Dr. Szilágyi János;
szakképzés;
2020-11-17 06:30:00
Korábbi két véleménycikkünkben (Betanított droidok, 2019. április 23.; Szakképzési ámokfutás 4.0, 2019. november 5.) már felvázoltuk a kormány szakképzési stratégiájának kritikus elemzését, legfontosabb szakmai összetevőit, de nem adtunk választ arra, hogy az elmúlt 10 évben a politikai kormányzásnak milyen célkitűzései határozták meg a szakképzés politika alakulását.
Minden kormányzásnak megvannak a maga politikai víziói, prioritásai, célkitűzései. Ezeket általában választási programokban fogalmazzák meg. Az utóbbi két ciklusban azonban már nem készültek választási programok, helyette a „folytatjuk” gyakorlata vált általánossá. Igaz, az elmúlt 10 évben a társadalom- és gazdaságpolitikában, a kormányzásban, a jogalkotásban és annak mindennapi történéseiben kirajzolódott egy olyan gyakorlat, amely kijelölte a magyar szakképzés alakulásának nyomvonalát.
A nemzeti együttműködés rendszerében mint a „legnagyobb, mindent eldöntő társadalmi kisebbség” uralmában lényegében az illiberális demokrácia, majd az önmagát keresztény demokráciának vagy a keresztény-nemzetinek nevező kurzus szinonimáit használhatjuk a politikai rendszer leírásaként. Egy másfajta szakirodalmi aspektusból nevezhetjük ezt vezérdemokráciának is, vagy egy olyan tömegdemokráciának, amelyben a „nép akaratából” működő pártállam kezében szupercentralizálják a közhatalmat. A gazdaságban pedig egy központosított félállami piacgazdaságról beszélhetünk, amelyet haveri államkapitalizmusnak is szoktak titulálni. Innen kiindulva már levezethetőek a társadalom és gazdaságpolitikával kapcsolatos azon aspektusok, amelyek determinálták a szakképzéspolitika irányainak kialakulását, változását.
Naivitás lenne tehát azt hinnünk, hogy magyar szakképzés önmagában való szakmai kérdés, hogy csak szakmai szempontok jelölik ki annak útját. A rendszerváltást követően, leginkább az elmúlt 10 esztendőben a politikai szempontok dominálták, uralták a szakképzéspolitikát, amelyen belül különösen 2014-es választás után gyorsultak fel ezek a folyamatok. Ennek betetőzéseként, a 2018-as választást követően már egy NER kompatibilis szakképzési rendszer jött létre, amelyben az országos irányítás szintjén a szaktudás arra korlátozódott, hogy a szakképzési klientúra hogyan tudja hosszú távon minél „színvonalasabban, tartalmasabban” kiszolgálni a politikai törekvéseket, amelynek következtében a szakmához való hűséget, elköteleződést felváltotta a lojalitás abszolút uralma a szakmai színvonal fölött. Ennek a folyamatnak a végét, betetőzését a Szakképzési stratégia 4.0, illetve a 2020-tól bevezetett új szakképzési törvény jelentette.
Bebetonoztak tehát egy megváltoztathatatlan, saját politikai szükségletre formált, szupercentralizált, a politikai szolgalelkűségre és a hatalmi erő kultuszára épülő monolitikus szakképzési rendszert, amely akár választási ciklusokon át képes kiszolgálni a NER hatalmi törekvéseit. A szigetszerűen még megbúvó szakmai hozzáadott értékeket, szakmai közösségeket, másként gondolkodó szakértőket jéghideg, könyörtelen hatalomtechnikai eszközökkel kiiktatták, ellehetetlenítették, aminek következtében egy minden stratégiai pontot uraló, alternatíva nélküli, kiüresedett szakképzési rendszer jött létre, amelyben nincsenek bírálók, csak ellenfelek. A hipercentralizációval és az összes szakmai ellenőrzési pont megszállásával megtörtént tehát a totális hatalomátvétel a magyar szakképzés felett, megvalósult a szakképzés kisajátítása, kifosztása. Ebben az időszakban a szakképzésből jelentős forrásokat vontak ki, amit alátámaszt, hogy a magyar oktatásra fordított GDP arányos ráfordítás aránya a 2010-es - alacsonynak mondható - 4,8 százalékos bázishoz képest is 2018-ra 4,3 százalékra csökkent. Eközben 2011-2019 között a magyar focira 791 milliárd állami támogatás jutott.
A 2019-2020-as szakképzési „hatalomátvétel” egyik nagy dilemmája volt, hogy mi legyen a gazdasági kamarák, s ezen belül különösképpen az MKIK pozíciója ebben az újraleosztási folyamatban. A végkimenetele ennek az újra pozícionálásnak az lett, hogy az MKIK 2010. november 11-én a kormánnyal megkötött szakképzési keretmegállapodásra épülő szakképzési „túlhatalmát” pisszenés nélkül sikerült leépíteni és állami gyámság alá helyezni. Ezen túlmenően a döntéshozó még a túlkompenzálás luxusát is megengedhette magának azzal, hogy a szakképzési munkaszerződések kötését és ellenjegyzését államosították, úgy, hogy ez szakmailag szükségtelen és ártalmas lépés volt.
Ez a szakmai lejtmenet nem máról holnapra alakult ki. Évekkel ezelőtt az élelmiszeripari szakmák kamarai szakképzési feladatait kellett átadni az agrárkamarának, majd a 2019-2020-as események sodrásában az egészségügyi szakmakör szakképzési kamarai feladatai kerülnek át az egészségügyi szakdolgozói kamarához. Mindezeken túlmenően az MKIK elvesztette autonómiáját, koordináló jogkörét a szakmai követelményrendszer fejlesztésében, a Megyei Fejlesztési és Képzési Bizottságok a szerepkörük kiüresítésével teret vesztettek a képzési-beiskolázási szerkezet közvetlen befolyásolásában, a szintvizsgáztatás önálló szervezésének helyébe lépő ágazati alapvizsgáztatásban pedig meg kellett elégedni a statisztaszereppel.
Ilyen formában a kormány és a kamara szakképzési keretmegállapodása jelentősen kiüresedett, amihez a politikai döntéseken túlmenően az is hozzájárult, hogy a 2016-os évet követően az MKIK szakmai-innovációs háttere, a vállalati szakképzési tapasztalatokra épülő integratív szerep felfogása, stratégiaalkotó potenciálja, kezdeményezőkészsége háttérbe szorult, fokozatosan elvesztette lendületét. Az államilag kiszervezett szakképzési feladatok ellátására „árnyékminisztériumként” működő hálózat a feladatrendszer kiüresítésével légüres térbe került, így az MKIK tevékenységének központi elemévé vált a változatlan nagyvonalúsággal, „talicskával” számolatlanul kitolt szakképzési támogatási milliárdok elköltése.
A kamara szakképzési térvesztésén túl még érzékelhető az MKIK one man show-ra épülő vezetési irányítási stílusa, amely összefüggésben áll a közel 20 éve regnáló elnök csillapíthatatlan szereplési vágyának kielégítésével és a hatalom mámorának intellektuális eufóriát biztosító megélésével. A hübrisz vezérelte személyisége is hozzájárult ahhoz, hogy 20 évnyi elnöksége után tényleges kihívó nélkül újra jelöltette magát az elnöki posztra, mert valójában a hatalmi ambíciókon túlmenően nem igazán látni megújulást mutató szakmai innovációkat. Az viszont kétségtelen tény, hogy politikai elköteleződésének, identitásának köszönhetően a 2010-es éveket követően „aranykorszakot” hozott a kamarának, mert ilyen mértékű egész pályás kormányzati támogatást és helikopterpénzt a kamara nem igazán élvezett a története során, és ez az élethosszig tartó pozícióban maradáshoz értékes „aranyfedezetnek” bizonyult.
Vezetői kvalitásainak egy másik dimenziója, hogy vezetőként milyen emberekkel veszi körül magát. One man show típusú vezetési preferenciáinak köszönhetően a szakképzés irányításának területén leginkább olyan „megélhetési” típusú kamarai tisztségviselőket lehetett látni, akik nem elsősorban szakmai, emberi hitelességüknek köszönhetően emelkedtek ki. Az ügyintéző szervezet irányításában pedig szó nélkül hagyta, hogy egy évtizedek óta uralkodó, gyenge emberi minőségű vezetői-irányítási kultúra dominanciája érvényesüljön. Mindezekből látható tehát, hogy személyiségének integritását alaposan megtépázta a minden áron való hatalomban maradás vágya, mivel pozíciójának elvesztésével meg kellene fizetnie az eljelentéktelenedés, a nélkülözöttség és a pótolhatóság fájdalmas érzéseinek költségeit.