A Kádár-rendszer nosztalgiájáról (kezdőknek és középhaladóknak)

Milyen is volt az a kor, amelyre az elmúlt három évtizedben sokan (ellenállhatatlan) nosztalgiával emlékeznek? Talán a személyes visszaemlékezés az egyik lehetséges útja annak, hogy a Kádár-rendszerről valami érvényes és kézzelfogható legyen közreadható. A kistörténelemben ott találni a nagyot, a részletekben az egészet. Adhattam volna a Találkozás egy fiatalemberrel címet is ennek az írásnak. Három-négy évtized távolságából azt a valaha volt énemet kerestem, aki nem érezte jól magát abban a világban, amelyikben sokaknak ez sikerült. A válaszom egy a sok közül.

Egy délkelet-magyarországi kisváros gimnáziumában érettségiztem 1986-ban, majd az egyetemi évek előtt sorkatonai szolgálatomat töltöttem egy dunántúli városban. Mindezzel csupán térben és időben kívánom elhelyezni mondandómat, és jelezni, hogy ekkor a Kádár-korszak utolsó felvonásában jártunk. Mindennek volt nevezhető, csak elviselhetetlennek nem. Legalábbis első ránézésre.

Éppen csak beléptünk a gimnázium kapuján, amikor a szabad választás gyakorlatát mellőzve, egész osztályunkat beléptették a KISZ-be. Lehet, hogy nem mentség, de az első tanítási nap után abban az új, sokfajta félelemmel telített világban, amit mindenestül a gimnázium szóba sűrítettünk bele, nem alakult ki bennünk annyi ellenálló erő, ami más irányt adhatott volna a történéseknek. Papíron legalábbis ifjú kommunistákká váltunk. Sok visszaemlékezést olvastam erről a témáról. Többen arról számoltak be, hogy ekkor a KISZ-t már nem vették komolyan a középiskolákban. Bennem 1982 szeptemberéből egészen más impressziók maradtak meg. Más kérdés, hogy formálisan sem nagyon működtünk közre ennek a szervezetnek a munkájában, de a tagságot az iskola vezetése megkövetelte.

Három szovjet pártfőtitkár temetését nézte végig osztályunk a tévében tanítási időben, amire – felsőbb utasításra vagy sem – az orosz tanárnőnk vezényelt bennünket. Hogy nyelvi képzésünkben milyen szerepet szántak Brezsnyev, Andropov és Csernyenko búcsúztatásának, máig nem sikerült rájönnöm. Azt azonban diákként csalhatatlan ösztönnel éreztem, Gorbacsov fizimiskáját tanulmányozva, hogy az érettségiig újabb gyászszertartás már aligha lesz.

Még egy kis moszkvai kitérő. Az első gimnáziumi évet követő nyáron egy focicsapat tagjaként a szovjet fővárosban edzőtáboroztam. Ritkaságnak számított ez akkor is. Bennem egészen biztosan nem sportértékei miatt maradt meg ennek a két hétnek a története (noha életem talán legnagyobb gólját egy edzőmérkőzésen itt rúgtam a helyi sportiskola csapatának), hanem azért, mert kamaszként bepillanthattam a magyar viszonyokhoz szokott szememnek és eszemnek szinte felfoghatatlan moszkvai szegénységbe és elmaradottságba. Híreket figyelő, világra nyitott ember voltam, aki erős kétkedéssel fogadta a szovjet propagandát, ám amit kint láttunk, azt a Szabad Európa Rádiónak sem hittem volna el. Házigazdáink igyekeztek a város legszebb és legjobb arcát mutatni. Részsikerekre futotta, és nem ők tehettek róla, hogy a szegénységet, a koszt, a rendetlenséget, a civilizálatlanságot, a döbbenetes méretű áruhiányt egyszerűen nem lehetett palástolni. Csapatvezetőink nem kértek arra, hogy hallgassunk odahaza Moszkva árnyoldalairól, finoman azért értésünkre adták, hogy nem kell mindenről beszámolnunk. Nem lehet az öncenzúrát elég korán kezdeni.

A zsarolás külön technikáját jelentette a diákok építőtáborba vezénylése. Ezt biztosan nem mindenki így élte meg. Sokan jó bulinak fogták fel, pénzkeresetnek, és láthatóan egy pillanatra sem gondoltak arra, hogy alantas munkát végeztetnek velük megmosolyogni való összegekért. Elvi okokból is kizártam, hogy építőtáborba menjek. Egy kurta „nemmel" mégsem lehetett kibújni. Tanáraink közül többen jelezték, hogy a felvételin többletpontokat jelent az építőtábori munka, és ennek figyelembe vételével hozzuk meg döntésünket. Nem nagyon hittem, hogy ez így lenne, de teljességgel mégsem volt kizárható. Címerezés helyett nyáron elgondolkozhattam, hogy nyakasságomért nem fizetek-e majd túl nagy árat a felvételin. Kiderült, nem.

A Szabad Európa Rádiót nem volt tilos hallgatni, ugyanakkor ajánlott sem. Arról végképp szó sem lehetett, hogy ez beszédtéma legyen köztünk. A nyolcvanas évek közepén egy magára valamit adó ember hallgatója volt a SZER-nek, és gimnáziumi osztályunkban is terítékre kerültek az ott hallottak. Apámat kevésszer láttam annyira idegesnek, mint amikor ezt elmeséltem neki. Ellentmondást nem tűrő hangon üvöltötte, hogy erről soha, sehol, senkinek nem szabad beszélnem. Látszott rajta, hogy fél. Gazdasági vezető volt, sokan kellemetlenkedhettek neki. Műhiba volt ilyen környezetben támadási felületeket kínálni.

Néhány héttel e beszélgetés után, egy április végi éjszaka mondta be a Szabad Európa, hogy Csernobilban felrobbant egy atomreaktor. A magyar médiában csend, majd hosszú mellébeszélés következett. Mi is hallgattunk, és hallgattuk tovább a rövidhullámú adót.

Nem sokkal érettségi előtt az osztályfőnöki órán megjelent a gimnázium párttitkára, ami korábban soha nem történt meg. Leült az utolsó padok egyikébe, mosolygós arcával jelezte, hogy ne zavartassuk magunkat, tegyünk úgy, mintha itt sem lenne. Osztályfőnökünk gyors egymásutánban négy nevet olvasott fel – köztük az enyémet –, és legnagyobb megdöbbenésünkre arról tájékoztatott, hogy az iskola pártalapszervezete érdemesnek és alkalmasnak tart bennünket a párttagságra. Hirtelen mukkanni sem tudtunk, olyan alattomos volt a támadás. Ráadásul egészében érthetetlen is. A rendszer akkorra eljutott abba a végelgyengülés előtti állapotba, amikor már nem hozta kirívóan kellemetlen helyzetbe alattvalóit. Rögtön értelmet nyert a párttitkári vizit. A nyílt szembefordulás helyett diplomatikus megoldást választottunk társaimmal: egymást erősítve azzal érveltünk, hogy még nem érezzük magunkat alkalmasnak a tagságra. Vékony palló volt ez az érv, de nagyjából az egyetlen út, amelyen kimenekülhettünk a csapdából. A kudarcot nem viselték könnyen ellenfeleink, akik ismét a felvételiket kezdték felemlegetni, ahol bizony más elbírálás alá esnek a „piros könyvesek”. Ki tudta volna azt akkor megmondani, mennyire helytálló ez az érv? Az egyik fiú közülünk megtört, beadta a derekát.

A húszéves érettségi találkozón kérdeztem meg volt osztályfőnökünket, mi szükség volt erre. Sok mindent meg kellett akkor tenni, amivel nem értett egyet az ember – válaszolt. Ennyi.

Egyetemi szóbeli felvételeimen jelen volt a kari KISZ egyik prominense, aki, miután tisztáztam Kossuth és Széchenyi vitájának lényegét, túlestem az alá- és mellérendelő mondatok rendszerezésén, majd néhány kevésbé figyelemre méltó észrevétellel gazdagítottam az Iskola a határon című regény értelmezéstörténetét, átvette a szót. Egyáltalán nem volt ellenszenves ez az egyetemista lány, és a megerőltető szellemi párbaj után kellemes volt vele arról csevegni, hogy dolgoznék-e sikeres felvételim után a bölcsészkar lapjába. Aztán mozgalmi vizekre evezett, nem rejtve véka alá, hogy az itt működő KISZ-nek új, agilis és értelmes fiatalokra van szüksége. Adott esetben számíthatnának-e rám? – szegezte nekem a kérdést. Adott esetben igen – válaszoltam, minden színészi képességemet bevetve, mert a mondatot úgy lehetett érteni, mint aki az „adott eset” megfogalmazással kizárólag sikeres felvételiről beszél, éppen olyan oktatók előtt, akik ebben a kérdésben futószalagon hozzák döntéseiket. Diszkrét nevetés futott végig a teremben ülő tanárokon, és utólag is elgondolkozhattam, hogy egy olyan szakmai döntés meghozatalánál, amilyen a felvételi, mit keres a kari KISZ-bizottság (mégoly rokonszenvesnek tűnő) tagja?

Az általános és középiskolai évek alatt tucatnyi ünnepre vezényeltek bennünket. Megemlékeztünk városunk 1944-es felszabadításáról, ami éppen az aradi tábornokok kivégzésének napjára esik, de a honvédtisztekről iskoláztatásom egész ideje alatt csak a történelemórákon hallottam. Ma már megmosolyogni való buzgalommal szervezték a „Három tavasz ünnepét”, vagyis március 15., március 21. és április 4. valamiféle megemlékezés-csokorba szedését. Az utóbbi kettő alighanem lábjegyzettel tehető érthetővé a mai huszonéveseknek. A május elsejék felvonulási bornírtságai szinte visszaadhatatlanok a „később születettek” számára. Annyi hazugság, látszat, tettetés, politikai és ideológiai önfényezés, ízléstelenség szorult ebbe az ünnepbe, amilyenre sokkal később a mára az emlékezetből is kikopott Országimázs Központ sem volt képes. Talán csak az idő hiánya miatt.

A november 7-ei ünnepségeken a helyi ifjú párttitkár mondott tüzes beszédeket, és óva intette Reagan amerikai elnököt a csillagháborús tervek megvalósításától, de biztosított bennünket (és az amerikai adminisztrációt is), hogy a szocialista tábor megfelelő ellenlépésekkel készül. A kis „pártfunkci” úgy beszélt ebben az isten háta mögötti városban, mint aki komolyan hisz abban, hogy Washingtonig hallatszik a hangja. A politikai manifesztum ilyen mértékű stupiditását nem tudtuk kuncogás nélkül hallgatni. Ott és akkor eszembe sem juthatott, hogy bankvezetőként fogok vele találkozni néhány év múlva, a hazai piacgazdaság kialakítása körül bábáskodott.

A kirendelt hallgatóság nem csak diákokból állt. A „párt ökle”, a Munkásőrség külön századdal képviseltette magát, amelynek tagjai közül többen a rendszerváltást követően a helyi politikai életben bukkantak fel. Nem feltétlenül a baloldalon.

Az egyetem előtti sorkatonai szolgálat alapos leckét adott arról, milyen módszerekkel dolgozik a fennálló rendszer. Nem kizárólag a Kádár-rendszer látens értelmiség-ellenességéről volt itt szó, vagyis arról, hogy a katonai szlengben „táposnak” nevezett előfelvételiseket helóta szerepbe kényszerítették a seregben. (Egy nagy leíró rendszer szerint ez idő tájt az értelmiség úton volt az osztályhatalom felé, de mi ebből egyenruhában egy dunántúli kaszárnyában édeskeveset érzékeltünk. Persze a könyvet évekkel később olvastam.) Ők adták valamennyi belső szolgálatban (őrség, alegységügyelet, konyha, telephelyőrzés) a beosztottak derékhadát. Ilyen feladatokkal szemben a normál sorkatonák java része immunitást élvezett. Visszanézve, csupán igazságtalanság volt, de nem bűn. Ez magasabb szinten kezdődött. Egészen megdöbbentő mértékben szerveztek be hálózati személyeknek (magyarul: besúgóknak) sorkatonákat, különösen a főiskolákra és egyetemre készülőket. Csak a környezetemben történtekről tudok beszámolni, de tény, a politikai tisztek kezdeményezte kötetlen beszélgetésekre invitált katonatársaim közül többen elmondták, hogy „budapesti urak” (vagy elvtársak?) is rendre jelen voltak a beszervezést kezdeményező találkozókon. Legalább két ok miatt fókuszáltak a szolgálatok az előfelvételisekre. Egy: zsarolhatók voltak azzal, hogy a hadsereg, leszerelésük későbbi időpontra tolásával, megakadályozza iskolakezdésüket. Kettő: leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy ezek között a fiatalok között miről esik szó. Vagyis a besúgónak is ebbe a körbe kellett tartoznia. Egy-egy katonatársunk olykor megmagyarázhatatlan módon órákra eltűnt. Egy laktanyában, rendes körülmények között nem lehet eltűnni. Amikor előkerültek, többen arra kértek bennünket: ne kérdezzük, hol voltak. Ezt nem lehetett félreérteni.

A Kádár-rendszer nekem leginkább ez volt és maradt. A kényszerítés, a halk fenyegetés és zsarolás, a hallgatás megkövetelése, az ideológiai igazodás vagy legalább: az ellenvélemények elrejtése. A gyávaság társadalmi normává emelése, a tabuk elfogadása, hazug politikai konszenzusok konzerválása, a „ne szólj szám, nem fáj fejem” elvárt magatartás kódexe. Ennek a kornak a viszonylagos jóléte (amit akkor éreztünk jólétnek, ma már aligha!) az olcsó kenyérrel, sörrel, gázzal, egyáltalán nem az a világ, amibe visszakívánkoznék. Mondják is az ismerőseim, szigorúan ítélkezem. Máshol a megvalósult szocializmus sokkal elviselhetetlenebb volt.

Mindkettőre azt felelem: lehet.