Megrázó és ugyanakkor felemelő élmény is a Kiváló dolgozók előadása az Örkény Színházban. Nem gondoltam, hogy ennyire megrendít majd, és miközben gyakran rémes dolgokról van szó, jól érzem magam. Ugyanis elsőrangú színházat látok, és az mindig jó, akkor is, ha tragikus. De szerencsére nem követik el azt a vétséget, hogy egyfolytában nyomasztanak, mert az általában monotonná válik, és bár fönt a színpadon szenvednek, izzadnak, én szégyenszemre elunom. De erre az Igaz történetek a gondoskodásról alcímű produkcióra feszülten figyelek, érintve érzem magam. Ráadásul elég sokat is nevetünk a nézőtéren, mert megmutatják a dolgok fonákját, amikor kínunkban humorizálunk, hiszen ez segít a túlélésben. A szarkazmus pedig hátborzongató jelenségek, kibírhatatlan alakok, értelmetlen szabályok kigúnyolásában. Közrejátszik abban, hogy ne kapjunk agyvérzést, szívszélhűdést.
A dráma diákos játékossággal vegyül. A profi színészek civilekkel keverednek, az Örkény Színházban először. A másokról gondoskodók - van köztük például szociális munkás, időseket gondozó, bába, hospice nővér, pszichológus, intenzív szakápoló, telefonos lelki segély szolgálatos - szembesítenek bennünket a rögvalóval. Majdnem biztos, hogy valamennyien tényleg kiváló dolgozók. De nem olyanok, akiknek egykor kitették a kiváló dolgozók büszkeségtáblájára a fényképét. Ők jobbára kívülről vezérelt munkaversenyben vettek, netán még vesznek is részt, a színpadra lépők viszont nagyon is belülről irányítottak. Elhivatottak. Ellehetetlenítés határán lévő munkájukat imádják akkor is, ha a külső körülmények már-már kibírhatatlanok. Tudatosan vagy ösztönösen humanisták. Mások hasznára akarnak lenni, és ebben, ha törik, ha szakad, megtalálják az örömüket, sőt a boldogságukat. Gondolkoznak, személyiségük, önálló akaratuk van, és emiatt nem feltétlenül szabálykövetőek, ha éppen mást tartanak célravezetőnek, mint ami az esetleg értelmetlen „nagykönyvben” meg van írva.
Nehéz emberek címmel Kovács András a hatvanas években remek dokumentumfilmet készített öt olyan feltalálóról, akiknek a találmányai abszolút hasznosak, mégis a kicsinyesség, a hivatalok, a hatalom packázásai, féltékenység, hozzá nem értés miatt nem futhatták be azt a pályát, ami a tehetségük alapján megillette volna őket. Éles társadalomkritika volt a film, ahogy a Kiváló dolgozók is az. Bemutatja a gondoskodói szakma válságát. Hogy ebben a munkakörben kevés a fiatal, sokan hamarosan nyugdíjba mennek, és erősen kétséges az utánpótlás. Persze mindannyian tudjuk, hogy van egy láncolat. Erdélyből, Kárpátaljáról jönnek hozzánk a gondozók, tőlünk pedig mennek Nyugatra, hiszen nálunk dermesztően keveset keresnek, és a társadalmi megbecsültségük is riasztóan alacsony. Abszolút a háttérben vannak. Most Boross Martin, Neudold Júlia, Szabó-Székely Ármin darabja fókuszba állítja őket. Májusban meghirdették, jelentkezzenek a gondoskodói szakmáknak azok a képviselői, akik szívesen beszélnének magukról, a munkájukról. Közülük válogatták ki a szerepelőket. Valamennyiüknek van egy saját monológja. Ezt kamerába mondják, így felnagyítva látjuk az arcrezdüléseiket, a szó szoros értelmében is premier plánba kerülnek. Lerí róluk az elhivatottságuk. Megosztják velünk rendszeres vívódásaikat. Nincs semmi pátosz, hétköznapian, a maguk szavaival, keresetlenül beszélnek, bár a szövegüket a próbák során nyilván rögzítették. Megismerhető a mentalitásuk, átérezhetjük, ahogy küzdenek és elkeserednek, vagy felvillanyozódnak attól, ha valami sikerül. Meg lehet szeretni őket. Közel tudnak kerülni hozzánk. Nyitott a személyiségük, ezért tudják befogadni mások problémáit, és emiatt képesek kitárulkozni. Személyiségük hitelt teremt nekik, ugyanakkor statisztikai adatok is alátámasztják mondandójukat.
Közéjük „ékelődnek”, de együtt is szerepelnek velük a színészek. Rövidebben mint ők, de szintén vallanak magukról. Akár felváltva, pörgősen váltogatva egymást a gondozókkal, a szakmájukban tapasztalt pozitív és negatív élményeiket sorolják felénk fordulva, szinte a képünkbe vágva. Szemünkbe néz például az egyetlen férfi főszereplő, Farkas Tamás, a gyerekfelügyelő, és őszinte átéltséggel elmondja, mennyire ebek harmincadjára került az ő területe, a legtöbbször milyen hiábavaló a munkája. Hogyan csapják ki a 18 éves korukat elérőket egy ajándék születésnapi torta után a nevelőintézetből, hogy ezentúl oldják meg az életüket, anyagiak, érdemi rokoni kapcsolatok nélkül is. Erős, elszánt ez a férfi, nem kérdés, hogy igencsak ismeri a sokszor dörzsölt srácokat. Próbálja is egyengetni az útjukat, kap ezért a fejére bőven, áthág szabályokat már csak azzal is, hogy nem zeng dicshimnuszokat arról, ami tarthatatlan. Csengei Andrea szociális munkás és idősgondozó elregéli, hogy nincs ideje a szakmájának megfelelően ellátni a demenciás betegeket, mert rettentő kevesen vannak erre a feladatra. Cipekedik, gürizik, lelkiismeret-furdalástól gyötrődik, tart a kiégéstől.
Téma az is, hány ápolásra szoruló beteget küldtek haza a koronavírus-járvány első hullámakor a kórházakból. A színészek apróhirdetéseket mondanak föl, hogy ki mindenki keres idős hozzátartozóihoz otthonra valakit, aki a nap egy részében vagy 24 órában ellátja. Mint az áradó cunami, egymásra halmozódnak a mind kétségbeesettebb hirdetések. Színészek kórusa is énekli már, hogy „Keresek, keresek/Apukám mellé/Anyukám mellé/Magam helyett.” Fölerősödik a kórus, vádlóvá válik, csaknem követelve a változást. Benne van ebben a családok kiszolgáltatottsága, a megoldhatatlan helyzetek tömkelege, a megroppant életek garmadája. Rávilágít arra, hogy miért halunk meg általában jóval hamarabb, mint Európa legtöbb országában. Kákonyi Árpád, Tarr Bernadett disszonáns, fájdalmas hangokkal teli zenéje megrázó. Igazi csapatmunka ez, amiből egyéniségként is kiragyoghat Borsi-Balogh Máté, Józsa Bettina, Kerekes Éva, Kókai Tünde, Máthé Zsolt, Novkov Máté, Patkós Márton, Takács Nóra Diána, Znamenák István. A színészek ugyanúgy beleadnak apait-anyait, mint a gondozók, Csengei Andrea, Csordás Anett, Farkas Tamás, Görbitz Adria, Jeges Anna, Kovács Adél, Magyar Ilona, Mezei Csongor Andrea, Nuszer Mirjam, Valcz Edit.
A Kiváló dolgozók nagyszerű produkció, fontos tett, vérbeli színház.
