Örvendetes, hogy egyre több a jó európai sorozat. Nem mintha kultúrharcot kéne folytatni az amerikai médiaipar ellen, hiszen még mindig van mit tanulni tőle, belőle. De a mi európai történeteinket is el kell mesélni valahogy. Nem fontos, hogy nézzék, értsék őket máshol. Elég, ha nekünk szólnak. Európaiaknak. Tetszik vagy sem, itt élünk kétezer éve, van egy sajátos társadalmi-politikai-kulturális történelmünk, jelenünk, mitológiánk. Ezt tanuljuk, formáljuk, rágcsáljuk, ebből születik az egész emberiségnek kedves pár gondolatunk, esztétikai villanásunk is. Csak hát a művészi produktumok egyetemes jelentésrétegét nem lehet megtervezni. Nem tudni pontosan, mitől lesz másoknak is érdekes egy európai történelmi vagy társadalmi konfliktus. Sokszor előfordul, hogy olyasmitől, ami számunkra nem hiteles. Nem érdemes ezzel foglalkozni, meséljünk egymásnak. Mi vevők leszünk a szemtelenül szarkasztikus Nagy Katalin-sorozatra, mert együtt élünk az abszolutizmus hagyományaival, a Nyugat-Kelet törésvonallal. Tudunk annyit Spanyolországról, a baszkokról, hogy megrendülten kövessük a Patria drámáját. Izgatnak még annyira a náci Németország kialakulásához vezető folyamatok, hogy jóval többet lássunk a Babylon Berlinben, mint történelmi krimit.
De bonthatjuk tovább a képletet. Örvendetes, hogy egyre több a jó közép- és kelet-európai sorozat. Ennek a régiónak a történeteit még inkább csak helyben lehet érzékletesen előadni. És ott van ma rájuk valóban szükség, bár alapvetően a nyugati világ is értheti őket, és tud nyitott lenni rájuk. A mi megkésett polgári fejlődésünk, a belé ékelődő szovjet alternatívával a jelent mindig – utópiák vagy máshol létező minták alapján kialakított – jövőképek felől értelmezi és próbálja tudatosan formálni. Mi a szocializmust és a kapitalizmust is építjük. Előbbi kudarc lett, utóbbi zavarosan halad. Így ez a valóság egyben mindig önmaga megkérdőjelezése is, „kritikai” lét, amelynek ábrázolása történelem- és társadalomfejlődési modelleket birizgál.
Impozáns hazai termékünk a sorozatpiacon, az Aranyélet is pont ezzel a közép-kelet-európai védjeggyel vált hatásossá. Remekül ültette át a maffiatematikát a kapitalizálódó magyar közegbe, nyers, szögletesen agresszív világa jól érzékeltette a társadalmi átalakulás folyamatainak kiszámíthatatlanságát, a billegést a törvényesség határán. A cseh Eszmélet is több lett egy fordulatos kémfilmnél: a megszokottnál többféle szálat és élethelyzetet mozgatva mítoszrombolóan összetett képet festett a rendszerváltás mögött húzódó érdekellentétekről, politikai konfliktusokról. Vagy gondoljunk a régióban készült Terápia-változatok jellegzetes társadalomlélektani ízeire.
És most itt van A bank. Egy észt sorozat a Duna TV-n. Aligha kell bizonygatni, hogy a bemutatás ténye minőségi garancia, hiszen nézői igény egyelőre nincs észt filmekre. Így persze mondhatnánk, A bank azért érdekes, mert „híradás” a balti régióról, egy komoly gazdasági sikereket elért, európai posztszovjet köztársaság rendszerváltást követő, ellentmondásos formálódásáról. Méghozzá gazdasági szférában, a bankrendszerben játszódó történeten keresztül. Valóban tanulságos figyelni a helyi viszonyokat, a függetlenség önironikus felhangjait, a közeget, ahol a finn és svéd minták az irányadóak, miközben a valóság szíve még nagy szovjet dobbanásokra, ritmuszavarokra képes. És szokatlan élmény belecseppenni egy alakulóban lévő, kelet-európai üzleti világba. A hosszú évekig gátlástalan ügyeskedéssel, visszaélésekkel szőtt észt (lengyel, cseh, szlovák, magyar, szlovén…) álomba. De ennél többről van szó. Egy eredeti szemléletű, hangütésű sorozatról.
A bank nem bonyolódik dagályos, köz- és magánéleti szálak sokaságán pörgetett történetbe. Igyekszik minél tömörebben vázolni a konfliktusokat, fordulatokat. Biztonsági toposzoknak tekinti a Nordpank és a Kodupank föl-le, külön-együtt hányattatásának eseményeit, a bankvilágba csöppent hős karrierstációit, amelyekbe csupán kapaszkodni érdemes. Minek hosszasan elmesélni ezredszer ugyanazt a típusú törvénytelenséget, szerelmi viszonyt, karriert? Minek újra teljes életre kelteni jól ismert karaktereket? De ha a sorozatvándor elemek jelzésszerűen követik egymást, ha a szereplők viselkedésének nincs mélyebb lélektani síkja, a sablonszerkezet más megvilágítást, új értelmezési tartományt kap. Ahogy haladunk előre az ismerős történetben, érzelmileg egyre inkább kikerülünk belőle. Ez az elidegenítési technika nem új, de ebben a műfajban igen szokatlan. És a sorozat négy epizódrendezője – Marianne Körver, Jan Erik Nögisto, Rainer Sarnet és Juhan Ulfsak – a képi világot is ki tudja alakítani hozzá. Csábítóan rideg, tónusosan érdes, komputerprogramú a vizuális tér, időfagyasztóan merevek a kompozíciók. A szerkezet résein persze besurrannak idegen, karikírozó, szatirikus elemek, de nem tudnak változtatni a létkritika súlyán. Ez a sorozat elidegenít mai világunktól. Melankolikusan, megtört művészfilmes nosztalgiával.
