Ez a történet meg akart születni, nem lehetett visszatartani – mondta Sztevanovity Dusán abban a kisfilmben, amelyet A Padlás 999. előadásának szünetében vetítettek. Hát igen, szoktunk ilyeneket mondani, ám a Dusán által Presser Gáborral és Horváth Péterrel közösen jegyzett zenés mű elmúlt harminckét éves története (A bemutatót 1988-ban rendezték a Vígszínházban.) tényleg igazolja az ötletgazdát. Gondoljunk csak bele, a rendszerváltás előtt vagyunk Marton László a színház igazgatója azon töri a fejét, hogy kellene egy unikális, hazai zenés darab a Vígbe, egy olyan, amelynek nincs előzménye.
Egy dobás, egy durranás! Egy olyan produkció, amely családokat képes megszólítani, és a nagymama akár az unokákkal együtt érkezhet a színházba. És sikerült megtalálnia hozzá az alkotókat. Valóban, lehet szerencsés csillagállásnak nevezni. Egy olyan helyzetnek, amelyben sok minden együtt van, a történet, a zene, a színészek és a rendezés. Dusánéknak a mese, a képzelet segített. Kiszakadtak a Kádár rendszer végnapjaiból, felköltöztek arra a bizonyos padlásra, ég és föld közé, ahol minden megtörténhet: „Mert kell egy hely, hol minden szellem látható. / Mert kell egy hely, hol minden szólam hallható. / Mert kell egy hely, hol nem fáznak a csillagok./ Mert kell egy hely, hol emlékünk majd élni fog.”
Ha már emlékek, bizony nagyon sokan már csak az emlékünkben lehetnek jelen az eredeti stábból. A sajnos egyre gyarapodó listából érdemes kiemelni a premieren a Rádióst játszó Kaszás Attilát, vagy a sokáig a Mamókát alakító Tábori Nórát, aki azokkal is megkedveltette a szilvás gombócot, akik korábban rá sem tudtak nézni. (Igó Éva, aki most játssza Mamókát, az ősbemutatón még Süni volt, Mamókaént viszont ragaszkodott Tábori Nóra jelmezéhez, amit így megörökölt.) Nincs már közöttünk az előadás rendezője Marton László sem. Rudolf Péter a színház mostani igazgatója a Lámpást adta a premieren, nyilván kötődik a darabhoz és ez is közrejátszhatott abban, hogy épp ezt az előadást lehetett látni online élőben a járvány miatt újabb kényszerű bezárást követően. Másrészt, hiába vált morálisan kétségessé Marton László személye némelyek számára, illetve a Vígszínház társulata is sok nehéz pillanatot élt meg az elmúlt hónapokban, A padlás most is a repertoár egyik alappillére, generációk nőttek fel rajta. Az internet segítségével kinyitni a nézőteret és hozzáférhetővé tenni a világon sokfelé élők számára, egy fontos gesztus. (A technikai nehézségekről lásd keretes írásunkat.) A már említett filmben az is elhangzott, hogy az alakok kikövetelik maguknak a a karakterben hozzájuk illő dalokat. Igen, a dalok sokunkba belénk égtek. Arról nem beszélve, hogy egyes mondatai mennyire aktuálisak ma is: „Nézünk egymásra / és válaszolni nem tudunk, / és nincsenek jó kérdések, / és nem szólnak a csillagok.” A színészek viszont szóltak és többeknek - Wunderlich Józsefnek, Kőszegi Ákosnak, Telekes Péternek, Tóth Andrásnak,
Fesztbaum Bélának - sikerült a jelentős elődök után karakteresen beállni az előadásba. Kicsit furcsa volt, hogy a dalok után bejátszották a tapsot, de bizonyára a játszóknak kellett az inspiráció, másrészt az előadás megszokott ritmusát idézte. Sokszor egy könyvet is szívesen újraolvasunk. A Padlás is ilyen! Jó újra „belelapozni”, bár nagyon sok minden változott 1988 óta, például a számítógépek is hihetetlenül fejlődtek, még az alkotóknak az előadásban megjelent fantáziáját is túlszárnyalták, arról nem beszélve mennyire beépültek a mindennapjainkba. Ám, ha csak néhány órára, elhisszük, azt a fellengzősnek ható, mégis az előadásban bebizonyított mondást, hogy embernek lenni jó, már megérte, az újralapozás. Még így virtuálisan is!
Infó:
Presser Gábor – Sztevanovity Dusán
A padlás
Szövegkönyv: Horváth Péter és Sztevanovity Dusán
Rendező Marton László
Élő online stream
2020. november 14.
