Választás akkor és most

Emlékszünk még 2002 tavaszára, amikor Orbán Viktort hazánk választópolgárai az előzetes várakozásokra rácáfolva megfosztották hatalmától? Már az első forduló eredményeiből sejteni lehetett, hogy az akkor még hivatalban lévő magyar kormányfő reményei szerte fognak foszlani. Orbán nem is volt rest a második fordulót megelőző vidéki kampánykörútján kijelenteni, hogy „vigyázzunk, mert csalafinta dolgok történnek a szavazófülkékben”. Annak ellenére keltette sokakban a választási csalás gyanúját, hogy a procedúrát még az ő adminisztrációja bonyolította le. Lendvai Ildikó ezért joggal válaszolhatta akkor a választások tisztaságát kétségbe vonó utcai tiltakozóknak: „Szeretném megvédeni Pintér Sándor belügyminisztert…”

Most, hogy a KESMA nevű médiaszörnyeteghez tartozó orgánumok és az úgynevezett közmédia tele vannak az amerikai elnökválasztás „elcsalásáról” szóló hírekkel, elmondhatjuk: mi, magyarok láttunk már ilyet. Orbán Viktor javára legyen mondva, hogy tizennyolc esztendővel ezelőtt Trumppal ellentétben ő a vereségtől való félelmében sem akarta leállíttatni idő előtt a szavazatszámlálást. Mégsem kívánjuk egyetlen nemzet fiainak sem a 2002-t követő nyolcévnyi zűrzavart, mely megágyazott a „fülkeforradalomnak”, illetve az orbáni autokrácia kiépítésének Magyarországon.

Valószínű persze, hogy Orbán Viktornak kétharmados törvényhozási többség híján akkor egyszerűen nem volt ereje beleszólni a demokratikus akaratképző mechanizmusokba. Ranschburg Jenő pszichológus már közvetlenül az alkotmányos puccsot követően briliáns módon megjósolta, hogy amíg az Orbán-rezsim fennáll, nem lesznek a szó valódi értelmében vett szabad választások. Gyanúját később a választási megfigyelők igazolták, akik rámutattak az elképesztő kormánypárti médiatúlsúlyra vagy a választókörzetek önkényes átrajzolására az orbáni garnitúra által. Mindazon körülményekre, amelyek miatt hazánkban nem beszélhetünk egyenlő esélyekről.

Az Egyesült Államok közjogi szisztémáját még egy antidemokratikus, egoista és erkölcstelen államfő sem tudta érdemben megbolygatni; ennek köszönhető riválisának sikere az idei amerikai elnökválasztáson. A rendszerváltozás nyomán létrejött új magyar demokrácia alkotmányos fundamentumai ellenben túl gyengének bizonyultak az orbáni autokratikus törekvésekkel szemben. A „gránitszilárdságú” Alaptörvény újabb és újabb módosításai fokozatosan hozzájárultak Orbán Viktor leválthatatlanná tételéhez. Ha a demokratikus ellenzék egységbe tömörülése, illetve a járványhelyzet kezelésében megmutatkozó kormányzati inkompetencia mégiscsak láthatóvá válik a hazai közvélemény-kutatásokban, még mindig opció Orbán számára az elnöki rendszer bevezetése parlamenti szavazógépezete útján. Ebben az esetben egy pillanatig sem lehet kételyünk azt illetően, ki lesz az „örökös államfő”.

Orbán Viktor tekintélyelvű rezsimje a hazai alkotmányos rendbe beépített csapdáknak köszönhetően, illetve a fontos tisztségekbe bebetonozott mamelukok várható szabotőr-tevékenysége miatt nem bontható le pusztán választások útján. Lélegzetvisszafojtva várjuk, a beígért jogállamisági mechanizmus Brüsszelben vajon írott malaszt marad-e.