A berlini fal 1989. november 9-i leomlása Európa történelmében egyértelműen korszakhatár: a térség rendszerváltásainak egyik fordulópontja, ha úgy tetszik, az utolsó szög a Szovjetunió koporsójában. Az egy évvel későbbi, 1990. október 3-i német újraegyesítés pedig mintha nemcsak az ország nyugati és keleti felét, a volt Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK) és a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK) kovácsolta volna egybe, de szimbolikus értelemben az egész kontinenst is.
Múltidézés tisztább fejjel
Harminc év után lényegesen más a helyzet. Robert Ide, a Der Tagesspiegel napilap szerkesztője szerint ennyi idő elteltével nem mindenki találja sikeresnek az újraegyesítés eredményét, hiszen azóta az ország társadalmi, politikai és érzelmi különbségei kézzelfoghatóvá váltak.
– A megosztottság és az elhamarkodott egyesülés nyomai kevésbé érhetőek tetten a városok és falvak felújított terein, sokkal inkább azoknak az embereknek a tudatában és szívében vannak jelen, akik nem tudnak és nem akarnak egyszerűen elsétálni a történelmük mellett – fogalmaz az újságíró. Hiszen – noha a berlini fal leomlása tényleg mérföldkő a német kollektív tudatalattiban, és az 1990-es újraegyesítésig eltelt 328 nap a német polgárokat valóban „új életre” keltette – hamarosan kiderült, hogy az NDK-sok százezrei váltak munkanélkülivé, miközben az ossie (keleti) identitás mint hivatkozási alap, a falomlás után erősödött meg igazán. Három évtized távlatából így kijelenthető, hogy a német egység túl gyorsan ment végbe, és egy lassabb, óvatosabb közeledés jobb lett volna – Robert Ide szerint azonban mindezt nehezen lehetett volna megvalósítani, hiszen két párhuzamos jelenség erősítette egymást: ahogy a Szovjetunióban gyengült Mihail Gorbacsov SZKP-főtitkár hatalma, úgy lett egyre erősebb a csatlakozási vágy a volt Német Demokratikus Köztársaság polgáraiban (és a „nyugati tartományok” lakóiban).
Háromnegyedes jólét
A két országrész közti egyensúly fenntartása folyamatos kihívás, ezt jól jelzi, hogy a jelenlegi szövetségi kormány minden évben közzéteszi a német egység állapotáról szóló jelentését. Az idei szöveg fő üzenete pedig, hogy Németországban sokkal inkább az azonos pozitív, mint az egymástól elválasztó életkörülmények a meghatározóak. Kiss J. László, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora szerint noha a gazdasági teljesítményt, a termelékenységet, a demokratikus berendezkedés elfogadását és a jobboldali szélsőségeket tekintve ugyan még sok a tennivaló, a különbségek egy olyan spektrumon belül helyezhetőek el, amelyek a német föderalizmusban tipikusnak tekinthetők.
A kutató szerint ugyancsak fontos tény, hogy az egyesülés óta a keletnémet tartományok gazdasági teljesítménye megnégyszereződött. A nemzeti össztermékhez viszonyított, egy lakosra jutó átlagos gazdasági teljesítmény az új német tartományokban 2019-ben elérte a köztársaság átlagának 73 százalékát, míg a koronavírus-válság okozta gazdasági visszaesés következtében a keleti tartományokban 2020 júliusában az előző évihez képest 1,5 százalékkal növekedett a munkanélküliség, míg a nyugati tartományokban ez az érték 1,3 százalék volt.
A negyvenéves német megosztottság és a tervgazdaság hatásai persze ma is érezhetőek, Kiss szerint ugyanis az új német tartományokban napjainkban is hiányoznak a sok munkahelyet kínáló, gazdaságilag erős régiók, miközben az országrész hiányt szenved a kutatásintenzív és nemzetközi méretű multinacionális vállalkozásokban is. Az új tartományok olyan gazdasági központjai pedig, mint Jéna, Lipcse vagy Drezda, valamint Berlin környéke, a gazdasági mutatók tekintetében csak a strukturálisan gyengébb nyugatnémet városok és régiók szintjét éri el. (Azért akadnak kivételek: Brandenburg és Szászország időközben egyes gyengébb nyugatnémet tartományok – például a Saar-vidék – teljesítményét már meghaladta.)
Idegen össznémetség
Az 1989 előtti politikai-gazdasági folyamatoknak Kiss szerint másfelől később komoly lélektani hatása lett, minek következtében az új keletnémet tartományok kevésbé a német egységben, mint inkább saját regionalitásukban találták meg az identitásuk alapját. A politikai kultúra és a demokrácia elfogadása tekintetében a nehézségek okai a keleti tartományok történelmében rejlik. 1933 és 1990 között azok lakói ugyanis negyven évvel tovább éltek egy diktatórikus állam keretében, mint a nyugati társadalom tagjai, minek következtében paradox módon a fel nem dolgozott múlt, a nemzeti érzékenység kérdései jóval elevenebben maradtak fenn, mint az NSZK-ban – utóbbi sikerrel cserélte fel a nemzeti történelmet az európaisággal.
Sokan az NDK összeomlását személyes identitásveszteségként élték át, amellyel szemben az „össznémet identitás” idegen volt, annál is inkább, mert az egyesüléssel a nyugati tartományok az új politikai elitet „importálták” a keleti politikai pártokba és a közigazgatásba. Utóbbi az oka annak, hogy az új német tartományok lakói sokkal inkább a helyi és regionális identitásban kerestek és találtak azonosulást.
Erős nosztalgia, erős optimizmus
A felmérések szerint sincs feltétlenül NDK-nosztalgia Németországban – mondja Hettyey András, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense. A Konrad-Adenauer-Stiftung, a CDU pártalapítványa által kiadott 2019-es felmérésekből ugyanis kiderül, hogy a Nyugatra vándoroltak közül csupán 4 százalék vágyik gyakran arra, hogy visszaköltözzön az NDK-ba. Ám csak az „áttelepülők” között ilyen alacsony a nosztalgiaarány: a helyben maradók 37 százaléka véli úgy, hogy a fordulat előtti évtizedekben minden jobb volt. Ez persze nem jelenti a német egység – mint történelmi eredmény – legitimitásának megkérdőjelezését, az egysége elfogadottsága 72 százalékos, és ezt még az NDK egykori állampártjának „leszármazottja”, a Die Linke is elfogadja.
Hettyey szerint másrészt napjainkra a keleti tartományok helyzete sem feltétlenül mutat pesszimista képet. Mostanra ugyanis már nem a keletiek vándorolnak Nyugatra, hanem időközben fordult a helyzet, és a nyugatnémetek érdeklődnek és költöznek a keleti tartományokba. A politikai elemző szerint ennek fő oka, hogy a korábbi nehézipari központok, mint Drezda, Lipcse és Berlin, sikeresen újították meg a gazdaságukat, és vonzották be a német és a nemzetközi nagyvállalatokat a területükre, másrészt ezek a metropoliszok már „trendi városoknak” számítanak: Berlin számtalan kulturális intézménnyel bír, Chemnitz iparváros, a volt Karl-Marx-Stadt 2025-ben Európa Kulturális Fővárosa lesz, arról nem beszélve, hogy a lipcsei RB Leipzig az ország legjobb három focicsapata közé került, miközben Erfurt és Jéna mint Schiller- és Goethe-emlékhelyek évente hatalmas tömegeket vonzanak.
Hettyey szerint noha részben még él az emberekben az NDK élménye, 2020-ban ideje lenne felejteni, hogy a régió csak szocialista paneltömbökből, üres autógyárakból és bezárt acélkohókból áll, elvégre a növekvő gazdasági mutatók, a betelepülő nagyvállalatok és az egyre színesebb kulturális élet mindezt cáfolják. – Az új évtizedben a német társadalomnak ideje elbúcsúznia a posztkommunista valóságtól – mondja az elemző.
