Milyen céllal és elképzelésekkel hozta létre egy évtizede az Irodalmi Szalont?
Mintha akkor értek volna össze a szálak a személyes álmaim és a szakmai lehetőségeim terén. Az édesapám révén kisgyerekkorom óta írók, művészek társaságában forgolódtam. Otthon, amikor vendégeink voltak, a nővéremmel alig vártuk, hogy kirobbanhassunk a szobánkból és előadhassuk magunkat – mert minden alkalommal komolyan készültünk, hol madrigálokkal, hol a Bede Anna tartozásával, hol a Pinokkióval: én voltam a tücsök, a tesóm a fabábu. Aztán persze ottragadtunk, s hallgattuk a felnőttek beszélgetését. És ezek a beszélgetések nagyon hamar elhagyták a közügyeket, a politikát – a személyesség volt a legfontosabb mindenkor. Mindenki a családjáról, a származásáról beszélt a legszívesebben, mondjuk, lekerült a polcról egy dedikált Radnóti-kötet, ami alapja lett a találkozásaik, közös élményeik felelevenítésére a költővel.
Apuval rengeteg könyvbemutatóra is jártam, ezeken általában nem voltak túl sokan, én meg picit unatkoztam, de a diskurzus önmagában mindig izgatott, én is szeretek beszélgetni. Amikor később a tanulmányaim miatt kikerültem Olaszországba, ott egészen más típusú irodalmi rendezvényeken vehettem részt, illetve szervezhettem magam is ilyeneket különféle alkalmakkor. Az olaszoknál egy irodalmi vagy művészeti eseménynek akár szabad- vagy zártabb téren, akár a televízióban zajlott, mindig volt valami show-jellege: nem különült el olyan élesen, mint nálunk a magaskultúra és a magasirodalom a többitől, sokkal szélesebb rétegnek szólt, nemcsak a szakmabelieknek vagy a kulturális elitnek. De a Rómában élő Szőnyi Zsuzsa és festőművész férjének Triznya-kocsma elnevezésű irodalmi szalonjában is, a rakott krumpli elfogyasztása után, hajnalig beszélgettünk nemegyszer.
Mindig is izgatott, hogy az otthonról hozott irodalmi-művészi látásmódot – mi még az ország-várost is írókkal, irodalmi művekkel játszottuk – hogyan tudnám ötvözni azzal a nyitottsággal, amit Olaszországban megtapasztaltam, ahol gyakorlatilag az utcára vitték az irodalmat, az utca emberét szólították meg, nemcsak egy szűkebb szakmai törzsközönséget.
A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésénél dolgozva mind a hazai könyvszakma képviselőivel, mind a rendezvényszervezés csínjával-bínjával megismerkedhettem, mivel a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált és az Ünnepi Könyvhetet is mi szerveztük, tehát nem számítottam pályakezdőnek, amikor egy pályázati lehetőséggel élve belevágtam a Hadik Irodalmi Szalonba, valóra váltva az elképzeléseimet.
Az otthoni és az itáliai szalonélet mellett voltak még meghatározó élményei, amelyek befolyásolták az estjeinek kialakítását?
Fábri Anna Az irodalom magánélete című könyve, mely a pesti irodalmi szalonokról és társaskörökről íródott, nagy hatással volt rám. A szalonéletben épp azt láttam meg, ami számomra is a legfontosabb: több generáció, jól érezve magát, közösségi élményt talál az irodalomban, a színházi, táncművészeti vagy zenei előadás során, s mindezt meg is beszélheti egymással. Ennek a hagyománynak a megújított változatát szerettem volna megvalósítani.
Akkor a kezdetektől fogva összművészeti szalonban gondolkodott?
Abszolút, hiszen nálunk is a költők, írók, irodalomtörténészek mellett sűrűn megfordultak más művészek is, vagy a tudományok képviselői: Csányi Vilmos biológus, vagy az orvos édesanyám szintén orvos barátai. Az apám legjobb barátai pedig egyenesen festők voltak, Csernus Tibor és Hantai Simon, nyaranta kijártunk hozzájuk Párizsba… Éppúgy beszélgettek az irodalomról, mint a filozófiáról vagy más művészetekről. Ez számomra is így természetes és izgalmas.
Ki talált kire: azaz miért pont a Hadik kávéház lett a szalon helyszíne?
Az egész gyerekkorom ide kötött, a Bartók Béla úthoz: a Hadikkal szemben lakott a nagymamám, abba a lakásba született a nagynéném és az édesanyám is. Később én is ide költöztem. Elindultunk sétálni, már ott is voltunk: az egykori Hadik épületében hol Szivárvány áruház volt, hol Humanic, a nagymamám pedig állandóan mesélt, hogy tudod-e, ki volt Böhm Aranka, és hogy Kosztolányi Dezső is idejárt, Karinthy Frigyesért meg a végrehajtó, mert soha nem volt pénze… Nekem diáklánykoromban a pénztárcámban is Ady képe volt, Kosztolányi és Karinthy személye pedig különösen izgatott… Végül tíz éve, amikor felújították az épületet, sokáig kint volt a felirat, hogy mindjárt nyitnak – én pedig épp akkor találtam egy pályázatot kulturális sorozat finanszírozására. Lehet, hogy rám várnak?, gondoltam kipillantgatva az ablakból. Így minden szál összeért – ahogy a kávéházi kultúra is a szalonélettel.
Ez utóbbiak pontosan hogyan?
A XVIII. században persze a szalonokat lakásokban rendezték, a kávéházakban az írók pedig elsősorban ettek-ittak, kártyáztak, biliárdoztak, cigarettát és szivart szívtak – vagy az írásaikon dolgoztak. Nem olvastak fel vagy mutatták be a könyveiket, nem diskuráltak a nagyközönség előtt. Épp itt, a New York kávéházban, ahol most beszélgetünk, szóltak le a karzatról Karinthynak, hogy „Fricikém, ugyan már, hol késlekedsz, gyere vissza kártyázni”. „Frici” ugyanis nem sokkal előtte értesült róla, hogy Gárdonyi Géza tért be a kávéházba, akit igen nagyra tartott, s hanyatt-homlok lelépcsőzött, hogy köszöntse és kifejezze nagyrabecsülését irányába. Attól meg majd’ elalélt, hogy Gárdonyi jelezte: „…hogy jól tudja, ki vagyok, s ha Egerbe járok, látogassam meg. Elfogultan hebegek köszönetet, hálás közönsége vagyok”. Nagy találkozások színhelyei voltak a kávéházak. Én pedig ezt a két örökséget – szalonéletet és a kávéházit – szerettem volna összekötni rendezett módon: arról az örökségről beszélni a kávéházakban, ami a falaik között született a Tanár úr kéremtől A Pál utcai fiúkig.
2010 őszén Karinthy Mártont, Frigyes unokáját is a szalon első vendégei között köszönthette. Volt bakancslistája?
Annak idején egyszerűen felhívtam Karinthy Mártont, mert a nyitáskor egy Karinthynak ott kellett lennie, a nevük összeforrt a Hadikkal. Ő pedig bizalmat szavazott nekem és eljött.
Még a pályázatomba sem írtam neveket, nem volt bakancslistám. Azt tudtam csak, hogy személyes történeteket szeretnék a közönség elé vinni – Fábri Anna könyvében is ez olvasható a szalon-összejövetelek kapcsán. S ez most is így van, soha nem tervezek egy-két hónapnál előbbre. Szeretem ezt a szabadságot, hogy arról beszélgethetek, ami aktuálisan izgat, vagy egy könyvről, amit éppen akkor olvastam, és érdekesnek találtam. Így volt a meghívottjaim között Gross Arnold festőművész, Petrovics Emil zeneszerző, Fesztbaum Béla színművész, Gyarmati István zongoraművész, Saly Noémi irodalom- és helytörténész, Bächer Iván író, Esterházy Péter író és Dés László zenész, a Grecsó fivérek, az író Krisztián és a táncos Zoltán, Cserhalmi György színművész és a lánya, Spiró György író, filmesek, operatőrök, történészek, képzőművészek, karmesterek… Vagy így emlékeztünk meg Kass János grafikusművészről az első évben, nem is oly rég pedig Jancsó Miklós filmrendezőről.
Nagyon gyorsan kinőtték a helyszínt, mégis ragaszkodott hozzá.
Már az első év estjein messze többen voltak, mint ahányan kényelmesen elfértek. A beszélgetések végén minden alkalommal külön köszönetet mondtam a közönségnek a kitartásáért, az odaadásáért, mert legalább a társaság fele állni kényszerült a fal mellett, a 90 ülőhelynyi nézőtér nagyon gyorsan megtelt. Többször a szomszédos Szatyor bárban tartottuk meg az estet, annyian jöttek, így a 300 ember nagyobb része már le tudott ülni. Sokan mondták, hogy váltani kellene, ám én hűséges voltam: nemcsak Karinthy karakterébe, de a Hadik történetébe is beleszerettem, és hiszek a genus lociban is – ahogy az irodalomtörténeti múlt személyessé válik. Szűkösen, zsúfoltan, de mégis együtt éltünk át ott hónapról hónapra közös élményeket. És ez a lényeg.
Mennyiben változott az évtized alatt a szalonba járó közönség összetétele?
Épp úgy átalakult, mint a 10 évvel ezelőtti irodalmi közeg is, amelyik akkor inkább zártabb, szakmai köröket jelentett. Ma már sokan felismerték az irodalmi estek jelentőségét. És a rendezvények kiszabadultak a könyvesboltokból: színházakban, autókban, Instagramon beszélgetnek a könyvekről. Könyvklubok alakultak baráti társaságokból, ahol az olvasmányélményeiket osztják meg egymással. Az Irodalmi Szalon közönsége először az általam vendégként meghívott barátaim barátaiból állt össze, de ez az első év végére lazult, és mára nagyon vegyes korosztályú, több generációt képviselő közönség jár hozzánk – persze témafüggő is, kik a látogatóink.
Annak ellenére, hogy ez volt majd' egy évtizedig az újranyílt Hadik legsikeresebb programsorozata, tavaly ősszel váratlanul elváltak az útjaik. Mi adott erre okot?
Azt hiszem, érezhető a szavaimból és sokaknak tudható, hogy ez nem az én döntésem volt, én mindig a hely és a szalon sikerén dolgoztam, számomra és a szalon számára ez egy kényszerű helyzet lett. Mindig nehéz elfogadni, ha az ember valamit őszintén, szeretettel – és sikerrel – csinál, de a másik fél ezt nem értékeli, sőt érezteti, nem kell, nincs rá szükség. Egy ideig lehet így működni, de nehéz, és egy idő után elfogy a levegő. Ezután kellett váltanunk tavaly, de rájöttünk: a szalon már nem helyszín, hanem én, mi vagyunk, akik a lelkét adjuk az esteknek. Végül egy programunk sem maradt el, és egy csodás kávéházban, a Mitziben találtunk otthonra. Az idei gálánkat már a Karinthy Színházban tartjuk. Ami nagyon sok erőt adott, hogy épp egy éve a kerület vezetése jelezte, számukra viszont látható a munkám – kineveztek Újbuda kulturális nagykövetének, ami nagyon sokat jelent nekem és amire nagyon büszke vagyok.
További oldódást jelent, gondolom, hogy a főváros kávéházi (irodalmi) kultúrájának feléledése mellett vidéken is szervezett irodalmi szalonokat.
Nem egy olyan vidéken élő törzsvendégünk akad, aki hónapról hónapra elautózik Budapestre, hogy részt vehessen az esteken. Általuk kaptunk több alkalommal is meghívást, hogy a meghallgatott produkciót egy az egyben vigyük le hol Szolnokra, hol éppen Ceglédre vagy Békéscsabára. Vidéken pedig nem a kávéház a közösségi tér, hanem a könyvtár vagy a könyvesbolt. De 2012–13-ban Kőrösi Zoltán íróval egyenesen turnét szerveztünk a szalonnak, és például Debrecenben is egy könyvesbolt adott otthont az estnek, ahol vele és Borbély Szilárddal beszélgettem.
Mivel az estek egyik legfőbb eleme a spontaneitás, ahol az egymás előtt többé-kevésbé ismeretlen beszélgetőtársak reagálnak a másikra, fontosnak tartom, hogy egy-egy produkció vendégszereplésekor se ismételjük a korábbi társalgást, hiszen ez nem egy színházi produkció, nem egy begyakorolt előadás, hanem minden esetben ott születik meg a színpadon az egymásra hangolódásunk mértékétől függően.
Nemrégiben már a neten is megjelent az Irodalmi Szalon…
Ez teljes egészében a Covid-járványnak köszönhető – és nagy sikere lett, rengetegen csatlakoztak vidékről, külföldről, a Skype-interjús bejelentkezéseket tízezres nagyságrendű közönség követte, sokan ekként ismerkedtek meg az Irodalmi Szalonnal.
S mivel az utóbbi 4-5 év estjeinek hanganyagát már dokumentáltuk, a közeljövőbeli folytatás a podcast lehet, egy honlapról letölthetővé, meghallgathatóvá válnak az anyagaink, például az Esterházy Péterrel való beszélgetés vagy a néhány évvel későbbi róla való megemlékezés is.
Miként ünneplik a 10 éves jubileumot?
Úgy tűnik, maradok Karinthyéknál. Márton halála után Vera lányával, akivel szintén régi az ismeretség, elkezdtünk közösen megfogalmazni irodalmi célokat. Ahogy mondtam, a gálának is a Karinthy Színház szolgál majd helyszínéül – hogy élőben vagy közvetítve, nemsokára elválik. A másfél órás műsorra olyan előadókat hívtam vissza, akik a 10 év alatt szerepeltek a szalonban, Bereményi Gézát és Járai Márkot, Prieger Zsoltot, Vecsei H. Miklóst, Háy Jánost, Tóth Krisztinát, Grecsó Krisztiánt, Pajor Tamást. Az egyik produkció megemlékezik a leggyakoribb vendégemre, Térey Jánosra is, akivel a saját könyveiről éppúgy beszélgettünk, mint Szabó Magdáról, Verlaine-ről vagy a kávéházi kultúráról. De ez a születésnapi ünnepség nem a nosztalgiáról fog szólni, hanem azt szeretné megmutatni, hogy 2020-ban, ebben a vacak, járvánnyal nehezített időszakban mit is kezdünk az irodalommal, milyen mentsvárunk tud lenni egy dal, mit üzen egy vers. Abban bízom, hogy aki ott lesz – vagy nézi majd az élő közvetítést –, a végén elmondhatja: úristen, mennyi mindennel térek most haza!
