Labdarúgó válogatottunk Izland elleni sikere után, amely biztosította részvételét a jövő évi Eb-n, természetesen az összes közszereplő csillogtatta a szemét, örült, gratulált, hitet téve a mindent felülíró nemzeti (sport)egység mellett. Magyarok vagyunk, a magyar csapatnak szurkolunk, boldoggá tesz a magyar diadal. Másnap az ATV A nap híre című műsorában Krug Emília mégis fölvetette, hogy mintha most is érződne a politikai megosztottság a társadalomban, egyeseknek nem dobog igazán büszkén a szíve. A vendégek, akik ide nem kormányoldalról érkeznek, értetlenkedve reagáltak: ugyan, ez egy nagy siker, ők is keményen szurkoltak neki, bravó, jaj de jó. De a politikus vendég hozzátette, a stadionépítéseket azért így is elítéli, csak külön kell választani a dolgokat. Majd jött egy zárójelesnek szánt szociológus-kommentár: „Nézzük meg a győztes gól lövőjét. Neki mi köze a magyar stadionépítésekhez? Külföldön játszik, szerencsére negatív lett a tesztje, beült az autóba, és hazajött, hogy gólt lőjön. A másik góllövőnk pedig Franciaországban született, és megkapta az állampolgárságot a közelmúltban, és ezáltal… Ez egyébként egy érdekes dimenzió. Az aki a migráns kérdésről gondolkozik, hogy itt viszont nekünk lett egy olyan pozitív tapasztalatunk, hogy mi van akkor, hogy ha egy tehetséges ember besegít a magyar válogatottnak.”
A pedáns örömmámorban a Telex is megengedett magának hasonló irányban egy kis szurkálódást. Szerzője a körülmények szerencsés alakulásán túl három dologban látja a siker zálogát: az idegenlégiósban, a honosított franciában és az olasz edzőben. Apró bánata: „Elgondolkodtató, hogy az idestova tíz éve tejben-vajban fürösztött akadémiánk helyett a honosítás volt a legfőbb fegyverünk.”
Ezek szerint, ha a pályán lévő öt volt akadémista közül lő valaki gólt, akkor nincs öröm? Se okunk, se jogunk megkérdőjelezni, hogy az újságíró és a nyilatkozók a válogatottnak szurkoltak. De érdemes őszintén eltöprengeni a problémán. A drukkolás önfeledt érzelmi elköteleződés. Nem lehet irányítani. Az ember tudja, hogy hazája sportsikerét el kell ismerni, büszkének kell lenni rá. De hogy mit érez a mérkőzés alatt, hogyan billeg a szíve, azt nem képes kontrollálni. És előfordul, hogy legbelül nem kívánja a sikert. Aminek rengeteg oka lehet. Nem szeret játékosokat, klubokat, ahol játszanak. Idegesíti a riporter, a hangulat, amit a média teremt az esemény köré. Kirekesztettnek érzi magát. Vagy éppen nem ért egyet hazája adott ideológiai-politikai kurzusával. Szégyelli, hogy rávetíti a nemzeti csapatra, nem biztat rá senkit, de most épp így érez, hiányzik belőle a mély szeretet. Ahogy szüleinket, testvéreinket, családunkat sem szeretjük mindig, miközben mindent megteszünk értük.
Minden társadalomban van megosztottság, elkerülhetetlenek a hazával kapcsolatos érzelmi hullámzások. A sport sem a nemzeti egység, hanem a nemzeti összetartozás megélésére teremt jó lehetőséget. Amiben fontos szerepet játszhat a közmédia. Emlékezzünk csak Szepesi Györgyre, legendás rádióközvetítéseire! Az emberek többsége nem volt híve a létező társadalmi rendnek. De az ő mosolygós, játékosan lelkes hangja le tudta választani a sportot a politikával szembeni ellenérzésektől, és a közösségérzet ünnepi szférájába emelte. A sajtó, majd a televízió is megtalálta az ehhez szükséges hangnemet. Utóbbi sportriporterei tudták, hogy a látványt fölösleges túlhangolni, hagyni kell, hogy a néző maga olvadjon fel benne. És képesek voltak a helyükön kezelni az eredményeket. Vitray Tamás például elképesztő kulturáltsággal oldotta meg, hogy a szovjetek elleni mexikói 0-6 drámája ne jelentsen nemzeti tragédiát.
A mai M4 csatorna csapatára sem lehet igazán panaszunk. Talán ifj. Knézy Jenő lóg ki (remélhetően nem örökre) a sorból. Méltán népszerű apja is kedvelte a lelkesebb hangütést, de az ő szenvedélyessége már agresszív. Ráadásul semleges meccseken is megenged magának elfogult tónusokat. De a közvetítések többsége kedélyes, közösségteremtő hangulatú. A válogatott focimeccsek stábja is jó munkát végez. A stúdióban Petrovics-Mérei Andrea, Berkesi Judit, Molnár Mátyás kulturált szurkolói hangon beszélget a meghívott szakértőkkel, akiknek bölcsességét jó keretek közt tartja Bozsik Péter. Hajdú B. István pedig változatlanul el tudja hitetni, hogy nem a stadionból közvetít, hanem mellettünk ül a képernyő előtt.
Közelebb tudja hozni az embereket egymáshoz és a nemzethez ez a családias atmoszféra. Hogy sokan mégis kint maradnak, részben a közmédia egészének köszönhető. Kendőzetlen kormánypártiságának, amely ráerősít a társadalom megosztottságára. Ami a sportcsatornára is beszivárog. A meccsek szünetében elsütött egyperces hírösszefoglalók provinciális propaganda jellege (kormánysikerek kontra migránsok) azonnal eszünkbe juttatja, hol élünk. Egy nacionalistára hangolt államban, amelynek vezetése korlátlan hatalmat érez a kezében, és kirekesztő megjegyzéseket tehet. Aki nem híve a kurzusnak, megalázottnak érezheti magát. És bár nem akarja, ez gátolhatja természetes szurkolói szimpátiájának megélését.
