Mennyire személyes a filmje?
Szarajevóban éltem a háború teljes ideje alatt. Sokkoltak a Srebrenicáról szóló hírek. Nem mondanám személyes élménynek, annál inkább fájdalmasnak. A konfliktus után pedig a sebek megmaradtak. Az anyák történetei, akik nem találták a saját gyerekeiket, mert tömegsírokban hantolták el őket. Vagy az olyan háborús bűnösök elhúzódó számonkérése, akik tagadták a tetteiket. Filmkészítőként azt gondoltam, hogy Srebrenica túlságosan nagy dráma, mely ugyan rengeteget elárul az emberi természetről és az emberségről, illetve annak hiányáról, de megfilmesíteni elképesztően nehéz feladat. Éveken keresztül reménykedtem, hogy majd valaki megteszi helyettem.
Miért reménykedett ebben?
Mert pontosan tudtam, hogy Srebrenicáról filmet készíteni olyan, mintha önként táncolnék egy aknamezőn. Rengeteg embernek, országnak, hatalomnak megvan róla a saját, megingathatatlan véleménye.
Mi győzte meg végül, hogy mégis rálépjen az aknamezőre?
A lelkiismeretem. Ami manapság Europában és a világ többi részén zajlik, elképesztően emlékeztet az 1990-es évek Boszniájára. Meg kellett mutatnom, hogy van olyan közelmúlt, melyből sokat lehet okulni.
Mire gondol?
Például Donald Trump retorikájára. Arra, hogy milyen konfliktusokat teremtett a saját országán belül. Az a fajta felelőtlenség, ahogy kormányoz, pontosan olyan, mint azon politikusoké, akiknek köszönhetően Jugoszlávia szétesett. Akik magukra tekintve következmények nélküli döntéseket hoztak, beszántották a médiát, így megteremtve, hogy pszichopaták kerüljenek döntéshelyzetbe. Semmiképp sem gondolom azt, hogy a szélsőségeseknek teret adni a világ helyes rendje.
Mi a helyzet 2020 Bosznia-Hercegovinájával? Mennyire forrtak be a sebek?
Jó kérdés, hiszen Bosznia-Hercegovina lakossága továbbra is mélyen megosztott társadalmi szinten. A politikai erők, melyek irányítják az országot, nagyjából ekvivalensek az 1990-es berendezkedéssel. A szocialista Jugoszlávia után a háború alatt zajlottak a privatizációs folyamatok, pontosan tudjuk, kik gazdagodtak meg ezalatt. Az ellenségeskedés fenntartása a hatalom szintjén zajlik. Sosem hittem az egyes emberek gyűlöletében, az, hogy ötszáz éve utáljuk egymást, hazugság.
Be fogják mutatni a Quo vadis-t a Boszniai Szerb Köztársaságban, vagy arra a sorsra jut, mint a Szerelmem Szarajevó?
A Szerelmem Szarajevó sem volt hivatalosan betiltva, csak a mozik nem vetítették, mert rettegtek a következményektől. Ugyanakkor bestseller volt a piacokon kalóz DVD-ként. Mindazonáltal, úgy vélem, nem lesz olyan mozi, mely fel merné venni műsorra a Quo vadis-t.
A forgatás során nem érték atrocitások?
Dehogynem. Nagyon sok támadás ért. Sokak szemében baj, hogy bosnyák vagyok, míg másokat még jobban zavart, hogy nő, mert, „ugyebár”, csak egy férfi lehet eléggé hazafi. Voltak, akik azt mondták, hogy propaganda készül, mert nem is volt népírtás – ezen személyek figyelmébe ajánlom a hágai bíróság döntését és az ahhoz kapcsolódó rengeteg bizonyítékot.
A Quo vadis valóban úgy néz ki, mint egy nagyköltségvetésű mű. A büdzsét nehéz volt megszerezni?
Mit gondol, miért kilenc ország koprodukciója?
A filmben rengeteg a statiszta. Nehéz volt rávenni az embereket, illetve a színészeket, hogy éljék újra át a traumákat?
A színészek profik. Az Aidát alakító Jasna Djuricic például szerb – ő bármilyen nemzetiségű karaktert el tud játszani. A statisztáknál voltak megrendítő pillanatok. Amikor azt a jelenetet vettük fel, amikor az ENSZ bázisra bejutnak a szerb katonák, többen ideösszeomlást kaptak. Nem Srebrenicából valók voltak, de felszínre törtek más lágerekben szerzett traumáik. De még ők is azt érezték, hogy a történet elmesélésében jelen akarnak lenni.
A műben a holland békefenntartók nemhogy félrenéznek, de effektíve asszisztálnak Ratko Mladic-nak és a szerb erőknek. Az első vetítés utáni sajtótájékoztatón a holland újságírók önnek estek.
A srebrenicai mészárlás esetében a parancsnokoknak volt a legnagyobb felelősségük, ez pedig áll az ENSZ-katonákra is. A Quo vadis-ban nincs semmi olyan, amit nem tudnánk bizonyítékokkal alátámasztani. Tisztában vagyok azzal, hogy a tisztek politikai blokk alatt voltak nemzetközi szinten. Azonban a békefenntartóknak jogukban állt lőni, amennyiben ellenséges haderő jelenik meg. A holland katonák egyetlen lövést sem adtak le, óriási a felelősségük sokezer ember halálában, Thom Karremans holland ezredes háborús bűnös. Találkoztam több akkor szolgálatot teljesítő holland katonával, többségük nagyon fiatal volt, az ő traumáik is valósak. A kutatásaim során ugyanakkor kiderült, hogy voltak bátrabb békefenntartó erők is, például a kanadaiak, akik szembe mertek szállni nem egyszer a szerbekkel.
Ratko Mladic karaktere egészen emberi.
Tudtam, hogy nem lehet megúszni, hogy az ő karaktere benne legyen a filmben. Eleinte azt gondoltam, csak hátulról fogom őt filmezni, de akkor egyfajta titokzatossággal ruháztam volna fel. Ezt nem szerettem volna, mert azt gondolom, hogy háborús bűnösök is emberek, nem „szörnyetegek”. Bárkiből lehet bűnös, ha körülményeknek megadja magát. Mindemellett azt gondolja, hogy Mladic emberi a Quo vadis-ban? Mániákusan filmeztette magát, ezek a felvételek elérhetőek, és mi szinte csak átírtuk a dialógusait.
Igaz, hogy többször újravágta a Quo vadis-t, mert nem volt elégedett?
Elvittük Jaroslaw Kaminskivel a késznek hitt verziót Łódź-ba a filmes egyetemre, ahol tanít és levetítettük a diákoknak. Kiderült, hogy nem értenek semmit az egészből. Amikor megkérdeztük tőlük, hogy mit tudnak Srebrenicáról, kiderült, hogy egyikük sincs tisztában az eseményekkel, néhányan hallották, hogy ott valami rossz történt. Így után kellett forgatnunk és jobban elmagyarázni a hátteret. Sajnos nem tehettem meg azt, hogy „behúzom” a nézőt, mint Nemes-Jeles László tette a Saul fiában, mert a Srebrenicában történtekről nagyon kevesen tudják, hogy az is egy holokauszt volt.
