populizmus;vidék;város;

2020-11-09 06:40:00

Népi-urbánus párhuzamok

Sajnos ma nincsenek olyan mozgalmak, amelyek a falusi régiók panaszát hatékonyan becsatornáznák az országos politikába. Így maradnak az elégedetlenség kifejezésének olyan kerülőútjai, mint Trump vagy éppen Boris Johnson. Pedig nagy munka várna egy népi mozgalomra, ahogyan azt Jászi Oszkár annak idején megfogalmazta: „A magyar falu előharcosainak az a feladata, hogy (…) felismerjék a falusi fejlődés igazi céljait és eszközeit; hogy megvilágosítsák és lángoló szimbólumokkal írják bele a köztudatba, hogy a magyar falusi nép eszményképe sohasem volt és nem is lehet Oroszország, hanem csak Dánia és Skandinávia lehet.”

Vajon nem érvényesek-e Jászi 1930-as években írt szavai manapság, világméretekben is? Hiszen a város-vidék törésvonal ma is mérgező ellentét sok országban. Gondoljunk a London-angol vidék, az Egyesült Államokban a keleti part-Középnyugat, vagy az Isztambul-Anatólia ellentétre, amely pártpolitikai színezetet kapott. Sokszor olyan érzésünk lehet, hogy a politikai és technológiai környezet változásai ellenére a társadalmi és politikai mozgalmak ugyanazokat a köröket futják, mint száz éve, csak a hívószavak mások.

Világszerte tapasztalható a folyamat, hogy a globális életvitelű nagyvárosokat, a bennük élő, magukat bármely nagyvárosban otthon érző világpolgárok – David Goodhart angol újságíró metaforájával élve: Akárholok – környezetét egy mindinkább leszakadó, válságba süllyedt, fölbomló közösségek által sújtott, helyhez kötött „őslakosok” (a Valaholok) lakta vidék ostromolja. S mielőtt valaki félreértené, ez nem pártpolitikai és nem is csupán ideológiai kérdés. Valójában a politikai és gazdasági elitek egyik része sem tudja, mit lehetne kezdeni azzal a problémával, amelyet a fékevesztett globalizáció jelent, amely szétzúzza a kisközösségeket, ide-oda tologatja az ipari munkahelyeket (sokan legalább részben ennek tudják be Trump 2016-os győzelmét), s felelős a közösségeket összefűző értékek meggyengüléséért.

Mindenesetre tény, hogy a Valaholok, akik napjaink új megnyomorítottjai, hajlamosak a globális elit nagyvárosi fellegváraival szembeni protest érzületből az elitellenes erőkre szavazni. Vagy azokra, akiket elitellenesnek vélnek. Általában utóbbiakat nevezik – helytelenül – populistának napjaink médiájában. Az egyszerűség kedvéért maradjunk ennél a szónál. Sokan úgy interpretálják a „populisták” előretörését, hogy abban valamilyen „népiség”, „népkarakter” jelentkezik, amely makacsul lázad a modernizáció, a „nyugatosodás”, „amerikanizáció” ellen. Túl azon, hogy ez a magyarázat rendkívül rosszhiszemű a nép fogalmával kapcsolatban, és veszélyesen közel kerül olykor a régi, XIX. századi nép- meg nemzetkarakterológia fejtegetéséhez, még csak igaznak sem mondható. Másrészt túlzottan benne gyökerezik ez a magyarázat a hazai népi-urbánus vitában. Szeretik ezzel magyarázni mindazt, ami világszerte történik, de szerintem ez már történelmi szempontból is téves diagnózis. Ugyanis abból indulnak ki, hogy a „népi” (narodnyik) és az „urbánus” (nyugatos) értékvilág ellentétei egymásnak.

De vajon más értékek jellemezték volna a népieket, mint az urbánusokat? Vajon a népi meg urbánus a helyes ellentétpár? Nem úgy tűnik. A népi mozgalom az 1930-as években a parasztság felemeléséért küzdött, ami éppen egy modernizációs program volt. Ebben a programban az urbánusok is egyetértettek a népiekkel. Mondhatni, a diagnózisban nem volt különbség a két értelmiségi tábor között, ám a célok megvalósításának sorrendjét illetően igen. Az urbánusok előbbre tették a politikai rendszer megváltoztatását, míg a népiek a társadalmi programnak adtak primátust. Másrészt a népieket rendre „parasztromantikával”, „népiességgel” vádolták. Ám könnyen belátható, hogy a – sokak mellett – Németh László, Veres Péter, Kovács Imre, Féja Géza, Szabó Zoltán nevével fémjelzett népi mozgalom nem romantizálta a parasztság életmódját, általában a vidéki, falusi életet. Sőt! Azt igyekeztek bizonyítani – a falukutatók vizsgálatait is fölhasználva –, mennyire elnyomott, magára hagyott, öntudatlan és történelmi mulasztásokkal megvert ez a paraszti népesség.

A népiek kritikusan viszonyultak a parasztság, a falu idealizálásához (ld. Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság), elutasították a talmi, népies, sőt népiesch kifejezéssel gúnyolt parasztidealizálást, miközben a valódi népiességet, amelyet Csokonai, Fazekas Mihály, Petőfi és Arany János képviselt, méltányolták. Hiszen, ellentétben a közhiedelemmel, a XIX. századi népies stílus a maga korában és környezetében demokrata, sőt liberális tartalommal rendelkezett, amennyiben az elit és a polgárság kultúráját népművészeti értékekkel akarta föltölteni (ne feledjük, hogy a népi énekek, dalok, táncok, mesék gyűjtését, a magas irodalomba, polgári kultúrába emelését a fölvilágosodás és a romantika, s bizonyos mértékig Rousseau inspirálta). Mindenesetre sem a valódi népiesek, sem az 1930-as évekbeli népiek nem takargatták a problémákat, és nem tagadták a politikai jogok kiterjesztésének fontosságát.

Így tehát megállapítható, hogy a népiek és az urbánusok egyaránt kritikusai voltak az 1930-as évek, a Horthy-korszak Magyarországának, a „neobarokk” társadalomnak. S az urbánus ellenpárja nem a népi, hanem a horthysta. Hasonlóképpen Oroszországban: a narodnyik (népi) nem a nyugatos ellentétpárja. A nyugatos (zapadnyik) ellentétpárja az ultrakonzervatív szlavofil volt. A magukat urbánusnak nevező, Nyugat-követő magatartást elváró liberális értelmiségiek rossz célpontra lőttek. Nem ismerték föl, hogy a magyar, román vagy éppen német népiek, az orosz, ukrán, kozák és lengyel narodnyikok valóban reális problémát vetettek föl: a parasztság sorsának javítását. Csak néhány kivételes személyiség, mint az emigráns Jászi Oszkár merte – saját híveit meglepve – kifejezni örömét a népi írók munkássága fölött. Ahogyan a nagyvárosi liberális közeg akkoriban sokszor érzéketlen volt a lakosság többségét kitevő falusi népesség problémáira, mivel azok nem is jelentek meg a horizontján, úgy a mai liberális közeg is sokszor nem érti a „vidék” speciális problémáit, alábecsüli azok jelentőségét.

Persze könnyű engedni a csábításnak, hogy a népinek nevezett mozgalmakat az utóéletük felől vizsgáljuk. Például a narodnyik mozgalom, amely a parasztság fölszabadítását hirdette az önkényuralom alól, vereséget szenvedett. Az orosz diákok addig jártak a parasztok nyakára, amíg azok, megunva a „diákjárást”, 300-at a hatóságok kezére adtak. A narodnyikok utódai az esztelen terrorizmusba menekültek, ennek lett áldozata II. Sándor cár és Sztolipin. Eszméjük, a paraszti földközösségre alapozott szocializmus sikertelen maradt, bár az 1920-as évek közepéig (a NEP-korszakban) még lett volna esélye.

A völkisch mozgalom neve ma már riasztóan hat. Hajlamosak vagyunk ezt a hitlerizmus felől szemlélni, hiszen a völkisch írók a német paraszt vértisztaságát és valamennyi német egy birodalomban való egyesítését hirdették. Szélsőjobboldali mozgalom volt, nem vitás (nem is véletlenül utasították vissza a magyar népiek mindig a „völkisch” minősítést), ámbár lehet érvelni amellett, hogy az 1945-ös katonai vereség és – abszurd módon – az NDK megvalósított valamennyit céljaik szalonképesebb részéből: a háború megsemmisítette a porosz nagybirtokos-katonai elit hatalmát, amelynek népnyúzását nem kedvelték, s a földosztás örökre véget vetett a nagybirtoknak, a porosz-német agrárproletariátus elnyomásának. Miközben a név és a külpolitikai program örökre szalonképtelen lett, a régi porosz elit iránti bírálat tárgya okafogyottá vált, a szociális célok egy része megvalósult – csak más keretben, mint gondolták.

Akárhogy is nézzük, a népi mozgalmak mindig a magára hagyott falusi népesség érdekére hivatkoztak, hol baloldali, hol jobboldali színezettel. Nem az „oldaliság” a lényeg: legtöbben egy szuszra voltak – a mából nézve – jobb- meg baloldaliak. Voltak bűneik, hibáik, de önmagában véve a cél – az elnyomottak valaminő fölemelése – jogos. S ha a nagyvárosi közeg érzékenyebb lesz a falu problémáira, csak akkor várható a valódi politikai közösség kialakítása.