Azt mondja Merkely rektor (aki most épp karanténból dolgozik – vannak még a frontvonalban, akik hajlandóak betartani a karanténszabályokat, ha nem is a legfelső szinten): a járvány jelenlegi szakaszában „a tünetet produkálókat tesztelik, kontaktkutatásokat már nemigen végeznek”. Ami a tesztkapacitások korlátozott mivoltára tekintettel akár logikus is lehetne, ha elfogadnánk, hogy a járvány újbóli fölerősödése váratlan sorscsapás volt, nem előre látható fejlemény. De még ha elfogadnánk is, a rektor úr mondatában az a szó, hogy „már”, biztosan nem helyénvaló, merthogy szisztematikus kontaktkutatást nem végeztek korábban sem. Éppen ez az egyik oka, hogy Magyarországon a vírus ősszel ennyire erőre tudott kapni.
Mi itt, a Népszavában készítettünk egy riportot a második hullám első heteiben a tüneteket mutató, tesztre váró honfitársaink kalandjairól, meg arról, mi történik az iskolában, ha egy diák vagy egy tanár fertőzöttnek bizonyul. Az anyagfelvétel során egyetlen igazolt fertőzött nyilatkozóval sem találkoztunk, aki azt állította volna, hogy megkeresték a járványügyesek mindazokat, akikkel a fertőzőképes napokban kapcsolatba lépett. Tehát nemcsak némelyiküknél, hanem mindegyiküknél elmaradt a kutatás (és ugyanerre az eredményre jutottunk a saját ismeretségi körünkben is).
Azaz, miközben van egy egyértelmű WHO-protokoll, és egy azon alapuló magyar járványügyi rendelkezés, amely az igazolt fertőzöttek kontaktjainak kötelező felkutatásáról és elkülönítéséről szól (ennek alapján kellett volna karanténba mennie Orbánnak is), a betartását a magyar illetékesek hónapok óta szabotálják. Majd pedig arra hivatkozva hoznak újabb és újabb szigorításokat, hogy a korábbiak „nem bizonyultak elegendőnek”. Ahelyett, hogy elismernék: ezt a járványt bizony elengedték, és most már csak futnak az események után.