Rombolás és bánat a kirakatokban

A Toldi Mozi, a Gerbeaud Cukrászda és egy szálloda kirakatába költözött tizenkét kelet-európai képzőművész munkája.

Ha valaki szombat este nyolcig végigsétálna a Király utcán, és a 27. szám alatti két torz testű figurát látna a kirakatban, az ne lepődjön meg. A furcsa lények ugyanis nem a rémisztgetés céljával kerültek az üveg mögé, hanem ők is a Flash Show nevű rendezvény „résztvevői”, vagyis Péli Barna szobrászművész purhabból készült alkotásai, amelyek még tizenegy másik alkotó munkáival együtt tekinthetők meg Budapest ötödik és hetedik kerületének különböző kirakataiban. A Flash Show mint művészeti projekt ugyanis fityiszt mutat a pandémiának, hiszen lehetőséget teremt a műkedvelő közönségnek, hogy a bezárt múzeumok helyett a belvárosi utcákat járva élvezhesse a közép-kelet-európai alkotók legfrissebb alkotásait.

A művészeti „túra” rendhagyó ötletével két fiatal kurátor, Kígyós Fruzsina esztéta és Nagy Alexandra kulturális menedzser rukkolt elő, mondván az utca embere a kirakatok előtt megállva nem veszik el az ingerek sokaságában, és tényleg az alkotásokra koncentrál, miközben megismerkedik a régió feltörekvő generációjával. Merthogy a két kurátor a tizenkét galéria és egy tucat alkotó kiválasztásakor gondos munkával szelektálta a neveket. Persze ők is máshogy álmodták meg a Flash Show-t, a 2019-es tervezéskor még egy háromnapos nyüzsgő eseményt akartak létrehozni látványos performanszokkal a Petőfi Irodalmi Múzeum palotatermeiben, a pandémia viszont keresztülhúzta a számításukat. A kiválasztott műveket azonban mégsem akarták az online térbe költöztetni, helyette előálltak egy új tervvel, és ekkor jöttek a kirakatok.

A Flash Show alkotásai bár különbözőek, a közös nevezőjük a kelet-európaiság, mivel mindegyik mű egy-egy, a régióra jellemző kérdést, problémát vagy jelenséget feszeget. A Tallinban alkotó Alexei Gordin kirakatba tett „Gazdag műgyűjtők” című ironikus videómunkájában például arra keresi a választ, hogy vajon léteznek-e tehetős mecénások a régióban, így el is indul útjára, hogy megkeresse őket, méghozzá a térség jellemző tájain, úgymint elhagyatott ipartelepen, szétgraffitizett alagútban vagy rozsdától szétmart vasúti kocsikban. A lengyel Ada Zielińska szintén a jelenre koncentrál, ő a Propaganda Galéria nagyméretű fotóján egy drónnal örökíti meg magát, ahogy a naplementében egy felhőkarcoló üvegén át néz ki pizsamában, mögötte síkképernyős tévével, jelezve: számára így telik az otthoni munka.

Van persze, aki nem egy konkrét problémára, hanem magára az emberi létezésre kérdez rá. A Borsos Lőrinc művészpáros, azaz Lőrinc Lilla és Borsos János például a bibliai Jób könyve kapcsán filozofál el az egyént érő szenvedéseken. Mindezt elég kreatívan: a Glassyard Galéria kirakatát fényes, fekete zománcfestékkel vonták be, amelyre a Teremtő véget nem érő bocsánatkérését vágták bele (Neverending Sorry), amelynek betűin keresztül ha benézünk a kirakatba, mindenfelé szétdobált háztartási tárgyakat láthatunk – a páros így reflektál jelenünk totális káoszára és egyben a Jób könyvének végén megjelenő hatalmas forgószélre.

Szintén a pusztítás a motívuma a Gerbeaud Cukrászda kirakatába helyezett Selma Selman videoinstallációjának, melyben a Boszniában született, roma származású és jelenleg New Yorkban élő művész az őt ért megkülönböztetések miatt és kivált a női emancipáció jegyében végez performanszot, azaz tűzoltócsákánnyal szétver egy félteremnyi porszívót az acb Galéria terében. A háztartási eszköz ugyanis Selman olvasatában a több mint egy évszázados megjelenése óta a háziasszonyok rabszolgaságával fonódik össze.