűnik, hogy a hatalom valamennyire játszik ezzel a határon túlisággal, mint ahogy a politikájába is ezt teszi, mert nagy szüksége van a határon túliak szimpátiájára és elsősorban a szavazataikra. Lehet, hogy lehetett volna ugyanilyen jó honi „bennszülött” figurákat találni, akik ugyanilyen jó katonákká válnak és végre hatják a kormányzati akaratot. Vidnyánszky jeles alkotóként érkezett Magyarországra, ezt Demeter Szilárd esetében nem látom, de hogy ez a két figura erősen katalizált egy újabb megosztási kísérletet, amiben vannak a bennszülöttek és a nem bennszülöttek, ez az egész nagyon szépen alájátszik a központi politikai beszédmódnak arra a hullámára, amelyben vagyunk mi magyarok és vannak a kívülről érkezettek, akik inkább menjenek haza. És ez utóbbit a kormánykritikus hangok is előszeretettel felhangosítják, amikor határontúliznak. Az egész annyira mérgezővé válik, hiszen tovább szolgálja a megosztást. Miközben nem vitatom, hogy ebben van erős kormányzati szándék, hogy éppen a határon túliak legyenek a sereg élén, akik végre hatják a kormányzati akaratot.
Ez a helyzet feloldható, vagy egy darabig így marad?
Erre egyáltalán nem tudok válaszolni, de valószínű mindig lesznek olyanok, határon kívülről és belülről érkezők, akár kisebbségi származásúak, ide értve bármilyen kisebbséget, akik beállnak abba, hogy ilyenfajta szándékokat végre hajtsanak, akár személyes hatalomra tegyenek szert. Mindig lesznek, akikben a sértettség, a személyes ambíció és valahogy az az önátadás működik, amiben azt gondolják, hogy a hatalom akaratát a saját morális szűrőjükön már nem kell átszűrniük, egyszerűen csak végre kell hajtaniuk.
Mit gondol, a színművészeti egyetem hetek óta elhúzódó állóháborújának mi lehet a vége? Győzhet itt bármelyik fél?
Nyilvánvaló, hogy a hatalomnak sokkal több az eszköze, mint azoknak, akik diákként vagy az egyetem dolgozójaként vannak benne ebben a történetben. Már eddig is többször azt gondoltam, hogy most van az a pont, amikor megtörik a diákokat, de minden alkalommal tévedtem. Alábecsültem az erejüket, ez egy csodálatos csalódás. Bármivel fenyegették meg őket, lekapcsolták az internetet, ki kellett volna költözniük, minden ilyen helyzetből nyertesként jöttek ki, nem hagyta el őket a hitük. Ez egy olyan morális győzelem, ami már megkérdőjelezhetetlen. Én két egyetembezárást is tanulmányoztam a könyveimben: 1919-ben és 1959-ben Kolozsváron, de látható a különbség: ma az ellenállásnak sokkal nagyobb a tere és lehetősége. Azt remélem, nem kerül sor olyan erőszakos eseményekre, amelyek igazán félelmetesek volnának. Az nagy kérdés, hogy a kormányzat hogyan tudja felhasználni akár a pandémiahelyzetet is arra, hogy egy törvénnyel, kormányrendelettel egy olyan helyzetet teremt, amelyben elvész vagy lehetetlenné válik az ellenállásnak ez a mostani formája is. El tudom képzelni, hogy akik az egyetem falain belül vannak, elképesztően kimerültek. De mindig vannak erőt adó fordulatok például ilyen volt az október 23-i tüntetés. Az igazi megoldás az lenne, ha az SZFE-ügy összefonódna azzal, hogy végre nagyon sokan azt gondolnák, tényleg elegük van ebből a kormányzásból.
Kibontakozhat ebből egy szélesebb körű ellenállás?
Egyelőre nem látni, hogy az erők egyesülnének és a kétségbeesések összeadódnának. Hozzáteszem, mindez a legrosszabbkor történik, amikor elég nagy félelem uralkodik a társadalomban azzal kapcsolatban, hogy milyen az egészségünk és az életünk és a szüleink élete. Bár az október 23-i tüntetésen is volt orvos és pedagógus képviselő, a kezdeményezés még mindig az SZFÉ-nél van. Ennek a csodálatos erőnek és kitartásnak valahonnan kell anyagot találnia a saját tüzéhez, mert különben leégeti magát és egy állóháborúban maradunk évekig. Egyelőre nálunk nincs az a kétségbeesés, amely Lengyelországban és Belorussziában tapasztalható, amely közös társadalmi kiáltássá fonódna össze. A megoldásról fogalmam sincs. A hatalom nagyot bukna a saját szemében, ha ezt nem nyerné meg most. És ez a hatalom nem szokott visszalépni, a Nemzeti Kulturális Alap tervezett megszüntetésénél megtette ugyan, de az SZFE-ügyet erődemonstrációként kezeli. Nem hiszem, hogy lesz visszalépés. Én tanárként megdöbbenek azon, hogy a diákok akarása ennyire figyelmen kívül hagyható a fenntartó szemében. Ha egy diák unja az órámat, akkor is meg kell kérdeznem magamtól, hogy nem nekem kell-e valamit máshogy csinálnom. Hát még ha az egész intézmény működését utasítja el!
