„A gyengébb felfogásúak kedvéért: a tér egyik oldalán itt van a német, a másikon pedig a szovjet megszállás emlékműve. Ez is világos üzenet: ha magyar vagy, csak két lehetőség között választhatsz: vagy a megszállók, vagy a szabadság mellé állsz” – mondta Orbán Viktor, igencsak vázlatosan érintve mind a II. világháborús magyar szerepvállalást, a zsidó népirtásban meglévő felelősséget, mind a szovjet utódállammal folytatott jelenlegi kétes viszonyt.
„Az emlékezetpolitika mindig is egy politikai fegyver volt, annak a történettudományhoz mérsékelten szokott köze lenni. Most már semennyire sincs, Magyarországon legalábbis. Ez azért van, mert a jelenleg regnáló hatalom nagyon pontosan méri azt, hogy az embereknek mire van igényük, és a legalpáribb igényeket is hajlandó kiszolgálni” – mondta sarkosan Ungváry Krisztián történész nemrégiben az Azonnali.hu-n, és ezzel a véleménnyel nincs egyedül.
Nemzetálmok
Gyáni Gábor történész, egyetemi tanár szerint az utolsó tíz évben megerősödött a hazai történelempolitika, aminek legfontosabb szereplőjeként az állam intenzív emlékezetpolitikával avatkozik bele a múlt értelmezésébe. „Ez a beleszólás sokkal intenzívebbé vált az elmúlt évtizedben, mint korábban volt, ez pedig általában a diktatúrákra, az autoriter jellegű rendszerekre jellemző, amelyek a történelemben is legitimitást keresnek a hatalmuk megtámasztására” – mondta a történész. „A magyar politikai elit ilyen mértékben talán még soha nem avatkozott be a tudományos kutatásba: a kormánynak alárendelt számos intézetet instruálva, és helyettesítve az akadémiai történetírást. Ez egy újdonság. Ezek az intézetek az egyetemi és akadémiai szférán kívüli – úgymond tudományos – kutatást lennének hivatottak a kormány szája íze szerint folytatni. A legtöbb intézet modern kori témákkal foglalkozik, de a Magyarságkutató Intézet például a fenti két történeti fókuszpontot jelölte ki magának, ezeket tekinti a politikai propaganda szempontjából kitüntetetten fontos történelmi területnek.”
Az Orbán-kormány emlékezetpolitikájában elsősorban a XX. század és az őstörténet kapott kitüntetett szerepet, amit jól mutat, hogy milyen intézeteket alapított a kabinet számolatlanul, értékelt Gyáni Gábor. A problémát nem a nemzeti történelem, hanem a nacionalista szemléletű nemzeti történelem erőltetésében látja. Ez a XIX. században és a XX. század egy részében természetes fejlemény volt, hiszen akkor jöttek létre és szilárdultak meg a nemzetállamok, ami harmonizált a humán tudományok beállítódásával. „Ez ma egyáltalán nem természetes, hiszen ha valami ma tárgyszerűen érvényes, akkor az a globalizáció. Erre lehet reakció a neonacionalizmus, de az már rendszerspecifikus, hogy a kormány szélsőséges nacionalizmust támogat, mert úgy gondolja, hogy ezzel saját hatalmi erejének a szilárdságát és támogatottságát biztosítja. Ez intellektuálisan és politikailag is nagyon káros, mert minden bezárkózó, nacionalista történelemszemlélet a külvilágon ellenséget keres és talál.”
Gyáni Gábor azt mondja: amikor egy olyan általános kiegyenlítődési folyamat érvényes, mint amilyen a globalizáció – hiszen felszámolja a nemzeti határok XIX. században elnyert spirituális és gyakorlati jelentőségét –, akkor a nacionalizmus visszasüllyeszt bennünket a törzsi vetélkedések és ellenségeskedések világába. A történelempolitika szerinte ma erre épül nálunk, ami szomorú fejlemény, hiszen egészséges egyensúlyt kellene tartani a globális-transznacionális és a nemzeti között.
Ez a kívánalom már jó ideje, és a világ demokratikusabb felében történnek is sikeres kísérletek erre. Ezzel szemben a kelet-európai diktatúrákban szembekerül egymással a kettő: a politikai diskurzusban és programokban dúl a nacionalista hevület, miközben ez a régió is része a globális világnak, és pedig nyerő része. Mély és feloldathatatlan ellentmondás feszül ebben, ami torz tudati képződményekhez vezet: miközben zsebre tesszük az EU által adott támogatásokat, aközben ócsároljuk őket.
Voksra hívó szavak
Magyarországon a rendszerváltás utáni időszakban a pártoknak meg kellett határozni az identitásukat, amiben fontos szerepet nyújtott az emlékezetpolitika, hiszen annak egyes hívószavai képesek megmozgatni a tömegeket, különösen a választási kampányok idején.
Ezt Pók Attila történész, a kőszegi Felsőfokú Tanulmányok Intézetének (iASK) kutatója, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének nyugdíjas munkatársa mondja. Példaként megemlíti: nem mindegy, hogy egy magyar politikus melyik XIX. századi történelmi személyre hivatkozik, Kossuth Lajost, Széchenyi Istvánt vagy Deák Ferencet említi, vagy a XX. századból Károlyi Mihályt vagy Tisza Istvánt hozza fel követendő példaként. E személyekhez és életutakhoz generációk során bizonyos érzések, gondolatok társultak, így ha egy szónok jó érzékkel építi érvelését egy történeti személyiség heroizálására vagy kárhoztatására, azzal még a fülkemagányában mérlegelő választópolgár döntését is befolyásolhatja.
Pók szerint érdekes tény, hogy az 1945 utáni kommunista politika sikerrel építette be Kossuth alakját propagandájába, amely szerint a magyar történelem Mátyás király uralkodása óta folyamatos, a szabadságért és függetlenségért zajló küzdelemként fogható fel, melyet a törökök, a Habsburgok és a németek ellen vívtunk, és amit végül a kommunista ideológusok értelmezése szerint a szovjetek általi felszabadítás zárt le. A Rákosi-, majd Kádár-vezetés továbbá ügyelt arra, hogy olyan neveket is válasszon, akiket a kevésbé művelt tömegek is ismerhetnek – ha máshonnan nem, az elemi iskolából –, és akiket már a ’45-ös kommunista hatalomátvétel előtt is pozitív színben értékeltek. – A hatalom ráadásul még arra is hivatkozhatott, hogy a korábbi korok visszaéltek egyes történelmi személyek nevével, de a kommunista emlékezetpolitika képes helyére tenni a dolgokat – mondja a történész.
A rendszerváltoztatás utáni időszakban a magyar politikában a pártok közös platformja az volt, hogy le kell számolni a kommunizmussal és hangsúlyozni kell szolidaritásukat az antikommunista mozgalmakkal. Ez a két szempont a pártok számára egy rövid ideig közös platform lehetett, hiszen arra hivatkozhattak, hogy a kommunizmus négy évtizede kudarcos volt, anti- és reformkommunisták is változást akartak, a rendszerváltoztatással viszont elérkezett a hosszú éveken át várt szabadság. Az antikommunizmus mint eltérő hátterű irányzatok közös platformja gyorsan háttérbe szorult, de vesztett jelentőségéből az antikommunizmus mint általános propagandaeszköz is. A 2010-es kormányváltás, és kivált a 2014-es választás óta nagyobb szerepet kap a Szent István-i hagyományhoz, a kereszténység értékeihez való visszatérés. Nem a forradalmiság, hanem a hosszú távú konszolidáció a nagyobb érték, a fülkeforradalom fogalma kreatívan próbálja összebékíteni a két értéket. Az első magyar király mint országépítő ugyanis az államalapítást követően, a középkor lehetetlen körülményei alatt közel negyven évig és stabilan kormányozta az országot. A baloldal egy másik történelmi vonulatot emelt ki mint narratívát: a köztársaság emlékezetét próbálta megerősíteni, amellyel szemben a jobboldal avval érvelt, hogy a kontinuitást nem a köztársaságban, hanem a magyar államiságban kell keresni. Ez utóbbi álláspontot tükrözi Magyarország mai hivatalos megnevezése is. – Amikor a saját történelmünkről emlékezünk, akkor két dolog jut eszünkbe: egyrészt a nemzet, másrészt az állam múltja – mondja Pók, s históriánk egyik fő jellemzője, hogy nemzetünk és az államunk története gyakran nem esik egybe.
Mártírszerepben
Jellemző, mondja Gyáni Gábor, hogy mit kezdett a kormány a magyar nemzeti tudat számára kulcsfontosságú Trianon-emlékezettel a százéves évfordulón. Sokféleképpen lehet viszonyulni ehhez, racionálisan éppúgy, mint az irracionális mítoszok szintjén. Jelenleg az utóbbi történik szerinte. Úgy látja, érdekesmód kevésbé a volt Antant-országokra élezték ki az ellenségkeresést, hanem inkább a belső ellenségre, a szabadkőművesekre – értsd: zsidók – és a baloldali mozgalmakra, szociáldemokratákra, kommunistákra tolták át a felelősséget. Még csak nem is az utódállamokra – Szlovákiával is barátkozott Orbán, ami nagyon beszédes –, hiszen ha valaki nyert a párizsi békeszerződésen, akkor az Csehszlovákia, illetve a mai Szlovákia.
A mai áldozatnarratívára és önfelmentésre alapozó történelemszemlélet Gyáni szerint beleillik a nacionalista nemzetképbe. A szembenézés, az önkritika előli menekülés stratégiája ez, hiszen a magyar történelem viharos és ellentmondásos, amelyben saját magunk is okoztuk a saját bajainkat. „Orbánék az Alaptörvénybe is beleírták, hogy az ország 1944. március 19-től 1990-ig nem volt szuverén, tehát minden rosszat a megszálló náci birodalom és a Szovjetunió nyakába lehet varrni, mert mi ártatlanok vagyunk – persze kivétel azért van, mert a 40 évig hatalmon lévő kommunisták nem ártatlanok. Ez annak az erkölcsi attitűdnek, reális önszemléletnek az elutasítása – vallja a történész –, hogy mi magunk legalább annyira okai vagyunk a bajainknak, ha olykor nem jobban, mint a – persze rendkívül nagy hatású – külső erők. Mindez fokozza az önszemlélet már említett torzulását” – mondja a történész.
A visegrádi országok emlékezetpolitikájában és történelemszemléletében nagyon hasonló mintázatok láthatók. Legnagyobb rokonság Lengyelország és Magyarország között van, mondja Gyáni. Felidézte a holokauszt emlékezetéről tartott minapi online konferencián megszólaló lengyel előadót, aki érzékeltette: a mostani lengyel kormány mennyire manipulatív módon foglalkozik az ország antiszemita múltjával. Több pénzt költenek az állam által fenntartott intézetekre, mint Magyarország, és az a feladatuk, hogy tisztára mossák a háború alatti és utáni lengyel antiszemitizmust, és a zsidómentő lengyel karakterét állítsák példaképnek. A gettó területén olyan emlékműveket emelnek, amelyek a holokauszt áldozatai helyett a hős zsidómentő lengyeleknek állítanak emléket. A jó lengyeleknek.
A magyarellenességre alapozó szlovák nacionalizmus erős hadállásokkal bír, de Gyáni Gábor szerint a politikai kultúra messze nem ment el addig a neonacionalizmus ápolásában, mint Magyarország. A történelempolitika nem olyan végletes, mint nálunk. Bizonyos értelemben a csehek sem tudnak szembenézni a múltjukkal, nevezetesen azzal, hogy bár áldozatai voltak a II. világháborúnak, de a háború utáni, Benes-rendelkezésekkel leírható magyarellenes politikát – amellyel megszüntették a magyarok állampolgárságát, és rákenték a gyalázatot a magyar kisebbségre – sosem vonták vissza. Az a németellenes cseh nacionalista szemléletmód sem szűnt meg, amely hárommillió szudétanémet jogos indulatok által is fűtött kitelepítésében gyökeredzik. „Mindegyik visegrádi ország rabja tehát a nemzetállami múltjának, de a nacionalizmusuk nem egyforma mértékben gyűrte maga alá az aktuális politikai vonalvezetésüket. Ennek a kifejeződése az is, hogy milyen a viszonya a V4-tagállamoknak az unióhoz: a lengyel és a magyar kormány kifejezetten Európa-ellenes, míg a cseh és a szlovák politikai elit jóval kevésbé, de gyakran inkább baráti viszonyt mutat” – jegyzi meg a történész.
Békétlenség
A II. világháborús emlékezet feldolgozásában Lengyelország speciális helyzetben van Magyarországhoz képest, mivel nem szövetségese, hanem kifejezetten áldozata volt a náci terjeszkedésnek. Erre a mártírológiára épül Gyáni Gábor szerint a lengyel nemzeti identitás. A Szovjetunióhoz való viszonyuk is más. Azt, hogy Lengyelország mennyire a sztálini hatalom áldozata, Katyn szimbolizálja, ahol a Belügyi Népbiztosság egységei 22-23 ezer lengyel katonát küldtek tömegsírba szovjet hadifogolytáborokban. Lengyelországnak Németországhoz és Oroszországhoz való mai viszonya is más. Értékelték, hogy a németek az 1970-es évek elején bocsánatot kértek tőlük, a két ország kapcsolata jelenleg is példás. „Letudták a múltat, amit érzelmileg nehéz megtenni, de a politikai kultúrában megoldható, és tudományosan is. A lengyel és a német történetírás kapcsolata példaszerű, évek óta közös projektek tömkelegét csinálják” – mondja a történész.
A lengyel társadalom tudatában erőteljes az áldozati szerep Pók Attila szerint is. A kollektív emlékezetnek ezért meghatározó eleme a három XVIII. század végi felosztás a Habsburg Birodalom, Oroszország és Poroszország között, valamint a XX. században a negyedik felosztás a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió között. A lengyelek ezért ambivalensen viszonyulnak a németekhez, melyre szerinte jó példa Wroclavi Egyetemen belül működő Willy Brandt Intézet, amelyet bár német pénzből hoztak létre a lengyel–német megbékélés elősegítésére, az egyetem nehezen fogadta be. A lengyel kezdeményezésre létrejött Európai Emlékezet és Szolidaritás Hálózata – német, magyar, szlovák és román állami támogatással – varsói székhelyű intézmény, mely egy évtizede támogatja a lengyel–német megbékélést, és általában próbálja oldani a kelet-közép-európai, a Németország és Oroszország közötti régió történeti gyökerű traumáit.
Szovjet iszony
Oroszországgal más a helyzet: Lengyelország ebben a viszonylatban ma is fenyegetve érzi magát, aminek a történész szerint reális okai vannak. Ebben nemcsak a múlt játszik szerepet – miközben Auschwitz-Birkenau elhomályosítható az együttműködés érdekében –, hanem a jelen szembenállások. „Lengyelország rendre szembekerül a putyini vezetéssel, akár Ukrajna, akár a fehérorosz ellenzéki megmozdulások kapcsán. Mindig a lengyelek kezdeményezik az oroszellenes politikai állásfoglalást. Hihetetlen ellentét van a két ország történelemszemlélete között. Nem történt meg az a kibékülés, ami megtörtént lengyel és német vonatkozásban, a német–francia folyamat mintájára. Ez volt az áttörés, ami megmutatta, hogy ki lehet békíteni egymással a történelmeket. A lengyel–orosz viszonyban ez nem sikerült, és ebben a tekintetben különbözünk tőlük. De csak ebben a tekintetben, mert Orbán ugyanakkor úgy tesz, mintha Oroszország és a Szovjetunió nem mindig a rosszakarónk lett volna. Egy ilyen egyértelmű történelmi múltat borított feledésbe a Putyin-barát kormány politikája. Ezt a paradoxont, és főleg a társadalmi támogatottságát nagyon nehéz megérteni” – magyarázza Gyáni Gábor.
A lengyelekhez hasonlóan a magyar társadalomban a szovjet blokkhoz tartozás, a szovjet hadsereg ittléte és 1956 emléke mindig is meghatározó szempont lesz az Oroszországhoz fűződő kapcsolatokban. Jelenleg jó a viszony a két ország között, az oroszok mégis érzékenyen reagálnak egyes 1956-os ünnepeken vagy más alkalmakkor elhangzó, a Szovjetuniót pusztán hódító, birodalomépítő nagyhatalomként jellemző kijelentésekre. Pók szerint éppen ezért bizonyos időszakokban érdemesebb kevesebbet említeni egyes nemzetek számára érzékeny témákat, vagy kevésbé kidomborítani, esetleg egy tágabb emlékezetpolitikai perspektívába beágyazva értelmezni azokat. „Az országunk földrajzi helyzetéből fakadóan nekünk mindig nyitottnak kell lennünk a Kelet iránt, miközben nem adható fel évezredes mély nyugati beágyazottságunk tudatosítása, így a Nyugattal is érdemes tartanunk a kapcsolatot” – mondja Pók Attila.
