Akár az is lehetne a cím, hogy Füllentések magasiskolája. Florian Zeller csaknem szék alá nevettető bohózatának első része, a Házassági leckék középhaladóknak, akkor még csak így, számozás nélkül, ment már vagy százötvenszer, és műsoron is maradt. Stohl András, Kovács Patrícia, Schmied Zoltán és Balsai Móni brillíroznak benne. Most a folytatásban megint övék a színpad, ugyancsak Puskás Tamás rendezésében. Ismét két házaspár leckézteti egymást és a nézőket. Mi elég hamar rájövünk, hogy „keresztbe” csalják egymást, de ők mindvégig nem tudják biztosan. Puhatolóznak, féltékenykednek, elkenődnek, kétségbeesnek, homokba dugják a fejüket, nem akarják hinni, látni, ami napnál is világosabb.
Komoly baj lehet a házasság intézményével. A Vacsora négyesben előadásában, a Pinceszínházban, ugyancsak egymással jóban lévő két házaspárnak kell rájönnie, szintén békésnek induló estebéd során, hogy a csillagot is lehazudták egymásnak az égről, és hűségről még csak harangozni sem hallottak. A Teljesen idegenek előadásában a Játékszínben, „véletlenül” megint csak vacsora közben kell rájönniük többeknek, hogy az a békésnek tűnő állóvíz, amit a társuk jelentett számukra, valójában izzó és hamarosan kitörő tűzhányó. Lehet persze azt mondani, hogy ezek a darabok helyes, ügyesen megírt csacskaságot, jutalomjátékot jelentenek a színészeknek, könnyed szórakozást a nézőknek. És ez igaz is. De azért lakmuszpapírszerűen jelzésértékűek. Tele vannak kesernyés tapasztalatokkal a sok móka-bóka közepette, a megcsalásból és megcsalatásból adódó fájdalommal, és annak tudatával, hogy bárkinek a lelkébe bele lehet gázolni, akárki könnyedén lóvá tehető. A házasság egyre szétziláltabb intézménye senkit nem véd meg ettől. A szerző most már két részben is figyelmeztet erre bennünket. Felhasználja ehhez a klasszikus francia bohózat, például Feydeau teljes eszköztárát. Csakhogy az egykori mesternél mindig csupán szándék volt a megcsalásra, vagy éppen alaptalannak bizonyult a gyanú, manapság inkább az derül ki, hogy akár még az is igaz lehet, amit a féltékenység miatt gyötrődők el sem tudnak képzelni.
Michel, a főhazug, a főmacsó, a fantáziadús handabandázások hol magabiztos, hol igencsak elbizonytalanodó főhőse: Stohl András. Valami ilyesmire szokták mondani azt a közhelyet, hogy „lubickol” a szerepben. Fölöttébb hitelesen alakít totálisan hiteltelent. Mesterien mutatja be milyen az, amikor valakinek az ösztönös gesztusai, mimikája igencsak ellentételezi, amit szavakkal állít, ez pedig meglehetősen árulkodóvá, és egy bohózatban felettébb röhejessé válik. Csodálhatjuk a színészi bravúrt, a pazar technikai tudással párosuló fifikásságot, és a kisebb-nagyobb lelepleződésekre újra és újra rátromfoló vakmerőséget, ami olykor azért berezeléssel is párosul. Kacarászhatunk ezen könnyedén ellazulva. Csak közben rá kell jönnünk, hogy a hazugságoknak az a meglehetősen hatalmas tárháza, amit a többi szereplő is elénk tár, minket is körülvesz. És nem csupán a magánéletben, hanem a közéletben legalább annyira. Politikust, illetékes embert nézve, hallgatva, rendszeresen arra kényszerülünk, hogy próbáljuk megfejteni egy fagyos mosolyból, idegesen elkapkodott karmozdulatból, megránduló arcból, hogy mi is van a szavai mögött. Afféle mind rutinosabbá váló hazugságvizsgáló-gépként igyekszünk rájönni, hogy mi hagyná el a száját, ha igazat szólna. Ez a bohózat a hazugság természetrajzát vizsgálja, és azt a kényszerpályát, amitől mind többen belekerülnek a hazugságspirálba, amiből nincs, vagy csak riasztóan nehezen van kiút.
Ez a végtelen témakör dermesztően aktuális. Ha ebbe kicsit belegondolunk, a darab áthallásossá válik, és már egyáltalán nem csak helyes, tét nélküli, ötletekkel, poénokkal teletűzdelt kedvesség. Puskás nagyon ért ahhoz, hogy látszólagos könnyedségek tartalommal telítődjenek meg, némiképp fajsúlyossá váljanak, miközben azért nem húznak be kemény gyomrosokat a nézőknek, megőrzik szórakoztató jellegüket. Finoman ízletes ostyába csomagolja a keserű pirulát.
A darab másik fő kérdése, hogy feltétlen üdvös-e tudni az igazságot? Ha például kimondottan jóban lévő két házaspár egyik hölgy tagja a barátnője férjét idegen férfival látja csókolózni az utcán, siessen-e ezt rögtön tudatni, vagy titkolja el inkább, ne szólj szám, nem fáj fejem alapon? Érdemes-e ezen magából kikelve fölháborodnia, erkölcsi szentenciákat pufogtatnia, főleg úgy, hogy maga is ludas valami hasonlóban.
Az első jelenetben ennek vagyunk tanúi, a Balsai Móni által megformált Laurence hosszan, totálisan kiakadva elregéli a Stohl játszotta Michelnek, hogy milyen „borzalmat” látott. A férfi tűzön-vízen keresztül le akarja beszélni, hogy erről egyetlen mukkot is ejtsen a hozzájuk mindjárt vacsorára érkező baráti házaspárnak. Az is fölvetődik, hogy mondják le a vacsorát, de miközben ezen vitatkoznak, betoppannak a barátaik és hamarosan lesz haddelhadd. A Kovács Patrícia és Schmied Zoltán alakította Alice és Paul, a sebtében abbahagyott veszekedés utáni lefagyott hangulatba csöppen bele. Élvezettel passzolhatják a színészek egymásnak a körmönfontabbnál körmönfontabb, a lényegről a figyelmet elterelni igyekvő mondatokat. Eljátszhatják, hogy éppen ráeszmélnek valamire, aztán kiderül, hogy nem is arra gondoltak, ami miatt mindenkiben megállna az ütő. Újabb célozgatások, elháríthatatlannak tűnő vészhelyzetek következnek, amiket esetleg megint sikerül rafinált módon kivédeni, hogy hamarosan ismét következzen egy „támadás”. Hol az egyik fél van fönt, hol a másik, perpetuum mobiléhez hasonlatos ez a fifikás libikóka játék.
Mindegyik színésznek módja van „nagyáriára”, arra, hogy tündököljön. Élnek is a lehetőséggel, ami az ilyen típusú daraboknak lételemük. A közönség is ezt várja tőlük, és ezt valamennyien kiválóan teljesítik. Pallós Nelli olyan díszleteket, Matis Edit olyan jelmezeket tervezett, hogy azt érezhessük, a középosztály tagjaival, azaz a legtöbbünkkel megtörténhetne mindez. A remek szórakozás mellett, mint egy valódi lecke, okulásunkra szolgálhatna.
