Előfizetés

Füllentések magasiskolája

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2020.11.21. 11:21

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Az egyik hazugság hozza magával a másikat majd a harmadikat, és aztán már nincs megállás. Hazugságból szőtt „óriáskígyó” tekergőzik és csaknem fojtogat a deszkákon a Házassági leckék középhaladóknak2 előadásában, a Centrál Színházban.
Akár az is lehetne a cím, hogy Füllentések magasiskolája. Florian Zeller csaknem szék alá nevettető bohózatának első része, a Házassági leckék középhaladóknak, akkor még csak így, számozás nélkül, ment már vagy százötvenszer, és műsoron is maradt. Stohl András, Kovács Patrícia, Schmied Zoltán és Balsai Móni brillíroznak benne. Most a folytatásban megint övék a színpad, ugyancsak Puskás Tamás rendezésében. Ismét két házaspár leckézteti egymást és a nézőket. Mi elég hamar rájövünk, hogy „keresztbe” csalják egymást, de ők mindvégig nem tudják biztosan. Puhatolóznak, féltékenykednek, elkenődnek, kétségbeesnek, homokba dugják a fejüket, nem akarják hinni, látni, ami napnál is világosabb. Komoly baj lehet a házasság intézményével. A Vacsora négyesben előadásában, a Pinceszínházban, ugyancsak egymással jóban lévő két házaspárnak kell rájönnie, szintén békésnek induló estebéd során, hogy a csillagot is lehazudták egymásnak az égről, és hűségről még csak harangozni sem hallottak. A Teljesen idegenek előadásában a Játékszínben, „véletlenül” megint csak vacsora közben kell rájönniük többeknek, hogy az a békésnek tűnő állóvíz, amit a társuk jelentett számukra, valójában izzó és hamarosan kitörő tűzhányó. Lehet persze azt mondani, hogy ezek a darabok helyes, ügyesen megírt csacskaságot, jutalomjátékot jelentenek a színészeknek, könnyed szórakozást a nézőknek. És ez igaz is. De azért lakmuszpapírszerűen jelzésértékűek. Tele vannak kesernyés tapasztalatokkal a sok móka-bóka közepette, a megcsalásból és megcsalatásból adódó fájdalommal, és annak tudatával, hogy bárkinek a lelkébe bele lehet gázolni, akárki könnyedén lóvá tehető. A házasság egyre szétziláltabb intézménye senkit nem véd meg ettől. A szerző most már két részben is figyelmeztet erre bennünket. Felhasználja ehhez a klasszikus francia bohózat, például Feydeau teljes eszköztárát. Csakhogy az egykori mesternél mindig csupán szándék volt a megcsalásra, vagy éppen alaptalannak bizonyult a gyanú, manapság inkább az derül ki, hogy akár még az is igaz lehet, amit a féltékenység miatt gyötrődők el sem tudnak képzelni. Michel, a főhazug, a főmacsó, a fantáziadús handabandázások hol magabiztos, hol igencsak elbizonytalanodó főhőse: Stohl András. Valami ilyesmire szokták mondani azt a közhelyet, hogy „lubickol” a szerepben. Fölöttébb hitelesen alakít totálisan hiteltelent. Mesterien mutatja be milyen az, amikor valakinek az ösztönös gesztusai, mimikája igencsak ellentételezi, amit szavakkal állít, ez pedig meglehetősen árulkodóvá, és egy bohózatban felettébb röhejessé válik. Csodálhatjuk a színészi bravúrt, a pazar technikai tudással párosuló fifikásságot, és a kisebb-nagyobb lelepleződésekre újra és újra rátromfoló vakmerőséget, ami olykor azért berezeléssel is párosul. Kacarászhatunk ezen könnyedén ellazulva. Csak közben rá kell jönnünk, hogy a hazugságoknak az a meglehetősen hatalmas tárháza, amit a többi szereplő is elénk tár, minket is körülvesz. És nem csupán a magánéletben, hanem a közéletben legalább annyira. Politikust, illetékes embert nézve, hallgatva, rendszeresen arra kényszerülünk, hogy próbáljuk megfejteni egy fagyos mosolyból, idegesen elkapkodott karmozdulatból, megránduló arcból, hogy mi is van a szavai mögött. Afféle mind rutinosabbá váló hazugságvizsgáló-gépként igyekszünk rájönni, hogy mi hagyná el a száját, ha igazat szólna. Ez a bohózat a hazugság természetrajzát vizsgálja, és azt a kényszerpályát, amitől mind többen belekerülnek a hazugságspirálba, amiből nincs, vagy csak riasztóan nehezen van kiút. Ez a végtelen témakör dermesztően aktuális. Ha ebbe kicsit belegondolunk, a darab áthallásossá válik, és már egyáltalán nem csak helyes, tét nélküli, ötletekkel, poénokkal teletűzdelt kedvesség. Puskás nagyon ért ahhoz, hogy látszólagos könnyedségek tartalommal telítődjenek meg, némiképp fajsúlyossá váljanak, miközben azért nem húznak be kemény gyomrosokat a nézőknek, megőrzik szórakoztató jellegüket. Finoman ízletes ostyába csomagolja a keserű pirulát. A darab másik fő kérdése, hogy feltétlen üdvös-e tudni az igazságot? Ha például kimondottan jóban lévő két házaspár egyik hölgy tagja a barátnője férjét idegen férfival látja csókolózni az utcán, siessen-e ezt rögtön tudatni, vagy titkolja el inkább, ne szólj szám, nem fáj fejem alapon? Érdemes-e ezen magából kikelve fölháborodnia, erkölcsi szentenciákat pufogtatnia, főleg úgy, hogy maga is ludas valami hasonlóban.
Az első jelenetben ennek vagyunk tanúi, a Balsai Móni által megformált Laurence hosszan, totálisan kiakadva elregéli a Stohl játszotta Michelnek, hogy milyen „borzalmat” látott. A férfi tűzön-vízen keresztül le akarja beszélni, hogy erről egyetlen mukkot is ejtsen a hozzájuk mindjárt vacsorára érkező baráti házaspárnak. Az is fölvetődik, hogy mondják le a vacsorát, de miközben ezen vitatkoznak, betoppannak a barátaik és hamarosan lesz haddelhadd. A Kovács Patrícia és Schmied Zoltán alakította Alice és Paul, a sebtében abbahagyott veszekedés utáni lefagyott hangulatba csöppen bele. Élvezettel passzolhatják a színészek egymásnak a körmönfontabbnál körmönfontabb, a lényegről a figyelmet elterelni igyekvő mondatokat. Eljátszhatják, hogy éppen ráeszmélnek valamire, aztán kiderül, hogy nem is arra gondoltak, ami miatt mindenkiben megállna az ütő. Újabb célozgatások, elháríthatatlannak tűnő vészhelyzetek következnek, amiket esetleg megint sikerül rafinált módon kivédeni, hogy hamarosan ismét következzen egy „támadás”. Hol az egyik fél van fönt, hol a másik, perpetuum mobiléhez hasonlatos ez a fifikás libikóka játék. Mindegyik színésznek módja van „nagyáriára”, arra, hogy tündököljön. Élnek is a lehetőséggel, ami az ilyen típusú daraboknak lételemük. A közönség is ezt várja tőlük, és ezt valamennyien kiválóan teljesítik. Pallós Nelli olyan díszleteket, Matis Edit olyan jelmezeket tervezett, hogy azt érezhessük, a középosztály tagjaival, azaz a legtöbbünkkel megtörténhetne mindez. A remek szórakozás mellett, mint egy valódi lecke, okulásunkra szolgálhatna.

A mintaság örömei

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.11.21. 10:39

Fotó: Shutterstock
Minta lettem. Ha én nem kérem a főtt karalábét a húslevesből, akkor a hatévesem is azonnal rávágja: ő sem szereti. Sosem szerette. Nem is fogja. Ha reggel nem öltözöm át azonnal, akkor kijelenti, hogy ő is pizsamában marad, hiszen úgy sokkal kényelmesebb. Ha könyvet veszek a kezembe, mert mostanában ez már munka is, akkor előbb vagy utóbb odasündörög, és ő is „olvasni” kezd. Most épp egy karácsonyi katalógus a kedvence, azt böngészi, ami gyereknyelven azt jelenti, hogy percenként mást és mást kellene rendelnünk belőle: a versenypályától a karácsonyi díszekig. Nem készültem erre. Igazából nem is hittem volna, hogy egyszer minta leszek. Én író szerettem volna lenni, abból sem a mintának való. Inkább az a fajta, aki csak úgy láthatatlanul bóklászik a művei körül, azok megtűrt árnyéka. És ha épp nincs friss mű, akkor ő sem érdekes. Érdektelenségből jön, és oda is húzódik vissza, ha az a kis fény, ami egy-egy könyvre hullni tud, kihuny. Annyian vágynak manapság szerepelni a már hivatásos szereplőkön túl, hogy lassan már nem is embereket, karaktereket, teljesítményt látunk, csak a puszta jelmezt és benne a mutogatás égető vágyát. Ez a vágy van az arcok helyén. Nem is értem, hogy egy-két műsorban miért érdekes az, hogy kit rejt a maszk? Senkit. Pontosabban egy másik maszkot. Amely épp oly rafinált és kiszámított, látványosságnak szánt, mint az első. Ez a minta viszont, amit Dusi vesz át nap mint nap, nagyon is élő, és mentes a megjátszástól. Őszinte igazodás. Vélhetően velem is ez történt az ő korában és olyan természetesen, hogy fel sem tűnt. Vagy olyan erős volt a következő, szintén természetes szakasz, a lázadásé, a minta felrúgása és megkérdőjelezése, hogy ki is ment a fejemből, hogy egyszer én is pont olyan akartam lenni, mint az apám. Hogy mi sem volt magától értetődőbb, mint beállni a sorba, végtelen tükörként adni vissza a múltba nyúló generációkat. Sajnos, ma néha sokkal élesebbek bennem a veszekedések, mint volt az ösztönös igazodás. Pedig én is miatta kezdtem el horgászni, miatta rajongok a világháborúról szóló könyvekért (örök vitánk volt, hogy Pearl Harbor megtámadásáról tudtak-e az amerikaiak vagy sem), és van bennem még sok-sok átvett mozdulat, gesztus, kifejezés. Ám ezek már végletesen összekeveredtek a sajátjaimmal, vagyis azokkal, amelyeket sajátjaimnak hiszek. De ha én ezt tudom, akkor jobban figyelek. Igyekszem több bölcsességet és műveltséget, világban való jártasságot beszerezni, hogy megfeleljek a hirtelen rám zuhant felelősségnek. Talán okosabb lett volna megkóstolni annak idején a karalábét, és még ezer mást, hogy ne a finnyásságot lássa rajtam, hanem nyitottságot ezeregy íz iránt. Ezt is apámtól hozom egyébként, aki bárhol jártunk a világban, bármilyen étterem rafinált étlapját vette is a kezébe, többnyire hasábburgonyát rendelt natúr szelettel. Én már tudatosan küzdöttem ez ellen, és fedeztem fel az ázsiai konyhát, kóstoltam bele örménybe, indiaiba és arabba, már a magam keretei között. Túl egzotikusat például nem bírnék lenyelni, a birkaszemtől vagy az osztrigától kiver a víz. Valami ösztönösen ellenáll bennem. És az árnyékát sem ugorhatja át az ember: a karfiolról ma is úgy képzelem, hogy Isten rosszkedvében teremtette. Viszont ezt már nem hangsúlyozom a hatéves előtt. Hallgatok, és úgy teszek, mintha mennyei csemege lenne a tányéromon, majd amikor nem figyel, szépen átcsúsztatom a nejemnek. Miközben tudom, Dusi radarjai nagyon hamar kiszúrják a hamisat, a didaktikusat. Csak azt fogadja el, amit igaznak lát. Parancsolni meg nem akarunk, ahogy a zsarolás sem pálya. A nagyszüleim még imádtak így megetetni abból, amit nem nagyon akartam: ezt a falatot apáért, ezt anyáért, ezt a világbékéért. Vajon lehet-e készülni erre, morfondíroztam tovább magamban. Lehet-e készülni a mintaságra? Lehet-e gyúrni rá? Fejleszteni? Vagy az a legjobb, ha csak hagyjuk, hogy az evolúció, az idő vagy a civilizáció (vagy ez mind együtt) tegye a dolgát? És persze áttestálni sem lehet. Hogy matekban inkább Gézához, idegen nyelvek tekintetében Imréhez, ezermesterség tekintetében pedig a villanyszerelő ismerősünkhöz igazodjon. Majd fog. Ha felnő. Ha el tudjuk hitetni vele, hogy a világ alapjában véve nem kényszer, nem alá-fölérendeltség, hanem lehetőség. Jó érzékkel, kíváncsisággal, alázattal pedig azt vesz majd ki belőle, amit akar. Meg amit a képességei engednek. Aztán majd ő is ott áll mintaként, régi-új gesztusok tárházaként. Szeretném kinagyítani a pillanatot, mint egy fényképet. Ahogy popcornnal és almás pitével felszerelkezve drukkoljuk ki a magyar csapat győzelmét Izland ellen. Ahogy pont úgy fogja a fejét Gulácsi potyagóljánál, ahogy én, miközben mindent elkövetek, hogy ne káromkodjak hangosan. És aztán persze a váratlan győzelemnél is ugyanígy. Hallom a hangom, ezért nem szabad feladni. Pedig már feladtuk rég. Aztán nevetünk ezen is. Jó lenne eltenni ezeket a pillanatokat, a mintaság apró örömeit. De a fénykép szűk, a memória csalóka. Az emlékek kiperegnek az ujjaink közül, mint a legfinomabb homok. Minél inkább szorítom, annál inkább.

Téglák

Bihari Tamás
Publikálás dátuma
2020.11.21. 09:33

Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan
Adjad a követ ide, én húzom fölfelé! – mondta némileg törve a magyart, fülig érő mosollyal, vakító fehér fogait kivillantva a jó kötésű fekete srác. Sajnos így negyven év távlatából sem az ő, sem a másik fiú nevére nem emlékszem és az sem jut eszembe, melyik afrikai országból érkeztek Magyarországra tanulni. Talán az orvosira, vagy a műszaki egyetemre jártak, de ez akkor sem volt fontos. Kalákában építettük Budapest egyik külső kerületének kertvárosi negyedében Gyula házát, aki több egyetem lapjának is fotózott és rengeteg külföldi barátja akadt az akkor még "fejlődő világnak” nevezett térségekből érkező ösztöndíjasok között. Így ez a két afrikai fiú is szívesen segített felhúzni a falakat. Fiatalok voltunk, sokat röhögtünk, miközben majd megszakadtam - olykor mázsás súlyúnak tűnő köveket kellett emelgetni. A fekete srácoknak meg se kottyant. Amikor nekem már a nyelvem is kilógott, ők valami ősi munkadalt énekeltek. Akkor szerettem bele az afrikai dallamokba, különösen a kórusokba. Gyorsan telt az idő és délben Gyula papája, egy csendes, régimódi iparos ember első osztályú főztjét kaptuk ebédre. Nagyon kedveltem az öreget, szívesen hallgattam ahogy az életről bölcselkedett. Gyula tőle örökölhette korpulens, zömök alakját. Egy napon azt vettem észre, hogy az öregúr elkezdett fogyni. Nem akartam tolakodó lenni, nem kérdezősködtem az okáról, de rosszat sejtettem. Azután egy alkalommal ő hozta szóba. - Tudja Tamás, megműtik a gyomromat, valami baj van vele – mondta tompa hangon. Akkor vált bizonyossá számomra, hogy nagy a baj. Néhány hónap múlva Gyula elmondta, az apja meghalt. Őszintén meggyászoltam. A ház végül elkészült és valami furcsa büszkeséget éreztem, hogy ha csak segédmunkásként is, de valamicske részem nekem is volt a sikerben. Ez volt az első közvetlen élményem az építkezés rejtelmeiről. Néhány év múlva azonban nem csak az ilyen kisipari módszerekkel ismerkedhettem meg. Egy üzemi lapos kedves kollégám lett az építőipari szakszervezet lapjának szerkesztője. Tónival néhány évig ugyanabban a szerkesztőségében dolgoztunk. Jó cimborák lettünk. Kedves, nagydarab, mackós fickó volt. Szólt, hogy külsőzzek neki. Írtam, fotóztam a lapba. A szerkesztőség a Városligetnél, a Dózsa György út és a Gorkij fasor sarkán álló szakszervezeti székházban volt. Utólag jelképesnek gondolom, hogy miközben a Felvonulási téri homlokzat reliefjén szorgos építőmunkások serénykedtek, a Gorkij fasori oldalon egy magányos szoboralak búsan szemlélte a kezében tartott jókora kőtömböt. Mintha többet tudott volna a kor valóságáról. Persze akkor erre az ellentmondásra nem figyeltem. A ritkának számító üvegfalú liften emelkedve szerettem nézni a tágas földszinti fogadótérben nyüzsgő, egyre kisebbnek tűnő embereket. A jeles épület fontos szerepet játszott a május 1-jei felvonulásokon. A munka ünnepén lelkes tömeg vonult el a tribünön integető akkori párt és állami vezetők, de főleg a sokak által Jani bácsinak, mások által pedig véres kezű gyilkosnak nevezett Kádár elvtárs előtt. A magasból nem látszott, hogy ki az, aki őszinte hitből ment ki, és ki az, akit az ingyen sör és virsli vonzott a térre. De ez valószínűleg nem nagyon érdekelte a rosszul szabott öltönyökben ácsorgó főelvtársakat. Miután a tömeg elvonult, Kádár elvtárs a munkásőrök sorfala között átballagott az építők székházába, hogy elköltse szerény ebédjét. Gondolom, a menü valódi krumplilevesből - mert ahogy a nagy ember mondá: „a krumplileves legyen krumplileves!”-, és talán angyalbögyörőből állhatott. Cukorral, vagy lekvárral. Esetleg. Nem tudhatom, mert sosem hívott meg az asztalához. Amúgy sem fogadhattam volna el az invitálást, mert ezeken a napokon rendre a hűvösvölgyi Nagyrétről tudósítottam a lapot az építőipari dolgozók önfeledt családi szórakozásáról. A gyermekek zsákban futhattak, lepényt ehettek és élvezhették a vurstli örömeit. A szülőket pedig úgymond kulturális műsor várta. Vidéki építőipari cégeknél is megfordultam. Néha bepillanthattam a a „létező szocializmus” kulisszái mögé. Nem volt valami felemelő, amit láttam. A tervezőirodákban a mérnökök gyakran panaszkodtak: ahhoz, hogy megfizethessék a jó szakembereket, úgynevezett vattaembereket kell felvenniük, akiket legföljebb söprögetésre lehet használni. Jó néhányan székláb-faragáshoz hasonlították a nagy lakótelepek tervezését, és keseregtek az elavuló technológia miatt. A napi robot terhein leginkább a családi házak, villák tervezése enyhített. Már akinek jutott ilyen megbízás. A melósok pedig néhány feles után eligazítottak, hogyan kell az állami sódert, betonvasat, cementet és téglát magántulajdonná átlényegíteni. Ha valami csoda folytán egy tapsra minden lopott anyag eltűnne a fusiban épült házakból, nem sok maradna épen – mondta egy kőműves némi öniróniával és nagy valóságismerettel. A többiek erre csak egyetértően bólogattak. Teltek, múltak az évek, leépült a régi és felépült egy másik, „szép új világ”. A falakban sok régi tégla maradt. Csak a vakolat változott.