Kovács előző nap érkezett Kolozsvárra, kopottan, kevés pénzzel, és munkát akart keresni ünnep után, hogy pénzt gyűjtve tovább menjen Bukarest felé, valami fanatikus hittel, hogy ott jóra fordul minden. Újra rendesen dolgozhat, és egy szép napon hazamehet a családjához, elviszi őket is magával, újra rendbe jön szétdúlt életük, és összekerül a család. Ez adott erőt a megalázkodásokhoz, az alkalmi koldusmunkákhoz – ez a remény. Hogy megmutassa, mégsem elesett senki ő, aki nem tud talpra állni. Otthon szégyellt volna így összevissza mindent dolgozni, de idegenben, értük akármit elvállalt. […]
Egyszerre a Mátyás-szobor előtt csoportosulás támadt, közelebb ment kíváncsian, hogy mi történik. De meglepetve látta, hogy nem ünnepi tömeg ez, amely összeverődött. Sötét, kopott folt a jól öltözöttek tengerében, és harsányan ordítani kezdenek: munkát, kenyeret! – harsan föl; mun-kát, ke-nye-ret, mun-kát, ke-nye-ret! – ütemesen, egyforma ritmusban, de nem többre, mint másfél perc. A sétálók tömege egy pillanatra megtorpan, nem értik, miről van szó, végre valaki legyint: munkanélküli-tüntetés. A mellékutcákból rendőrök rohannak elő, bőrkabátos rendőrtisztek kiáltják a sétálók felé: – Ne csoportosuljanak, tessék továbbsétálni, senki ne csoportosuljon!
A tér felé mind több rendőr és detektív szalad, tumultus támadt a szobor előtt, a tüntetők szétszaladnak, sokan viszont járókelők is belekeverednek a csoportokba. Csattognak a gumibotok, sokan a földre hullanak, az üldözők csapkodnak maguk körül, válogatás nélkül. Aki leesett, arra még többet ütnek. Zuhognak az ütések, valaki feje fölé tartja a karját védekezőn, aztán egy ütéstől bénán leesik a kar, és suhognak az ütések tovább… Pár embert összefogdosnak, azokat viszik a rendőrségre, vad kiabálás, káromkodás és futás izgalma tölti be a teret. Sokan megállnak, önkéntelenül megborzadva ettől az ünneprontó jelenettől, újra felhangzik a rendőrtisztek gépszerű, ismétlődő kiáltása: Tessék továbbsétálni, senki ne csoportosuljon! Ezt kiáltják a járdák szélén, románul és magyarul is.
Kovács meglepetten nézi a jelenetet. Egyszer csak egy fiatal fiú rohan felé, majd felborította, azután egy rendőr. A fiú ordít:
– Én csak erre mentem, én nem kiabáltam! – és kétségbeesetten igyekszik menekülni…
Kovács egyszerre borzalmas ütést érez a vállán, és megtántorodik, azután újabb ütéseket a fejére, és a földre zuhan. Minden sötét lesz előtte, fölfordul a Mátyás-szobor, fejjel lefelé lovastól, aztán érzi, hogy két kar megragadja, és a fülébe kiáltja: Gyerünk, öregem, pucoljunk, mert még ráadásul be is viszik.
Két erős kar fogja és hurcolja félig eszméletlenül egy mellékutca felé. Halkul a zsivaj, egy távoli kapualjban már többen állnak behúzódva, valaki zsebkendőt vesz elő, és letörli a vért az arcáról.
A Fő téren lassan újra elnyugszik a zsivaj, bár kicsit elcsendesedve és riadtan, de továbbsétálnak. Negyedóra múlva már nyoma sincs az egésznek.
Rövid lapulás után elindul a kapu rejtekéből Kovács és az ismeretlen fiatalember. Kovácsban tombol a jogaiban megsértett önérzetes polgár.
– Borzasztó – mondja dagadt fejét simogatva –, az ember sétál, semmit sem csinál, és egyszerre csak nekirohannak, összeverik! Ezek a rendbontó, nyugtalan elemek ott kiabálnak egy kicsit, s miattuk egy csomó rendes ember is szenved. Maga is azt kiabálta, hogy csak belekeveredett! Manapság legjobb az embernek, hogy ha az utcára sem jön ki.
A fiatalember minden átmenet nélkül hangos nevetésben tört ki.
– Csak nem komolyan gondolja, öregem, hogy véletlenül került bele? Hahaha… Akkor menjen csak jogorvoslatért a rendőrségre, lehet, hogy elhiszik… hahaha… de ezt a kis ruhát már senki le nem szedi magáról, ezt már elviszi emlékbe…
– Mire volt ez jó? – kérdezte Kovács, aki most már a fiatalemberre volt dühös, miután rájött, hogy az is a tüntetők között volt. – Mit értek el vele? Most lesz munka, lesz kenyér? Csak szenved maguk miatt egy csomó ártatlanul belekeveredett ember is.
– Nézze, öregem – felelte a másik –, magával én nem vitatkozom, pár ilyen eset után úgyis másképp fog gondolkozni. De annyit mondhatok, hogy nem volt ez egészen hiábavaló. Kicsit fölrázta az ünnepi, kényelmes lelkiismeretet. Valószínűleg egy kis téli munkanélküli-segélyt vagy közmunkát mégis fog eredményezni. Akik ott kiabáltak és akiket bevittek, nemcsak magukért tették. Magáért is tették, mert azért a segélyért maga is szépen jelentkezni fog majd, ha lesz – fejezte be, és eltűnt egy mellékutca torkolatánál.
