Előfizetés

12 óra munka, 5 óra utazás, mínusz 100 ezer forint – ápolók járvány idején

Kuslits Szonja
Publikálás dátuma
2020.11.22. 07:00

Fotó: Vladimir Pesnya / AFP - Sputnik
Akár bruttó 60 ezer forint eltérés is lehet a koronavírussal fertőzött betegeket ellátó, a frontvonalban küzdő ápolók pluszpénze között. Az összeg nagysága attól függ, ki melyik kórházban dolgozik. A rosszabbul fizető intézmények így szakdolgozók nélkül maradhatnak, mert a jelenlegi bérek mellett akár 20-30 ezer forintért is hajlandók váltani a dolgozók – erről Balogh Zoltán, a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara elnöke beszélt lapunknak.
A koronavírus-járvány miatt rengeteg ápolót vezényeltek át az „anyaintézményből” egy másikba. Ez ­automatikusan többletterhelést jelent, vagy csak a munkavégzés helyszíne változik? Az átvezényelt egészségügyi szakdolgozók közül sokan hivatásuk nagyságai, akik anyaintézményeiktől most akár 40–100 km-rel távolabb található kórházba járnak nap mint nap. Ez komoly megterhelés, hiszen ha valaki arra kényszerül, hogy a megszokotthoz képest egy órával hamarabb legyen a jóval messzebb lévő munkahelyén, akkor akár napi 4-5 órát is kell utaznia – ráadásul extrém időpontokban. Tudunk olyan átvezényelt szakdolgozóról, aki 4.15-kor indul és 22.00 órára ér haza. Azaz miután végre ágyba kerül 12 óra munka után, szinte azonnal kelhet is. Óriási szervezést igényel ez a megfeszített életforma, hiszen nekik is kell, vagy legalábbis kellene bevásárolni, gyermeket nevelni, a családjukkal együtt lenni. Egy új helyszínen történő beteg­ellátás önmagában stressz, hiszen nincs mindenki birtokában a szükséges szakismereteknek. Ezt a nyomást növeli a bizonytalanság, hogy azt sem tudni, mikor fizetik ki azt a juttatást, ami azért jár, ha valaki egy másik intézményben lát el beteget. A kórházak közötti elszámolás csúszása ­miatt ugyanis az utóbbi hetekben sokan csak az alapilletményt kapták, a változó illetményeket nem – pedig nem aprópénzről beszélünk, ez a tétel 30–100 ezer forint is lehet. Azaz sok ápolónak jelentős a bevételkiesése. Nem ez az első eset, hogy nincs rendben az elszámolás. A koronavírus-fertőzés miatt táppénzre kényszerülők közül sokan csak 60 százalékos bért kaptak, bár az ígéret 100 százalékról szólt. Mit tehet a kamara? Borzasztó csúszásokkal szembesülünk. Tudunk olyan szakdolgozóról, aki 3-4 hónappal később kapta meg a különbözetet: májusban volt beteg, novemberben jutott hozzá az akkor elmaradt táppénzösszeghez. Nem szabadna, hogy anyagi hátrány érje azokat, akik a frontvonalban dolgoznak és munka közben fertőződnek meg. Így a kamara már márciusban kérte, hogy rendezzék ezt a helyzetet, ahogy azt is, hogy legyen egységes, országos szinten szabályozott pótlékrendszer a Covid-ellátás különböző szintjein dolgozó kollégáknak. Hiszen az elfogadhatatlan, hogy más összegű pluszpénzt kapnak azok, akik egymástól néhány tíz kilométeres távolságtól küzdenek a vírussal. A különbségek pedig nem elhanyagolhatók: a kamarához érkező visszajelzések alapján bruttó 60 ezer forint eltérés is lehet a frontvonalban dolgozó ápolók pluszdíjazásai között! Ez azért is aggasztó, mert a szakemberek szerint már így is erősen kompromisszumos a rendszer működése – azaz a dolgozókat rosszabbul fizető kórházak könnyen bajba kerülhetnek, ha a pótlékok ­miatt elmennek az ápolók. Így igaz. A Covid-ellátás már az orvosok szerint is az ápolókon múlik, a gyógyítás minősége ugyanis jelentősen függ attól, hogy hány és milyen képzettségű ápoló érhető el. Csakhogy egy szakdolgozó a jelenlegi, meglehetősen alacsony bérek miatt akár 20-30 ezer forintért is hajlandó intézményt váltani, még úgy is, hogy egy teljesen új teamhez kell alkalmazkodnia, és szinte műszakról műszakra szerveznek újra mindent. És igen: az ápolóvándorlás valóban megnehezíti a kórházak működését. Nem csak az intézményváltás omlaszthatja a rendszert. A nemrégiben több mint 30 ezer szakdolgozó részvételével készült felmérés azt mutatta, hogy a megkérdezettek mindössze 6 százaléka tervezi aláírni az új egészségügyi törvény ­miatt módosított szerződését. 3701-en a magánegészségügy felé húztak, közel 3 ezren külföldre mennének, 8758-an pedig végleg elhagynák a pályát. Ez kifejezetten riasztó egy járványhelyzet közepén, ráadásul a válaszadók fele fekvőbeteg-ellátásban dolgozik. Mi a legnagyobb probléma a törvénnyel? A jogszabálynak valamennyi pontja különösen hátrányos és méltánytalan a szakdolgozókra nézve. Tömegek jelezték: nem akarják aláírni az új egészségügyi törvény miatt módosítandó szerződésüket. Önmagában hiba, hogy egy olyan időszakban, amikor a betegellátásra, a túlélésre kellene koncentrálni, a jogállással kapcsolatos vitákkal foglalkozik a kormány. A kirendelés a szakdolgozókra is vonatkozik, így ők is bármikor elszakíthatók a családjuktól 44 nap helyett akár 2 évre! Viszont az ő fizetésemelésük kimaradt a törvényből… Ugyan 2016-ban elindult a bérfelzárkóztatás, de üteme messze elmarad attól, ami az orvosi bérrendezést figyelembe véve a szakdolgozók esetében is megoldható lett volna. Egy 2018-as kormányhatározat alapján 2022. januárban jön egy, a mostani besoroláshoz viszonyított 21 százalékos béremelés (a kormányzati kommunikációban ez 30 százalék), így egy kezdő ápoló bruttó 330 ezer forint körüli összeget kap nagyjából egy év múlva. De Ausztriában vagy Németországban egy ilyen végzettségű szakember már most 2000-2400 euró kezdő bérrel indul, ami nagyon is csábító a fiatalok számára.
Az elvándorlásnak most különösen súlyos következményei lehetnek, hiszen a szakdolgozók végzik az intenzív osztályon fekvő koronavírusos betegek monitorizálását, az infúziós pumpák és a lélegeztetőgépek kezelését, az alapápolási tevékenységet, nélkülük mindez már most lehetetlen volna. A helyzet a diplomás ápolók esetében sem sokkal jobb, a bruttó bér esetükben – emelt juttatásokkal – jelenleg 337 ezer forint, ez 2022-ben bruttó 408 ezer forint lesz. Szép összegnek tűnik, de figyelembe kell venni, hogy a kollégák 4-6 évet jártak egyetemre, és ők a saját szakterületükön a legmagasabban képzett egészségügyi szakemberek, akik végzésük után teljes kompetenciával hadra foghatók. Egy felsőfokú, OKJ-s szakképzésben részt vevő szakdolgozónak kellene legalább bruttó 400 ezer forintos kezdő bér, míg a felsőoktatásban végzettek esetében 500-550 ezer forint lenne az elfogadható. A pótlékrendszert több mint 12 éve nem változtatták, erre sem ártana figyelmet fordítani, hiszen míg a 2010-es években a bruttó 24-30 ezer forintos pótlék jelentős volt, manapság már nem elég. A kamara honlapján most is számtalan álláshirdetést találni, műtős szakasszisztenst, OKJ-s vagy diplomás ápolót, laborasszisztenst is keresnek az intézmények. Lehet tudni, hogy mekkora a pályaelhagyók létszáma? Arra vonatkozó statisztika, hogy pontosan mennyien esnek ki a rendszerből, nincs. De egy tavalyi felmérésünkből kiderült: átlagosan 15 százalék körül mozog a szakdolgozói létszámhiány – és minél nagyobb várost vizsgáltunk, ez az arány annál nagyobb volt. Budapesten akár a 20-30 százalékot is elérte. Jelenleg a kirendelt és a karanténban lévő egészségügyi szakdolgozók hiánya eléri a 40 százalékot, ezért is kérik vissza a kirendelésről a járványellátásba bekapcsolódott egészségügyi intézmények a dolgozóikat. A pályaelhagyók között vannak fiatal pályakezdők, akik azzal szembesülnek, hogy nem bírják azokat a lelki és fizikai terheket, illetve olyanok, akik 5-10 év után inkább külföldön próbálnak szerencsét a jobb megélhetés reményében. De az is előfordul, hogy nyugdíj előtt pár évvel megy ki valaki kisegítő ápolónak külföldre a krónikus betegellátásba, hogy megfelelő anyagi körülményeket teremtsen magának idős korára. Már most sok intézményben jelen van az ápoló­hiány, egyre kevesebb az utánpótlás, folyamatosan keresik az új munkavállalókat az intézmények. Gyakran az egyik helyről csábítják át a dolgozókat a másikba. A szakmát tanuló fiatalok közül eddig kiket mozgósítottak a járványhelyzet miatt? Jelenleg a végzettség megszerzése előtt akár 2-3 évvel is behívhatják önkéntes munkára most a felsőoktatásban szakápolónak tanuló diákokat, számos orvos- és egészségtudományi egyetem már megkezdte a mozgósítást. Akár másodéves hallgatók kerülhetnek éles helyzetekbe és tapasztalják a frontvonalban, milyen egy járványhelyzet. Hiába van még 2,5 év hátra a képzésükből, sok olyan terület van – betegek kikérdezése, hőmérés, dokumentáció­vezetés, szűrés –, ahol a fiatalok képesek tehermentesíteni tapasztaltabb kollégáikat, ezért óriási szükség van rájuk. Lehet, hogy ez a helyzet motiválja őket, de ha nem olyan képet kapnak az egészségügyről és az ápolók megbecsültségéről, amire számítanak, akkor inkább elhagyják a pályát. A kirendelésről nem is szólva, lesújtó, hogy akár 2 éves áthelyezéssel is számolniuk kell. Ha a kormány nem fogadja meg a szakmai szervezetek tanácsait, számítania kell arra, hogy a szakdolgozóhiány miatti problémák felerősödnek.

Majdnem film lett a színház, de mégsem

P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2020.11.21. 16:43

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Aki online színházat néz, az mindig az első sorban ül – mondja Bíró Kriszta. Az Örkény Színház színésze, aki társaival a kijárási korlátozások és a rendezvénystop miatt arra kényszerült, hogy virtuális közönségnek játsszon – miközben az intézmény minden járványügyi előírást betart. Az új helyzet kapcsán a színésznőt és Herczog Noémi színikritikust kérdeztük.
Egyszerre furcsa és kacagtató volt az Édes Annát egy üres nézőtérnek előadni – mosolyog Bíró Kriszta, aki az Örkény István Színház előadásában Stefit, a cselédlányt és Moviszter doktor feleségét alakítja. Ugyanis amikor az interneten élőben köz­vetített (vagyis streamelt) előadásban a színészeket lehívták a takarásba, ők szokás szerint lábujjhegyen és suttogva léptek be, miközben azt kérdezgették egymástól: „Hát minek suttogunk? Nem ül a nézőtéren ­senki.”

Oda a közös játék

Bíró szerint a színészek aztán mégis suttogva folytatták, hogy megőrizzék az előadások előtti „lebegést”. Persze az a tudat, hogy a nagyközönség élőben figyeli őket a tévé- és laptopmonitorok előtt, szintén rengeteg adrenalint adott nekik. Ettől függetlenül a társulatnak hiányoztak a közönség finom, csak az „élő nézőtér” előtt megtapasztalható jelzései, vagyis hiányzott a nézőkkel való közös játék. Ennek ellenére az online közvetetésben mégis akad felemelő érzés, nevezetesen az, hogy az emberek a járvány ellenére is színházat akarnak nézni, és elfogadják a jelenlegi virtuá­lis megoldást. – Volt valami szívme­lengető abban, ahogy egykori gimná­ziumi társaim, akikkel nem találkoztam már húsz-harminc éve, Torontóból, Londonból és Berlinből írtak nekem, hogy „Hahó, Kriszta, láttuk az Édes Annát, remek volt”. A színésznő szerint az online darabok egyik nagy előnye, hogy egy budapesti előadást azok is meg tudnak nézni, akik nem a fővárosban élnek, és nem áll módjukban havonta egyszer, sok pénzért felutazni, színházba menni, szállást foglalni. Éppen ezért gondolja úgy, hogy a járvány elmúltával az egyes daraboknál maradhat a streamelt megoldás, így a vidéki és a külföldi közönség is élvezheti azokat.

Filmszerű színház

Az online darabok másik előnye, hogy minden néző az első sorban kap helyet, vagyis láthatja a színészek arcának minden rezdülését. Bíró ráadásul észrevette, hogy azok a kollégái, akik filmekben is szerepelnek, a színpadon a kamera hatására a korábbi, szélesebb gesztusok helyett sokkal finomabban kezdtek el játszani, mintha éppen egy játékfilm forgatásán lennének. Az viszont fura paradoxon, hogy noha az előadások a közvetítés hatására kifejezetten filmszerűek lesznek, a végeredmény mégsem egy film lesz – hisz ha valaki egy darabra második alkalommal is jegyet vált, nem ugyanazt fogja kapni. – A közönség, ha virtuálisan is, de átélheti, hogy egy-egy elő­adás mindig egy élő, lélegző valami, sohasem ugyanolyan – magyarázza Bíró. Persze a virtuális daraboknak is akad hátránya, mivel a néző a laptop- vagy tévéképernyő előtt ülve nem „irányíthat”, vagyis nem döntheti el, hogy a színpadon éppen melyik színészt nézi. A stream esetében ezt a vágó és az adásrendező határozza el, de Bíró szerint azonban ettől a néző se kevesebbet, se többet nem kap: egyszerűen egy másfajta élményre számíthat.

Már voltak előzmények

Herczog Noémi színikritikus szerint ha virtuális színházról beszélünk, érdemes a felvételeket megkülönböztetni azoktól a daraboktól, amelyeket kifejezetten erre a felületre terveztek az alkotók. Előbbire jó példa lehet az eSzínház vagy a SzínházTV műsora. A Budapest Bábszínház a közeljövőben pedig hatkamerás felvételeket sugároz, mivel a tavaszi hullám világossá tette: nem mindegy, hogy milyen minőségben látjuk viszont az online előadásokat. Herczog szerint a repertoár streamelése fontos cél, mivel vízfejű országban élünk, ahol régóta nincsenek már színházi tévéközvetítések, sok városban nagyon szűk a kulturális repertoár, így a „digitális színjátszásnak” nem szabadna a járványok idejére korlátozódnia. A helyzet másik különlegessége, hogy most önálló műalkotások, kísérleti művek születhetnek. Erre hozza példának Adorjáni Panna és Láng Dániel kolozsvári performanszát, amelyet egyszerre egyetlen képernyőre közvetítenek egy kolozsvári lakásból.

Az SZFE alakította a legnagyobbat

A kritikus szerint a járványhoz való alkalmazkodásban az Örkény Színház egyértelműen kiemelkedik a magyar teátrumok közül, hiszen egyedül itt alakítottak át minden bemutatót – és a repertoárjuk bizonyos darabjait – online-kompatibilissé. Ez mindenképp elismerésre méltó, hiszen ha azt gondoljuk, hogy a színházaknak kapcsolatot kell tartani a közönségükkel, akkor ezt most muszáj mindenkinek másképp megoldani, mint korábban. A Szkéné például rendhagyó ötlettel állt elő: a Köztünk marad egy olyan, saját fejlesztésű online-részvételi előadásuk, amelyben mindig más szí­nész­páros improvizál, miközben a közönség alakítja a történetet. A kritikus mellettük még a Független Színház hozzáállását találta inspirálónak: ők online felületre költöztették a Roma Hősök Nemzetközi Színházi Fesztivál 2020 című rendezvényüket, tavasszal pedig ők voltak az elsők – egy időben az Örkénnyel és egy-egy németországi társukkal –, akik leghamarabb tudtak kreatívan reagálni a színházbezárásokra. – Persze számomra az időszak legizgalmasabb performansza mindezek mellett az SZFE diákjainak egyetemfoglalása és ellenálló blokádja volt – mondja Herczog. – Abban, hogy ez a radikális megmozdulás nagyot tudott szólni, elkerülhetetlen volt, hogy használják az internetet.

Hogy senki ne bolonduljon meg

A jelen helyzet miatt mindenesetre a társulatok szoronganak. – A színészek a járvány alatt is játszani akarnak, így a streamszínházból próbálják kihozni a legtöbbet, mindenki vállvetve harcol, és a kollégák megpróbálják egymást felhúzni, hogy senki se bolonduljon meg – mondja Bíró. – A vírus egzisztenciális értelemben is betett ennek a szakmának. Hiszen mi akkor keresünk pénzt, ha dolgozunk. És ezt a szó szoros értelmében, feketén-fehéren értem – nyomatékosít Bíró. A színész szerint éppen ezért a nézők, akik jegyet váltanak a streamelt előadásokra, támogatják a művészeket, akiknek nincsen állandó fizetésük. Ráadásul a független társulatok még streamelőadásokat se tudnak biztosítani a színészeknek és háttérdolgozóiknak, így valóban tragikus helyzetbe kerültek. – Nekik most tényleg a lét a tét. A napi túlélés. És most nem túlzok, hanem azt mondom, ami van. Itt nincsen szociális háló. Sőt, még lyukas háló sincsen. Itt csak a porondra lehet lezuhanni, úgy, hogy az ember kitöri a nyakát.

A támogatás várat magára

Hasonlóan látja a színészek helyzetét Herczog Noémi is, kiemelve, hogy a kormány, ahogy tavasszal, úgy most sem gondolkodik anyagi kompenzációban, így a független színészek, technikusok, háttérdolgozók, dramaturgok egzisztenciálisan ismét lehetetlen helyzetbe kerültek. Persze szerencsére még így is vannak alternatív megoldások, például a Független Előadó-művészeti Szövetség segélyalapja (www.feszsegelyalap.org). – A független társulatok esetében a teljes anyagi és létbizonytalanság finoman szólva nem kedvez a kísérletezésnek. De hallani olyan állami, önkormányzati színházról is, ahol már szélnek eresztették a műszakot – szembesít a valósággal a kritikus. Herczog szerint kérdéses továbbá, hogy mennyire veszélytelen közös térben – akár tesztelés mellett is –, üres nézőtér előtt játszani akkor, amikor bezárt minden étterem? Hogyan kell kezelni azokat a helyzeteket, amikor egy-egy alkotó úgy dönt, hogy nem szeretne bemenni az épületbe, mert fél? A kritikus úgy látja, hogy az élő közvetítésekről nem lehet csak művészeti és esztétikai elvek mentén beszélni. – A jelen színházi helyzetnek rengeteg, egyelőre nehezen belátható következménye van és lehet, anyagi és egészségügyi téren egyaránt.

Tollba mondott történelem - "Ha magyar vagy, csak két lehetőség között választhatsz: vagy a megszállók, vagy a szabadság mellé állsz”

Balassa Tamás P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2020.11.15. 18:44

Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala
A magyar kormányfő legutóbb az idősebb Bush elnök szobrának avatóján került összetűzésbe a történelmi tényekkel.
„A gyengébb felfogásúak kedvéért: a tér egyik oldalán itt van a német, a másikon pedig a szovjet megszállás emlékműve. Ez is világos üzenet: ha magyar vagy, csak két lehetőség között választhatsz: vagy a megszállók, vagy a szabadság mellé állsz” – mondta Orbán Viktor, igencsak vázlatosan érintve mind a II. világháborús magyar szerepvállalást, a zsidó népirtásban meglévő felelősséget, mind a szovjet utódállammal folytatott jelenlegi kétes viszonyt. „Az emlékezetpolitika mindig is egy politikai fegyver volt, annak a történettudományhoz mérsékelten szokott köze lenni. Most már semennyire sincs, Magyarországon legalábbis. Ez azért van, mert a jelenleg regnáló hatalom nagyon pontosan méri azt, hogy az embereknek mire van igényük, és a legalpáribb igényeket is hajlandó kiszolgálni” – mondta sarkosan Ungváry Krisztián történész nemrégiben az Azonnali.hu-n, és ezzel a véleménnyel nincs egyedül.

Nemzetálmok

Gyáni Gábor történész, egyetemi tanár szerint az utolsó tíz évben megerősödött a hazai történelempolitika, aminek legfontosabb szereplőjeként az állam intenzív emlékezetpolitikával avatkozik bele a múlt értelmezésébe. „Ez a beleszólás sokkal intenzívebbé vált az elmúlt évtizedben, mint korábban volt, ez pedig általában a diktatúrákra, az autoriter jellegű rendszerekre jellemző, amelyek a történelemben is legitimitást keresnek a hatalmuk megtámasztására” – mondta a történész. „A magyar politikai elit ilyen mértékben talán még soha nem avatkozott be a tudományos kutatásba: a kormánynak alárendelt számos intézetet instruálva, és helyettesítve az akadémiai történetírást. Ez egy újdonság. Ezek az intézetek az egyetemi és akadémiai szférán kívüli – úgymond tudományos – kutatást lennének hivatottak a kormány szája íze szerint folytatni. A legtöbb intézet modern kori témákkal foglalkozik, de a Magyarságkutató Intézet például a fenti két történeti fókuszpontot jelölte ki magának, ezeket tekinti a politikai propaganda szempontjából kitüntetetten fontos történelmi területnek.” Az Orbán-kormány emlékezetpolitikájában elsősorban a XX. század és az őstörténet kapott kitüntetett szerepet, amit jól mutat, hogy milyen intézeteket alapított a kabinet számolatlanul, értékelt Gyáni Gábor. A problémát nem a nemzeti történelem, hanem a nacionalista szemléletű nemzeti történelem erőltetésében látja. Ez a XIX. században és a XX. század egy részében természetes fejlemény volt, hiszen akkor jöttek létre és szilárdultak meg a nemzetállamok, ami harmonizált a humán tudományok beállítódásával. „Ez ma egyáltalán nem természetes, hiszen ha valami ma tárgyszerűen érvényes, akkor az a globalizáció. Erre lehet reakció a neonacionalizmus, de az már rendszerspecifikus, hogy a kormány szélsőséges nacionalizmust támogat, mert úgy gondolja, hogy ezzel saját hatalmi erejének a szilárdságát és támogatottságát biztosítja. Ez intellektuálisan és politikailag is nagyon káros, mert minden bezárkózó, nacionalista történelemszemlélet a külvilágon ellenséget keres és talál.” Gyáni Gábor azt mondja: amikor egy olyan általános kiegyenlítődési folyamat érvényes, mint amilyen a globalizáció – hiszen felszámolja a nemzeti határok XIX. században elnyert spirituális és gyakorlati jelentőségét –, akkor a nacionalizmus visszasüllyeszt bennünket a törzsi vetélkedések és ellenségeskedések világába. A történelempolitika szerinte ma erre épül nálunk, ami szomorú fejlemény, hiszen egészséges egyensúlyt kellene tartani a globális-transznacionális és a nemzeti között. Ez a kívánalom már jó ideje, és a világ demokratikusabb felében történnek is sikeres kísérletek erre. Ezzel szemben a kelet-európai diktatúrákban szembekerül egymással a kettő: a politikai diskurzusban és programokban dúl a nacionalista hevület, miközben ez a régió is része a globális világnak, és pedig nyerő része. Mély és feloldathatatlan ellentmondás feszül ebben, ami torz tudati képződményekhez vezet: miközben zsebre tesszük az EU által adott támogatásokat, aközben ócsároljuk őket.

Voksra hívó szavak

Magyarországon a rendszerváltás utáni időszakban a pártoknak meg kellett határozni az identitásukat, amiben fontos szerepet nyújtott az emlékezetpolitika, hiszen annak egyes hívószavai képesek megmozgatni a tömegeket, különösen a választási kampányok idején. Ezt Pók Attila történész, a kőszegi Felsőfokú Tanulmányok Intézetének (iASK) kutatója, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének nyugdíjas munkatársa mondja. Példaként megemlíti: nem mindegy, hogy egy magyar politikus melyik XIX. századi történelmi személyre hivatkozik, Kossuth Lajost, Széchenyi Istvánt vagy Deák Ferencet említi, vagy a XX. századból Károlyi Mihályt vagy Tisza Istvánt hozza fel követendő példaként. E személyekhez és életutakhoz generációk során bizonyos érzések, gondolatok társultak, így ha egy szónok jó érzékkel építi érvelését egy történeti személyiség heroizálására vagy kárhoztatására, azzal még a fülkemagányában mérlegelő választópolgár döntését is befolyásolhatja. Pók szerint érdekes tény, hogy az 1945 utáni kommunista politika sikerrel építette be Kossuth alakját propagandájába, amely szerint a magyar történelem Mátyás király uralkodása óta folyamatos, a szabadságért és függetlenségért zajló küzdelemként fogható fel, melyet a törökök, a Habsburgok és a németek ellen vívtunk, és amit végül a kommunista ideológusok értelmezése szerint a szovjetek általi felszabadítás zárt le. A Rákosi-, majd Kádár-vezetés továbbá ügyelt arra, hogy olyan neveket is válasszon, akiket a kevésbé művelt tömegek is ismerhetnek – ha máshonnan nem, az elemi iskolából –, és akiket már a ’45-ös kommunista hatalomátvétel előtt is pozitív színben értékeltek. – A hatalom ráadásul még arra is hivatkozhatott, hogy a korábbi korok visszaéltek egyes történelmi személyek nevével, de a kommunista emlékezetpolitika képes helyére tenni a dolgokat – mondja a történész. A rendszerváltoztatás utáni időszakban a magyar politikában a pártok közös platformja az volt, hogy le kell számolni a kommunizmussal és hangsúlyozni kell szolidaritásukat az antikommunista mozgalmakkal. Ez a két szempont a pártok számára egy rövid ideig közös platform lehetett, hiszen arra hivatkozhattak, hogy a kommunizmus négy évtizede kudarcos volt, anti- és reformkommunisták is változást akartak, a rendszerváltoztatással viszont elérkezett a hosszú éveken át várt szabadság. Az antikommunizmus mint eltérő hátterű irányzatok közös platformja gyorsan háttérbe szorult, de vesztett jelentőségéből az antikommunizmus mint általános propagandaeszköz is. A 2010-es kormányváltás, és kivált a 2014-es választás óta nagyobb szerepet kap a Szent István-i hagyományhoz, a kereszténység értékeihez való visszatérés. Nem a forradalmiság, hanem a hosszú távú konszolidáció a nagyobb érték, a fülkeforradalom fogalma kreatívan próbálja összebékíteni a két értéket. Az első magyar király mint országépítő ugyanis az államalapítást követően, a középkor lehetetlen körülményei alatt közel negyven évig és stabilan kormányozta az országot. A baloldal egy másik történelmi vonulatot emelt ki mint narratívát: a köztársaság emlékezetét próbálta megerősíteni, amellyel szemben a jobboldal avval érvelt, hogy a kontinuitást nem a köztársaságban, hanem a magyar államiságban kell keresni. Ez utóbbi álláspontot tükrözi Magyarország mai hivatalos megnevezése is. – Amikor a saját történelmünkről emlékezünk, akkor két dolog jut eszünkbe: egyrészt a nemzet, másrészt az állam múltja – mondja Pók, s históriánk egyik fő jellemzője, hogy nemzetünk és az államunk története gyakran nem esik egybe.

Mártírszerepben

Jellemző, mondja Gyáni Gábor, hogy mit kezdett a kormány a magyar nemzeti tudat számára kulcsfontosságú Trianon-emlékezettel a százéves évfordulón. Sokféleképpen lehet viszonyulni ehhez, racionálisan éppúgy, mint az irracionális mítoszok szintjén. Jelenleg az utóbbi történik szerinte. Úgy látja, érdekesmód kevésbé a volt Antant-országokra élezték ki az ellenségkeresést, hanem inkább a belső ellenségre, a szabadkőművesekre – értsd: zsidók – és a baloldali mozgalmakra, szociáldemokratákra, kommunistákra tolták át a felelősséget. Még csak nem is az utódállamokra – Szlovákiával is barátkozott Orbán, ami nagyon beszédes –, hiszen ha valaki nyert a párizsi békeszerződésen, akkor az Csehszlovákia, illetve a mai Szlovákia. A mai áldozatnarratívára és önfelmentésre alapozó történelemszemlélet Gyáni szerint beleillik a nacionalista nemzetképbe. A szembenézés, az önkritika előli menekülés stratégiája ez, hiszen a magyar történelem viharos és ellentmondásos, amelyben saját magunk is okoztuk a saját bajainkat. „Orbánék az Alaptörvénybe is beleírták, hogy az ország 1944. március 19-től 1990-ig nem volt szuverén, tehát minden rosszat a megszálló náci birodalom és a Szovjetunió nyakába lehet varrni, mert mi ártatlanok vagyunk – persze kivétel azért van, mert a 40 évig hatalmon lévő kommunisták nem ártatlanok. Ez annak az erkölcsi attitűdnek, reális önszemléletnek az elutasítása – vallja a történész –, hogy mi magunk legalább annyira okai vagyunk a bajainknak, ha olykor nem jobban, mint a – persze rendkívül nagy hatású – külső erők. Mindez fokozza az önszemlélet már említett torzulását” – mondja a történész. A visegrádi országok emlékezetpolitikájában és történelemszemléletében nagyon hasonló mintázatok láthatók. Legnagyobb rokonság Lengyelország és Magyarország között van, mondja Gyáni. Felidézte a holokauszt emlékezetéről tartott minapi online konferencián megszólaló lengyel előadót, aki érzékeltette: a mostani lengyel kormány mennyire manipulatív módon foglalkozik az ország antiszemita múltjával. Több pénzt költenek az állam által fenntartott intézetekre, mint Magyarország, és az a feladatuk, hogy tisztára mossák a háború alatti és utáni lengyel antiszemitizmust, és a zsidómentő lengyel karakterét állítsák példaképnek. A gettó területén olyan emlékműveket emelnek, amelyek a holokauszt áldozatai helyett a hős zsidómentő lengyeleknek állítanak emléket. A jó lengyeleknek. A magyarellenességre alapozó szlovák nacionalizmus erős hadállásokkal bír, de Gyáni Gábor szerint a politikai kultúra messze nem ment el addig a neonacionalizmus ápolásában, mint Magyarország. A történelempolitika nem olyan végletes, mint nálunk. Bizonyos értelemben a csehek sem tudnak szembenézni a múltjukkal, nevezetesen azzal, hogy bár áldozatai voltak a II. világháborúnak, de a háború utáni, Benes-rendelkezésekkel leírható magyarellenes politikát – amellyel megszüntették a magyarok állampolgárságát, és rákenték a gyalázatot a magyar kisebbségre – sosem vonták vissza. Az a németellenes cseh nacionalista szemléletmód sem szűnt meg, amely hárommillió szudétanémet jogos indulatok által is fűtött kitelepítésében gyökeredzik. „Mindegyik visegrádi ország rabja tehát a nemzetállami múltjának, de a nacionalizmusuk nem egyforma mértékben gyűrte maga alá az aktuális politikai vonalvezetésüket. Ennek a kifejeződése az is, hogy milyen a viszonya a V4-tagállamoknak az unióhoz: a lengyel és a magyar kormány kifejezetten Európa-ellenes, míg a cseh és a szlovák politikai elit jóval kevésbé, de gyakran inkább baráti viszonyt mutat” – jegyzi meg a történész.

Békétlenség

A II. világháborús emlékezet feldolgozásában Lengyelország speciális helyzetben van Magyarországhoz képest, mivel nem szövetségese, hanem kifejezetten áldozata volt a náci terjeszkedésnek. Erre a mártírológiára épül Gyáni Gábor szerint a lengyel nemzeti identitás. A Szovjetunióhoz való viszonyuk is más. Azt, hogy Lengyelország mennyire a sztálini hatalom áldozata, Katyn szimbolizálja, ahol a Belügyi Népbiztosság egységei 22-23 ezer lengyel katonát küldtek tömegsírba szovjet hadifogolytáborokban. Lengyelországnak Németországhoz és Oroszországhoz való mai viszonya is más. Értékelték, hogy a németek az 1970-es évek elején bocsánatot kértek tőlük, a két ország kapcsolata jelenleg is példás. „Letudták a múltat, amit érzelmileg nehéz megtenni, de a politikai kultúrában megoldható, és tudományosan is. A lengyel és a német történetírás kapcsolata példaszerű, évek óta közös projektek tömkelegét csinálják” – mondja a történész. A lengyel társadalom tudatában erőteljes az áldozati szerep Pók Attila szerint is. A kollektív emlékezetnek ezért meghatározó eleme a három XVIII. század végi felosztás a Habsburg Birodalom, Oroszország és Poroszország között, valamint a XX. században a negyedik felosztás a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió között. A lengyelek ezért ambivalensen viszonyulnak a németekhez, melyre szerinte jó példa Wroclavi Egyetemen belül működő Willy Brandt Intézet, amelyet bár német pénzből hoztak létre a lengyel–német megbékélés elősegítésére, az egyetem nehezen fogadta be. A lengyel kezdeményezésre létrejött Európai Emlékezet és Szolidaritás Hálózata – német, magyar, szlovák és román állami támogatással – varsói székhelyű intézmény, mely egy évtizede támogatja a lengyel–német megbékélést, és általában próbálja oldani a kelet-közép-európai, a Németország és Oroszország közötti régió történeti gyökerű traumáit.

Szovjet iszony

Oroszországgal más a helyzet: Lengyelország ebben a viszonylatban ma is fenyegetve érzi magát, aminek a történész szerint reális okai vannak. Ebben nemcsak a múlt játszik szerepet – miközben Auschwitz-Birkenau elhomályosítható az együttműködés érdekében –, hanem a jelen szembenállások. „Lengyelország rendre szembekerül a putyini vezetéssel, akár Ukrajna, akár a fehérorosz ellenzéki megmozdulások kapcsán. Mindig a lengyelek kezdeményezik az oroszellenes politikai állásfoglalást. Hihetetlen ellentét van a két ország történelemszemlélete között. Nem történt meg az a kibékülés, ami megtörtént lengyel és német vonatkozásban, a német–francia folyamat mintájára. Ez volt az áttörés, ami megmutatta, hogy ki lehet békíteni egymással a történelmeket. A lengyel–orosz viszonyban ez nem sikerült, és ebben a tekintetben különbözünk tőlük. De csak ebben a tekintetben, mert Orbán ugyanakkor úgy tesz, mintha Oroszország és a Szovjetunió nem mindig a rosszakarónk lett volna. Egy ilyen egyértelmű történelmi múltat borított feledésbe a Putyin-barát kormány politikája. Ezt a paradoxont, és főleg a társadalmi támogatottságát nagyon nehéz megérteni” – magyarázza Gyáni Gábor. A lengyelekhez hasonlóan a magyar társadalomban a szovjet blokkhoz tartozás, a szovjet hadsereg ittléte és 1956 emléke mindig is meghatározó szempont lesz az Oroszországhoz fűződő kapcsolatokban. Jelenleg jó a viszony a két ország között, az oroszok mégis érzékenyen reagálnak egyes 1956-os ünnepeken vagy más alkalmakkor elhangzó, a Szovjetuniót pusztán hódító, birodalomépítő nagyhatalomként jellemző kijelentésekre. Pók szerint éppen ezért bizonyos időszakokban érdemesebb kevesebbet említeni egyes nemzetek számára érzékeny témákat, vagy kevésbé kidomborítani, esetleg egy tágabb emlékezetpolitikai perspektívába beágyazva értelmezni azokat. „Az országunk földrajzi helyzetéből fakadóan nekünk mindig nyitottnak kell lennünk a Kelet iránt, miközben nem adható fel évezredes mély nyugati beágyazottságunk tudatosítása, így a Nyugattal is érdemes tartanunk a kapcsolatot” – mondja Pók Attila.